Hallgatott a pillanat
akarta ölelni a percet.
Sötét folyosók mélyén,
hangos sóhajok
az órákkal útra keltek.
Fogytak a napok
léptek ragadtak sárba
s a fájdalom kapuk előtt
öklét egyre csak rázta.
Levelek hulltak,
fák feje földet ért.
Virágok illatával
most búcsúzott a szép.
Szakadt kabátján
foltos hátizsák,
benne vitte a világ nyomorát.
Még hallgatott a pillanat
vállát húzta terhe,
maga bánatát rég feledte.
Az embert látta,
ki elhagyta otthonát,
őszidőn álmodta a nyarát.
Viskót látott, üres tereket,
padon alvó éhes gyermeket.
Utcasarkon ténfergő anyát,
könnyét dugdosó, jó apát.
Testvért, ó irgalom
kinek nem jutott más,
csak tenyérnyi alom.
Medrében őrjöngő folyót,
vihar dúlta falvakat,
háztetőn kuporgó álmokat.
A pillanat még hallgatott,
forrt benne a gyűlölet
és imára kulcsolt kezéből
megszökött a szeretet.
Az órát nem ölelte, a napok
már rég nem siettek,
évekké gyűltek a sivár percek.
A pillanat hallgatott,
varrt – szájú még az idő,
de ember léptében mocorog,
egy szebb jövő.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Kozák Mari
