Kozák Mari : Értünk kiáltok

 

 

Hallgatott a pillanat
akarta ölelni a percet.
Sötét folyosók mélyén,
hangos sóhajok
az órákkal útra keltek.

Fogytak a napok
léptek ragadtak sárba
s a fájdalom kapuk előtt
öklét egyre csak rázta.
Levelek hulltak,
fák feje földet ért.
Virágok illatával
most búcsúzott a szép.

Szakadt kabátján
foltos hátizsák,
benne vitte a világ nyomorát.
Még hallgatott a pillanat
vállát húzta terhe,
maga bánatát rég feledte.

Az embert látta,
ki elhagyta otthonát,
őszidőn álmodta a nyarát.
Viskót látott, üres tereket,
padon alvó éhes gyermeket.
Utcasarkon ténfergő anyát,
könnyét dugdosó, jó apát.
Testvért, ó irgalom
kinek nem jutott más,
csak tenyérnyi alom.
Medrében őrjöngő folyót,
vihar dúlta falvakat,
háztetőn kuporgó álmokat.

A pillanat még hallgatott,
forrt benne a gyűlölet
és imára kulcsolt kezéből
megszökött a szeretet.
Az órát nem ölelte, a napok
már rég nem siettek,
évekké gyűltek a sivár percek.
A pillanat hallgatott,
varrt – szájú még az idő,
de ember léptében mocorog,
egy szebb jövő.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.