Vandra Attila : Atavizmus?

Szülő tervez, gyermek végez…

 

 

Kelt 1956 október 1.

 

Kedves nővérem!

 

Örömmel tudatjuk, megszületett a gyermekünk. Kisfiú. Szabolcsnak hívják. Három kiló hatszázzal és ötven centivel született. Szép egészséges gyermek, a hangja pedig… Szóval jó erős. A szomszédokkal is tudatja, ha igénye van.

Állítólag én lennék a családfő, de mióta megszületett, nekem van a legkevesebb jogom a családban. „Feri hopp!” Már szakértő lettem a pelenkamosásban, egyre ritkábban kapok ki érte.

Ami a fiatalurat illeti, eszik rendesen, étvágya, mint hatnak, csak kicsit hasfájós. Ezért vagy másért csak hason szereti, bár az is lehet, gombostűk vannak a hátán a bőre alatt. Elég sok baj volt vele az elején rengeteget sírt, nem aludt, már kétségbeestünk, amíg ezt fel nem fedeztük. Hiába álmos, ha a hátára fektetjük, üvölt, mint a fába szorult féreg, hason viszont hamar elalszik. A szomszédasszonyok szörnyülködnek, hiszen olyant nem szabad, mert megfullad, mert… mert… az érveknek vége nincs, de Szabolcs nem enged a kétszerkettőből. Valaki azt mondta, rá kell szoktatni a helyes alvásra, de úgy látszik, itt ő nevel minket…

 

Ez a levél bizony egy negyed évszázad alatt kissé feledésbe merült. Tündike születésekor hasonló problémák nem merültek fel. A kislány jó alvó volt. Simán elaludt háton fekve. Édesanyja úgy szoktatta, s szófogadó lévén nem ellenkezett. Az első furcsa alvási szokásai azután jelentkeztek, amikor már ügyesen tudott hasra-hátra fordulni, sőt kezdett már mászni is. Egyik este bár „rendesen” fektették le, nemsokára hason fekve találták. Ez mondjuk elég pontatlan meghatározása annak, amit Tündike művelt. Ugyanis ő maga alá húzott térddel aludt, fenekét az égnek düllesztve. No, persze ezt az anyai perfekcionizmus nem nézhette tétlenül, megigazította kislányát, és újra betakarta. Bármennyire is igyekezett gyöngédségének minden atomját latba vetni, Tündike felébredt. Idővel elaludt ugyan a hátán, de nemsokára megint kitakarózott, s újra felvette az embriópozíciót.

Nehéz hetek következtek Enikő számára. Nem bírta elviselni annak tudatát, hogy elsőszülöttje kitakarózik és esetleg megfázik, s pláne olyan kényelmetlen pózban aludjon. A legkisebb neszre puskagolyóként ugrott ki az ágyból megigazítani gyermekét. Ám az ebadta kölyke ahelyett, hogy megtanulja, hiába fordul embriópozícióba, úgyis felköltik, egyre gyakrabban követte el, amiért kiérdemelte az anyai átkokat: „majd a te kölyköd is tegye ugyanezt veled!” No, nem gondolta komolyan, azt még annyira sem, hogy az átok esetleg megfoganhat. Tanult nő nem hisz a babonákban.

A véget nem érő csata pedig addig folytatódott, amíg Enikő bátyja el nem jött látogatóba családjával. Tündike ugyan hősiesen tűrte a nagy felfordulást nagymamáéknál, de eljött az esti lefekvés ideje. Enikő nagyon maradt volna még, hiszen bátyuskája ritkán látogat haza a távolból… Végül a gordiuszi csomót sikerült elvágni. Szabolcs hazavitte kislányát és lefektette, ő maradt a családdal.

Amikor Enikő hazaért, még cipőjét sem húzta le — ez pedig nála igencsak nagy szó, hiszen Szabolcs rendszeresen „kikapott” az ilyesmiért — hanem futott megnézni gyermekét, aki még soha nem feküdt le nélküle. Nehéz ezt egy anyai szívnek elviselni. Apja mellette volt de… Szóval egy anya mégiscsak anya.

— Hagyd békén, alszik! Nehogy felköltsd! Egyszer se takarózott még ki! — szólt rá Szabolcs, értésére adva feleségének, fellázadt benne a hónapok óta terrorizált apa, és a gyermekét féltő anyatigrisnek egy lánya álmát őrző apabikával kell megküzdenie. „Ha fia lenne, talán még lenne esélye” — gondolta Enikő miután Szabolcs adu ászként kivillantotta a pizsama alól a kisportolt bicepszeit. A papucskormánynak akadt alkalma látni az apatigrist „működésben”, amint egyszer valaki felébresztette Tündikét a parkban…

— Aludjál te ilyen kényelmetlen testtartásban! — tett egy utolsó kísérletet Enikő.

— A pocakodban se nyújtotta ki a lábát! — ellentámadott Szabolcs.

„Csak nyikkanjon meg, lesz neked haddelhadd!” — tervezett Enikő vérbosszút a vereségért, ám Tündike másnap a szokásos fél hat helyett fél hétkor ébredt, nem takarózott ki, s nyoma sem látszott rajta az elnyűttségnek. A csatát megnyerte…

Az anyaszomorító pedig miután senki sem próbálta ráerőszakolni a „helyes” fekvésre, hamar leszokott eredeti alvásstílusáról. Csak ha bánat érte, vagy szülei összevesztek este, akkor gömbölyödött össze alvás előtt embriópozícióba fenekét az égnek düllesztve, s ez időnként még nagycsoportos óvodás korában is előfordult. Aztán megszületett Samuka.

Samuka hamar értésére adta szüleinek, ő nem egy szófogadó kislány, mint nővére, mert neki akarata is van. Ijesztő szülői szemmel nézni, amint kékül-lilul dühében, ha nem találták ki idejében (értsd: azonnal), hogy mit akar. Mit adnak neki cumit, amikor éhes? Felháborító! Ne kínálják cicivel, ha álmos! Ez még elviselhető lett volna, hiszen egy csecsemő igényeit két kézen meg lehet számlálni. Ha nem egyértelmű az igény, a szülő végigpróbálja a lehetőségeket, és végre felhangozhat a „Heuréka” diadalkiáltás, amikor a fiatalúr azonnal megnyugodott.

Az viszont már felettébb fárasztó volt, hogy aludni csak ölben akart. Sétál az ember vele, egy órát, kettőt, de hát egy újszülöttnek az alvásigénye napi tizenkét óra… Már minden elképzelhetőt kipróbáltak, a tapasztalt barátnőktől kaptak tanácsot eleget. Amire az egyik azt mondta „Így kell!” a másik azt mondta „Nehogy!” végigkérdeztek néhány gyermekgyógyászt, szülésznőt is, hiába.

— S ha hasra tennénk? — merült fel az ötlet. Nosza körkérdés a tapasztaltabb anya-ismerősökhöz. Válasz, egyértelmű nem, csak a megokolás változott, s a rémüldözéssel Enikő édesanyja járt az élen. Egyedül az anyósának jutott eszébe, hogy Szabolcs is hason aludt… Mondjuk egy anyós nem mindig a legmeggyőzőbb… E vita közepette szerezte meg Szabolcs Spock világhírű könyvét. A szerző pedig azt bizonygatta, nem veszélyesebb, mint a háton alvás, hiszen ha a háton alvó csecsemő éjjel álmában hányni kezd, megfulladhat saját hányadékától.

Legalább egy próbát megér, s láss csodát, Samuka azonnal elaludt. Hasán, úgy látszik, nem ak gombostűk. S jó szokását hosszú távon megtartotta. Rekordidő alatt leszokott az éjszakai szopásról. Jó, valljuk be, nála a reggel elég korán, fél hatkor kezdődött, de hát addigra szülei már tapasztalták, vele nem érdemes vitába szállni. Azért a fulladásveszély minimalizálása érdekében Enikő megfosztotta a párnahuzat tartalmától. Végeredményben az apja is hason alszik… És párna nélkül. Apja fia… Igaz, Enikő megnyugvására csak ebben, mert máskülönben nagyon anyás lett.

Maradt az ismerősök rosszalló fejcsóváló csodálkozása, de hát Samuka tett arról már ekkora korban, hogy a „fura szerzet” címet kiérdemelje magának. Ám az ismeretlenek már másképp álltak hozzá. Egyik nap Szabolcs magával vitte fiát sorba állni olajért. (1988-ban cukrot, olajat és még sok mindent csak jegyre lehetett kapni, és még így is csak sorban állás árán). Pontosabban ő állt sorba, amíg kisfia remélhetően aludni fog. Hátha… A remény hal meg utoljára. Alig állt a sor végére, egy utána érkező asszony észrevette a hason alvó gyermeket, s mire Szabolcs rászólt volna, már ki is kapta a gyermekkocsiból.

— Normális maga? Azt akarja, hogy a gyermeke megfulladjon? Az ilyen férfi sóbányába való, nem apának! Ha látná a felesége…

— Látta, ő takarta be! — mordult vissza Szabolcs dühösen, hiszen Samuka azonnal felsírt. — Foglalkozzon a maga gyermekével, és ne avatkozzon…

Nem tudta befejezni a mondatát, mert a nőnek azonnal ezer pártfogója akadt a sorban álló nők között. Hiába reménykedett a férfiúi összetartásban, mert ezúttal még azok is ellene fordultak.

— Akkor most altassa el, ha felköltötte maga fajtehén! — förmedt rá a „megmentőre” Szabolcs. — Mínusz tíz fok van, ráadásul a szél is fúj, és ha sokat sír, kihűti a torkát, nekem pedig sorba kell állnom, mert már egy csepp olaj sincs a házban, s nincs mivel főznünk!

Abban a rögtönzött gyermekvédő egyesület is egyetértett, ha ilyen időben végig üvölt a gyermek, amíg sorra kerülnek, bizony tüdőgyulladást is kaphat. Annyira azért senkinek sem futotta a gyermek iránti aggodalomból, hogy előre engedjék. A megmentőt játszó nő pedig gondolta, megmutatja ennek a hígagyú férfinak, miként kell lefektetni egy gyermeket, és gügyögve neki a gyermekkocsiba helyezte, ahogy kell. Ha addig Samuka csak panaszkodott, hiszen álmát megzavarták, amint a háta az ágyat érte, azonnal lila színűre váltott, némi kék foltokkal.

— Na, mutassa meg, maga nagyokos! — förmedt rá ismét Szabolcs a megmentőre. Ekkor már vagy tízen osztogatták a tanácsokat. Nemcsak a sorban állókból állt a csődület, az ingyen cirkusz elég sok bámészkodót vonzott. Amikor egyik asszony az ölébe akarta venni, hogy megnyugtassa a babát, Szabolcs kitépte a kezéből, majd magához ölelte Samukát, akinek az ordítása azonnal panaszkodó szepegésre váltott. Amikor pedig apja hasára fektetve a gyermekkocsiban betakarta, szempillantás alatt elaludt.

— Nem szeret a hátán feküdni — tette hozzá magyarázatként.

— Ilyent még nem láttam… — nézett elképedten a megmentő nő.

— Most látott — tette hozzá Szabolcs epésen.

A tömeg oszlani kezdett. A következő huszonöt évben aztán már csak a családi anekdotameséléskor került elő újra és újra e történet.

 

Eltelt még huszonöt év, s Tündikének a világ végén fia született. A baba egészséges volt, jó étvágyú, de sírós. Édesanyja rótta vele a kilométereket, reggel, délben este és éjszaka. Norbert időnként felváltotta, de hát neki másnap munkába kellett mennie, munkája megkövetelte, legyen kipihent… Hála a modern orvostudománynak, nemcsak az okot sikerült megtalálni, hanem hatásos gyógyszer is került a bajra. A fiúcska görcsös vergődése alábbhagyott, de a séta maradt, és a „csak anyu ölében alszom” is.

— Hasra fekve próbáltad? — szurkolt neki az öccse skypon.

— Azt nem lehet! — ellenkezett Tündike. — Engem itt azonnal feljelentenének a gyermekvédelmi hatóságnál. — Amikor felkészítőre jártam még terhes koromban, nagyon szigorúan felhívták a figyelmünket, nehogy hasra fektessük. A hirtelen csecsemőhalál a legtöbb esetben a hason fekvő csecsemőknél fordul elő. Nagyon meggyőző statisztikákat mutattak.

— Spock is… — sietett Samu segítségére édesanyja, aki egy ideje allergiás volt nevének „-ka” végződésére.

— Spock elavult… így tanították nekünk. Számos tévhitet terjesztett el, többek közt ezt is. Manapság már Amerikában sem…

Ezzel szemben a családi anekdoták mást sugalltak. Apu is, öccse is, sőt, még ő is aludt ideig-óráig hason.

— Azoknak biztos párnájuk volt! — lépett közbe Samu nagybácsi a hason alvás védelmében. — Tégy csak párnahuzatot a feje alá, s ha elég kemény az ágya, és nem süpped bele…

— De még a fejecskéjét sem tudja felemelni… — aggályoskodott Tündike, a frissensült anyukák pszichológiájával felvértezve. S nem öccsének kell a gyermekvédelmi hatósággal megküzdenie…

A kialvatlanság nagyúr, végül miután a kis terrorista nappal a szülői ágyon anyai felügyelet mellett hason pótolta alváshiányát, sőt még nem volt egy hónapos, amikor fejecskéjét már áttette a másik oldalára, beadta a derekát. A fiatalúr pedig azóta alszik éjszaka. Még nem volt két hónapos, és már átaludta az éjszakát. Megnyugodott. Szülei az idomítás első osztályát sikeresen abszolválták. Jöhet a következő lecke.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 702 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.