Félek a búcsúzástól,
most mégis elveszítelek,
hagyom ujjaim közül kifolyni,
mit megtartani nem lehet.
Hallom, ahogy a múlt
porcelánként hull a földre,
mikor szilánkokra tör,
kezeim is rándulnak ökölbe.
Vérzik a lábam,
húsomig fúródó emlékszilánkok,
ködös szemeimmel
csak gyűrűző tegnapokat látok.
Hinni akarok a reinkarnációban,
vonyít bennem a tudatalatti,
el kellett vennem,
mert nem tudtam adni.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.08. @ 09:54 :: Tóth Zita Emese
