Itt ülök vénülő anyám mellett
őszülő fejjel, fölnevelt értelemmel
múltat idéző mécses fényénél. –
Apám már harminchárom éve
porlad a sárga földben, s én
visszazárulok a gyermekhüvelybe…
Kedves, régi alakja előttem,
hallom csodálatos énekét…
Aztán látom a kórházi ágyon,
vergődik, levegő után kapkod. –
Koporsója után hosszan kígyózó sor.
A rádöbbenés belégyökerezett
engem is a keskeny barázdába…
Felsikolt gyermeki szívem:
temetik apámat…
Legutóbbi módosítás: 2014.11.06. @ 10:10 :: D. Bencze Erzsébet