Schifter Attila : Katalin utolsó álma

 

Gyöngytengerré  mosódik  felettünk  az  ég, 

a  Nyevka  zajlása  ma  elviszi az  álmunk 

a  lelkek  órája  oly’  ragaszkodón  tart  még 

( ”Észak  Velencéjé”ben  temetők  felett  járunk ) 

Bár,  Péter  városa  mégis  ablak  lett  Európára, 

  saját  hazájában  így  marad  mindig  is  idegen   

de  nem hagytuk,  hogy  feléledjen  Jevdokija  átka 

’s  míg  paloták  épültek  a  Koivu – szigeten, 

humanista  liliomokat  neveltek  a  balti  fagyok 

és  a  mandulazöld  tánctermek  francialelkű  népe 

mára  megbocsátotta,  hogy  ”csak”  egy  német  vagyok. 

A  leglángolóbb  szerelem  itt  vonzott  tüzébe 

  Önnel,  szép  Fácánom*    ily’  kivételes  párost  korábban 

ritkán  szült  e  föld  és  nem  bántott,  hogy  más  meg  nem  érti: 

az  unaloműző  gárdatisztecskék  sorában 

csak  Ön  volt  Egyben,  számomra:  az  Állam  és  a  Férfi, 

aki  szédítő  tényeket  teremtett  eltitkolt  álmokból, 

általunk  lett  Oroszország  világi  hatalmak  közt  naggyá 

és,  ha  az  uralkodó    néha  rágondol: 

hova  juthattunk  volna  még,  ha  a  sorsunk  hagyná… 

 

….  de  most;  udvarhölgyeim  riadalma  kelt: 

árnyamat  látták,  ahogy  a  trónterem  felé  osont 

  utánajárok    bár,  nem  gyanítok  bármi  cselt 

és  nem  hihetem,  hogy  mindegyikük  bolond… 

míg  ők  nyomomban  átloholnak  télikertemen,

rémületet  festenek  gyertyalángban  táncoló  falak: 

a  saját,  villódzó  fantomom  néz  szembe  velem 

aranyvörös  székemen  ülve,  a  hímzett  cári  sas  alatt. 

 

”Uram  irgalmazz…”   ( Miért  szűnik  meg  körülöttem  minden?

Vajon  kit  láthattam  ott,  abban  az  árnyban?

Cárnő  voltam,  szerető,  hódító    most  senkim,  semmim  nincsen )

 

Csak  harminchat  órám  van  tehetetlenül  az  élők  sorában

 

 

 

*  II.. ( Nagy )  Katalin  gyakran  becézte  így  leveleiben  G.  A.  Patyomkin  herceget  

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.