Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 63. Darulesen

Mindenki meglepetésére Ünige és Xénia kibékülnek…

 

63.  Darulesen

 

Boróka új szerelme nem kedvezett Ünigének. Ha a múlt évben szinte minden szünetben megkeresték egymást, az idén már barátnőjének „fontosabb” elfoglaltságai is akadtak az iskolában. Mióta Xéniával békét kötött, a többiek sem viselkedtek annyira elutasítóan, de más, igaz barátnőre nem talált közülük. Végeredményben egykori esküdt ellenségével is elég jól el tudott beszélgetni, ám Roxi rendszeresen belekötött. Bár ilyenkor Xénia rá-rászólt barátnőjére, Ünige rendszerint inkább ürügyet keresett a távozásra. Még Vivien is magyarázkodott:

— Még óvodában barátnők voltunk… Roxi néha olyan… — Nem fejtette ki milyen.

Már október közepén járhattak, amikor Xénia meghívta az egész osztályt darulesre. Ősszel ezek a távoli északon fészkelő csodálatos madarak ezrével állnak meg a magyar alföld láposabb vidékein kissé megpihenni, s csak az első fagyok zavarják őket tovább. Nem mindennapi élmény meglesni őket. Sárossyéknak volt egy panziójuk, s azt a fiatalok rendelkezésre bocsájtotta egy hétvégére. Autóbuszt is bérelt, legyen, amivel oda- és visszautazzanak. A madarakat hajnalban lehet meglesni a legkönnyebben, így a társaság ott is alszik, rajtuk kívül más nem lesz a panzióban. Jó persze, az „alszik” elég relatív fogalom ebben a korban, ha kikerülnek az anyai és tanári felügyelet alól. Sárossyék szerveztek eddig is hasonló bulikat, de azokból Ünige érthető okok miatt eddig kimaradt. Ám az idén Xénia kihangsúlyozta:

— Természetesen téged is szívesen várlak. Hozhatod a párodat is! Mások is ezt teszik!

— Aaaa… Páromat? — kérdezte Ünige meglepődve. — Honnan tudod…

— Ő, na, ne játszd a zárdaszüzet! — szakította félbe. — Láttalak rontani az arra járó óvodások erkölcseit a Tisza-parti fűzek alatt!

Ünige szíve nagyot dobbant. Ha Xénia meglátta, vajon még ki, s főleg olyan, akit ő nem ismer, de őt látásból jól ismeri, például Anyu munkatársai… Majd hirtelen észbekapott, és megköszönte a meghívást.

 

Amikor aznap „egy kis kerülővel bíró úr[1]” hazaért a suliból, rémülten vette tudomásul, édesanyja aznap „kelleténél” korábban hazaért. Agytekervényei már turbóra kapcsoltak a hihető magyarázat kiagyalására. Épp nem fogott jól egy magyarázkodás, hiszen tudta, az anyai engedély nem lesz sima ügy, főleg az „ott alszunk” miatt. Jujj, ráadásul Márta néni, Anyu kolleganője is itt van, nagyon nem kellene neki egy igazi „hosszúmezői” családi jelenetet bemutatni. Édesanyja itteni legjobb barátnőjéről tudta, mestere a kamaszhazugságok leleplezésének. A kétszeresen elvált asszony lányai már tizenhét és húsz évesek, s néhány elejtett szóból azt is tudta róla, hogy a nős férfiakat sem veti meg, akik nem egyszer kényszerültek magyarázkodásra otthon.

Alig köszönt, édesanyja azonnal abbahagyta a fényképalbum mutogatását, azét, amit ő kapott Morganéktól.

— Hol jártál mostanáig?

— Aaa… barátaimmal… — nézett szeme sarkából ijedten Márta nénire, miként reagál. Az asszony észrevette a pillantását, és kissé gyanakvó tekintettel hajtotta oldalra a fejét. Ünige szíve nagyot dobbant.

— Xéniáékkal… Meghívott darulesre… A birtokuk ott van a Tisza árterületén. Ilyenkor ősszel sok a daru arrafelé. Azt mondják csodálatos az a sok madár együtt. Szeretnénk fényképezni. Azt szerveztük…

Háát… Is… Tényleg beszélt vele erről még miután az iskolakapunk kijöttek, tettek együtt néhány lépést. Rá kellett kérdeznie néhány részletre, ami majd Anyut biztosan érdekli, ha engedélyért folyamodik hozzá. Jól jött ez most, azt ecsetelve, talán ennek a gyanakvó szemű fehérnépnek is elaltatja a…

— Nem csak én leszek ott! Máskor is meghívta az egész osztályt! Mindenkit elengednek…

Tényleg nagy leégés lenne azt mondani az osztálytársainak: „Anyu nem engedett el!” Már csak ez hiányzott a leleplezéstől való félelme mellé! Kétségbeesetten küzdött a hangnemével, mely egyre élesebbé vált. A csatában alulmaradt. Legalább Márta néni orra ne viszketne. Lerí róla, egy kaján mosolyt fojt el éppen. Jujj, mi lesz ebből!

— Enikő! Tizennégyet töltött! Azt reméled, veled fog például szilveszterezni? Azt akarod, kinézzék maguk közül a többiek? Végre kezdik befogadni, hiszen eddig sohase hívták meg. Erre panaszkodtál tavaly, nem? Most, amikor kezd rendbejönni viszonya az osztálytársaival, ne tedd ki a kigúnyolásnak, amelyre a te túlzott aggályoskodásod ad majd okot!

Enikő nem tehetett mást, engedett. Ünige pedig hálásan tekintett az előbb magában még „gyanakvó szemű fehérnépnek” titulált asszonyra. De mért rejt újabb cinkos mosolyt az ökle mögé?

Amikor elment, Márta megkérte, segítsen neki elvinni azt a csomagját a buszmegállóig, amiért tulajdonképpen eljött Enikőhöz. Ünige gondolta, tartozik annyival, hogy segítsen, ha már nem keltette fel Anyunak a gyanakvását.

— Ki lesz még ott, akiről Anyu nem tud? — kérdezte Márta, már a megállóban.

Jujj! Ez az egész csomagos mese csak arra volt jó, hogy kettesben maradjanak! Egy utolsó szalmaszálba azért még bele lehet kapaszkodni:

— Csak az osztálytársaim…

A kétkedő tekintetre megismételte:

— Tényleg! Becsületszavamra! — tette hozzá kétségbeesetten az asszony szemébe nézve.

Nem hazudott. Valóban úgy döntöttek, Győző nem jön el. Igazán nehéz lenne elmagyarázni Anyunak, „Viktor” mit keresett ott, hiszen millió fénykép is készül majd, s édesanyja látni akarja őket. Amíg nem volt saját fényképezőgépe, addig a másoktól kapott képeket, amelyeket feltöltött a számítógépére, már egyenesen „megválogatva” mutathatta be a kíváncsiskodó anyai szemeknek. Ám a múlt hétvégén is azzal értek haza Ópusztaszerről:

— Én kicsomagolok, addig töltsd le a képeket!

Anyut is megfertőzte a fotóláz. Hej, valamiként ki kellene lépni az árnyékból, mert előbb-utóbb úgyis megtudja, ami köztük van, az nem egyszerű barátság. S ha kiderül a bujkálás, abból nagyon nagy baj lesz. De most nem lehet. Anyu idegei egyre inkább tűpárnán járnak, közeleg doktorátusának a megvédése. Ezt a periódust túl kellene élni, majd… Aztán bevillant az ötlet. Megkondultak benne Márta néni szavai: „Enikő! Tizennégyet töltött! Azt reméled, veled fog például szilveszterezni? Azt akarod, kinézzék maguk közül a többiek?” Az osztály tavaly is Xéniáéknál szilveszterezett. Egyesek már emlegetik, már tervezgetnek az osztályban, méghozzá nem is feltételes módban. Ha ide elhívta Xénia, oda is el fogja. Azt mondja majd, ott „jöttek össze”. A karácsonyi laptop után majd megbocsájtja… Igen, ezt fogja tenni. Győző is egyre nehezebben tartja a frontot a „túlsó oldalon”. Végeredményben bármennyire is ijesztő számára „Simonyi Óbester” magister dixit modora, előbb-utóbb meg kell tanulnia „vele élni”.

Mindezt már a megállóból hazafelé gondolta át. Megkönnyebbült kissé az újabb haladéktól, amit adhatott magának. Márta néni most ugyan falazott neki, de vajon miután nem volt őszinte vele, továbbra is hallgatni fog arról, amire rájött?

S ha egyszer Anyunak is leesik a tantusz?

Eltelt két-három nap, s Anyu nem villámló szemekkel tért haza a munkából. Talán mégis megúszta ezúttal is? De titkuk korsója meddig járhat még a kútra sérülés nélkül? Vajon legalább Karácsonyig megkönyörül rajtuk az Isten?

Anyai szemszögből jó lett volna néhány szót váltani Sárossynéval az indulás előtt, hiszen fontos neki kislánya biztonsága. Ám Ünige hallani sem akart az anyai kíséretről. Még az kellene, valaki rákérdezzen, miért jött egyedül, és felkeltse Anyu gyanúját! Az aggodalom jogosnak bizonyult. Vivien, amint meglátta, azonnal rákérdett:

— Hol hagytad a mesebelit?

— Nem jön… — próbált kitérni a kérdések elől, ám Roxi nem kegyelmezett.

— Na, mi az, félsz, hogy megesszük? Nahát, féltékenyek vagyunk? Úgy hallottam a Radnótiban is vannak szemes csajok. Most biztos unalmában vigasztalásra vár. Képzeld, mennyire szenved, ha ilyen rövid pórázon tartod!

— Roxi, ne hülyülj, tőled bárki féltené a pasiját! — lépett közbe Xénia. — Még én is, ha nem lennél a barátnőm.

— Házi vadásszal nem lövetjük magunkat! — vihogott Roxi.

Elég keservesen figyelte, amint ki-ki a párjával andalgott a tóparton. Ideális hely andalogni egyet, csónakázni, lelógatni a lábad egy stégről, vagy felmászni egy magaslesre. A csendre vágyók üdültek itt máskor jó pénzért e romantikus helyen, főleg a felső tízezerből. Ünige hangulata hullámzott, nagyon bántotta a lelkiismeret, mert végül nem hozta magával Győzőt, de utána mindig kijózanodott, s azzal biztatta magát: „Majd Karácsony és Szilveszter után…” Végeredményben nem ő az egyetlen szingli. Már a zene is szólt hívogatóan a hallból, megkezdődött a buli is. Ünige mégis inkább kiült a nádas mellé a tópartra, és nézte az épp felkelő Holdat, és hallgatta a csendet. Azokat a hangokat, amelyek csak a háborítatlan természetből hallatszanak, s melyek megnyugtatóbbak a teljes csöndnél. Kissé távolabb a panziótól a zene foszlányai jól beleolvadtak a környezetbe. Mindig is szeretett félrevonulni az erdőben. Még kicsi korában is, látótávolságba maradva szüleitől, kirándulásokon szerette hallgatni az erdő zajait, amelyet a felnőttek duruzsolása sem zavart meg annyira, hogy ne lehessen élvezni. Rátörtek az emlékek. Először Amerika, a Yosemite Nemzeti Park, a Grand Canyon, Joshua Fája Nemzeti park, a sivatag, majd a balkáni kirándulás, Plitvice vízesései, a Tara Canyon, a Biogradska Gora őserdője, a Meteorák sziklái, Skyathos aranyhomokja, a tengerből felkelő Nap látványa, a repülőből látott felhők az óceán felett… Bár a Létrásút, a Malomdombok, a Garcsin völgye, a Medveszakadék, a Királykő szurdoka, a Rétyi Nyír lápja és a Szent Anna-tó nem vetekedhetett e látványokkal, mégis ettől tört rá a honvágy. És eszébe jutott Nagyi, akit annyi ideje nem látott már…

Mögötte megreccsent egy ág. Felkapta a fejét. Xénia állt a háta mögött a srácával. Kibontakozott a fiú öleléséből, s intett neki, menjen a panzióhoz, jön ő is nemsokára. Odament Ünigéhez és mellé telepedett.

— Mit csinálsz itt egyedül, magányosan? Mindenki bulizik…

— Néha jó egyedül lenni, főleg a természet ölén.

— Mire gondoltál?

Ünige osztálytársnőjére nézett, egy ideig habozott, mondja-e vagy nem, végül megnyílt.

— Rám törtek a nyári emlékek, a hegyek látványa… Nyolcadik éve nem láttam szülővárosomat, a brassói hegyeket, olyan rég nem láttam nagymamámat sem…

— A srácod… Miért nem hoztad?

— Mert…  — keresett egy hihető hazugságot, de Xénia a szavába vágott.

— Ki elől bujkáltok? Iskola után rendszeresen találkoztok, mindig „semleges” területen.

— Követtél?

— Megláttalak néhányszor. Távolból.

Ünige egy ideig bámulta a földet.

— Édesanyám… És az övé is… — tette hozzá, mintha a terhet le szeretné venni szülője válláról. Majd mégis néhány szóban elmesélte a jelenetet, amikor rajtakapta tanulni Antival, még Kolozsváron. No, egy kicsit szépített a történteken, de a lényeget bevallotta.

— Ó, megszokják. Mostohaanyám is kiverte a dilihisztit először. Aztán jöttek apám ellenőrző telefonjai a távolból, főleg, miután megjelent a bulvársajtóban egy fényképem, csókolózva… Megkérdeztem, zárdában akarnak-e tartani? Ha kefélni jönne kedvem, úgyis megtalálnám a módját. Egy ideig mégis rám állított egy „testőrt”. Megszöktem előle, majd telefonáltam Apunak, és közöltem vele a bodygardom épp keres. Báár… Ami azt illeti, egyszer jól jött. Meleg helyzetből mentett ki. De kiharcoltam a jogom a magánéletre. Meg kell ezért küzdeni.

— Nekem nincs édesapám…

— Nekem anyám nincs. Elhagyott, és nem akar látni… és apám politikus… és van féltestvérem… és mostohaanyám nevel. Az a legszarabb, amikor még hálás is kell lennem neki… Apám többet van Budapesten, mint itthon. Nem biztos, hogy cserélni szeretnél… Gyere — állt fel Xénia, megfogva Ünige kezét, és meghúzta finoman felállásra késztetve. — Menjünk a többiekhez, már dúl a buli. Mások is vannak pár nélkül. Viviennek se jött el a sráca, mert épp beteg. Szerintem le sem fekszünk. Holnap hajnalban majd „lövünk” néhány madarat, s utána húzunk egyet a lóbőrön.

Ünige engedett a finom erőszaknak.

 

Nehéz időszak következett Enikő számára. Dr. prof. Baranyai Dénes, megbetegedett, előbb úgy tűnt, felépül, végül mégis meghalt. Emiatt többször is csúsztatni kellett a disszertáció megvédésének időpontját, hol előre, hol hátra, majd helyére új személyt kellett keresni a bizottságba. Szerencsére az öreg professzor megírta és leadta már az ő dolgozatáról a véleményezését. Végül a sokat tologatott időpont véglegessé vált: december második péntekjén. Egy professzor halála mindig az előrelépés lehetősége az egyetemen. Egy egyetem hierarchiáján nem egyszerű felfele haladni. Hiába vagy nagy tudású, ha nem „ürül a hely”. Ám, ha meghal a professzor, kell új, az ő helyébe szükséges új docens, annak helyébe adjunktus… Az addigi barátságok helyét a könyöklés veszi át. Na persze, ennek vannak kevésbé ortodox módszerei is. Többféleképpen bizonyulhatsz jobbnak a másiknál. Egyik mód a másik befeketítése. A tanársegédi gárda nem nézte jó szemmel a máshonnan jött, ambíciós egykori kolozsvári adjunktust, aki ráadásul az öreg professzor kegyeltje is volt. A sokféle iskolát évfolyamelsőként megjárt nővér még az orvosok közt is szerzett egy-két ellenséget, amikor kiderült, nem a doktornak, hanem neki lett igaza. S ez a háttér növelte a doktorátus tétjét…

E zűrzavar bizony az otthoni hangulatra is rátette bélyegét, Enikő teljességgel kiszámíthatatlanná vált. Emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy ez se a kismamák se a diákjai fején ne csattanjon, viszont valahol ki kellett engedni a gőzt. Néha azt se kérdezte kislányától: „Merre jártál mostanáig, miért mindig csak akkor pakolod el az asztalt, ha hazajövök?”, máskor egy semmiségért is kitört a botrány. Bár Ünige próbálkozott megérteni édesanyját, hiszen tudta ő is, mit jelent a lámpaláz, de bizony be-betelt nála is a pohár. Jaj, mikor lesz már vége ennek a doktorátusi cirkusznak? Nem is a napokat számolta, hanem az órákat és perceket. Azok pedig nagyon lassan teltek.

December elején végül megvették Győzővel a laptopot. Sikerült észrevétlenül a lakásba csempésznie. Az egyik bőröndbe dugta el, már készen karácsonyra csomagolva. Először saját ruhásszekrényébe akarta rejteni, de rájött, amikor édesanyja mosni vagy vasalni fog, ott megtalálja. Hej, de kicsi ez a lakás!

Közben december elején már komolyan elindult a szilveszteri buli szervezése. Egy ideje az osztályban már mindenki arról beszélt, Árpit kivéve. Amikor Ünige rájött, egyedül őt nem hívta meg Xénia, nekiszegezte a kérdést:

— Te hol szilveszterezel?

— A D-sekkel. A barátnőm oda jár. Ott szívesen látnak.

„Mióta van barátnőd?” — akarta kérdezni, végül nem tett tanúságot tájékozatlanságáról.

— Te mész Xéniáékhoz?

— Meghívott… De Anyutól még nem kértem engedélyt… Majd ha túllesz a vizsgán…

— Vigyázz magadra, Ünige! Akit ők besorolnak valahova, ki nem veszik onnan! — figyelmeztette a fiú.

Vitába akart szállni padtársával, de belépett a tanár. „Majd jövő szünetben…” — gondolta a kislány, de abból már nem lett semmi.

 

Ami azt illeti, sok alternatívájuk nem volt. Győző osztálytársai sítáborba mentek Ausztriába. Ő viszont nem sportolhatott, hiszen tornából is felmentették. Kapóra jött a meghívás. Igen ám, de ezt be is kellett adagolni otthon. „Tudod, Anyu, megyek a képviselőékhez szilveszterezni! Senkit sem ismersz onnan, csak Ünigét láttad egyszer… Az ő osztálytársai…” Meg is indulna erre a kérdéslavina! Addig halogatta, amíg édesanyja kérdett rá, amikor megtudta, mit tervez fiának az osztálya. Győző már két éve velük szilveszterezett. Jól jött a háttér.

— Ma találkoztam Ünigéékkel. Amikor elpanaszoltam, nincs hol szilvesztereznem, meghívtak, menjek velük. Nagy társaság lesz ott, vagy negyvenen, Sárossy képviselő úr panziójában, főleg osztálytársai. Tudod, Ünige Domokos Boróka barátnője, akinek segítettem számítástechnikából, bepótolni hiányosságait… Te is találkoztál vele Kecskeméten.

Persze édesanyja tudja kicsoda, de így hátha kevésbé gyanús.

— Ezt eddig miért nem mondtad?

— Mondom, ma hívtak meg. Iskolából hazamenet futottam össze velük.

— De hát nem mehetsz oda csak úgy, ismeretlenül, meghívatva magad az egyik meghívottal!

— Valójában Xénia hívott meg, a képviselő úr lánya. Ünigének az osztálytársa. Negyvenen leszünk, egy pluszba vagy mínuszba… Anyu! Gondolod, odamennék tök ismeretlenül? Segítettem nekik, amikor egy bemutatót tartottak az amerikai útjukról, még szeptemberben.

Na persze, ebben volt egy kis csúsztatás, mármint a többes szám. De ha Anyu vakon hiszi, hogy jó nevelést adott a fiának, elmegy. Huh! Azért az anyai gyanúk végleges elaltatására igazán üdvös a házigazdát bemutatni. Meghívta… Ha együtt jönnek Ünigével, még jobb. Xénia kötélnek állt, és Viviennel együtt hárman jöttek, valami ürüggyel a szilveszteri buli technikai háttere miatt Bakonyiékhoz. Így Simonyi Óbester feltehette az aggódó anyai kérdéseket, s megkaphatta a válaszokat:

— Tessék nyugodtan telefonálni Vera néninek, Apu feleségének — tette hozzá Xénia magyarázatként.

Közben Ünige még Győzőre sem mert nézni, nehogy gyanút keltsen. A gratulációkat a tavalyi eredményekért is túlélte. Megkönnyebbülve nagyot fújt, amikor már kinn jártak az utcán, amin Vivienék remekül szórakoztak. Nem úszta meg némi csipkelődés nélkül.

 

 

 

 


[1] Az Erdélyben szállóigévé vált vicc szerint a cigányt elfogják éjfélkor a nagyságos úr udvarában egy zsákkal a hátán. A bíró vallatására bőbeszédűen kezdi mesélni, hogy borozgatni volt Jánosnál, akitől nem lehetett szabadulni, mert annyit, de annyit beszél…, s amikor észrevette, hogy elmúlt éjfél futva indult haza, mert mit kap ő az asszonytól, aki annyit, de annyit tud beszélni, hogy… A bíró megunva a mellébeszélést félbeszakítja:

– Jójó, de ha rohantál haza, hogy kerültél a nagyságos úr udvarába, hiszen a falu ellenkező végén lakik?

– Egy kis kerülővel, bíró úr! 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.