Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 60. Harpagona Las Vegasban

Ünige sikeresen kiállja édesanyja anyai rohamait, s végül elmehet Amerikába…

 

60. Harpagona Las Vegasban

 

Egyik nap aztán Morganné felfedezte, Ünige kis Harpagonként számolgatja a déli étkezésre és hűsítőre kapott, de megspórolt pénzét. A Los Angeles-i melegben ez nem is volt veszélytelen játék. Akkor leült vele beszélgetni.

— Sohasem volt saját pénzed?

— Deee… Negyedikes koromtól. Nagymamám adta csokira… Anyu kis fizetéséből éltünk, és házbért is kellett fizetni belőle — magyarázkodott.

— És azt is félretetted?

— I-igen…

— Mire?

— Vettem magamnak egy Adidast…

— A csokipénzből…

— Kipótoltam, amit édesanyám adott rá… Azután ő is adott pénzt, azzal a feltétellel, hogy azt csak és csakis csokira költhetem…

— Ez mikor történt?

— Ötödikben…

— S most mire gyűjtöd?

— Ajándékot akarok venni Anyunak… és nagymamámnak… és az egykori Oszimnak. Ha ő nincs, akkor most nem lennék itt. Rengeteget foglalkozott velem, ingyen. És a fizikatanár bácsinak. Ő vett pártfogásába, amikor Szegedre kerültem. És… — harapta el a mondat végét, de Morganné olvasott a ki nem mondott szavakban.

— Annak a srácnak, akivel gyakran beszélsz Skype-on? Aki segített megjavítani a számítógépünket?

— I-igen…

— A kedvesed?

Hallgatás beleegyezés. Főleg lehajtott fővel.

— Mi a baj vele?

— Anyu nem tud róla…

Morganné egy ideig hallgatott, miközben úgy döntött, ez nem az ő dolga.

— És magadnak mit?

— Én itt vagyok… Fogok látni és tanulni. Sokat — felelte Ünige, s bár nem mondta ki, ott rejtőzött a szavak közt: „Nekem ezért hálásnak kell lennem…”

— Mire vágysz itt? Itt, amíg Amerikában vagy! — tette hozzá pontosításként Morganné.

— Ne hozzak szégyent édesanyámra és tanáraimra…

— És szeressenek… — vágott a szavába Morganné a kislány szemébe nézve. — Szerinted nem érdemled meg, hogy például édesanyád szeressen?

— Sokszor szemtelen vagyok vele, és megsértem, és ő annyi mindent áldozott értem, hogy ide eljöhessek, a fogorvoshoz sem ment el, és nekem vett új ruhát, pedig a cipőjét el kellett volna vinnie javítani, mert már lejárta a sarkát…

„Ég és Föld ez a két kislány”— gondolta Morganné. — „Egyik semmiért nem hibás, a másik mindenért önmagát okolja. És e két ellentétes természet ugyanabból a forrásból táplálkozik…”

— A szeretet két dologból áll, adni és kapni. Bármelyik sérül, a szeretet önzővé válik. Az is önző, aki csak kapni akar, de az is, aki csak adni…

— Én nagyon sok mindent kaptam, és… — felelte rémülten a kislány.

— Meg kell tanulnod, amit kapsz, arra rászolgáltál. Megérdemelted, és nem kell bűntudatot érezned mindezért. El kell hinned, szerethető vagy. S akkor majd felfedezed, az emberek szeretni fognak. Különben mindig úgy érzed, még többet kell adnod, hogy rászolgálj. Előbb utóbb ez az adni vágyás önzővé tesz. Nem a másikért adsz, hanem azért, hogy te érezd, rászolgálsz mások szeretetére. Nem értük, hanem magadért teszed valójában. Ez pedig önzés. Lehet, ezt még nem érted. Jegyezd meg, és majd kissé érettebb fejjel gondolkozz el azon, amit mondtam.

— De anyukámnak szüksége van egy számítógépre!

— Számítógépet akarsz venni neki? — hüledezett Morganné. Ahhoz nagyon sok pénz kell! Miből?

— Amit innen hazaviszek. És van otthon zsebpénzem. Azt félreteszem… Lassan kigyűl…

— És miért pont akkora ajándékot, te gyermek?

— Amikor Szegedre költöztünk, nekem vett laptopot, mert itt számítástechnikát is tanulok. Pedig akkor nagyon kellett a pénz otthon… Neki mindig benn kell maradnia az egyetemen, ha dolgoznia kell a doktorátusán… — felelte Ünige szinte kiáltva.

— Mondd: „És azt akarom, hogy legyen otthon!”

Ünige hirtelen elhallgatott, megrettent a szörnyű szavaktól.

— Mondd ki! — szólt rá erélyesen Morganné. — Mert erre vágysz ugye?

— I-igen… — ismerte be.

— Akkor mondd ki, és dobbants egyet a lábaddal követelőzően!

— Azt akarom, Anyu többet legyen otthon… — suttogta Ünige, és finoman dobbantott egyet a szőnyegen, láthatóan attól félve, hogy megnyílik alatta a föld.

— Kezdetnek nem rossz! — mosolyodott el Morganné.

Kiment a szobából, majd hosszasan tárgyalt a férjével. Az estebédnél Thomas Morgan így szólt hozzá.

— Mielőtt idejöttél, hallottad, amikor megmondtuk édesanyádnak, kapsz költőpénzt és zsebpénzt is, amiből majd szuvenírt vásárolhass szeretteidnek. Itt Los Angelesben nagyon meleg van júliusban. Folyadékot kell inni, mert megbetegedhetsz. Azt a pénzt arra és csak arra kapod. Viszont te egy nagy ajándékot akarsz venni édesanyádnak, ami nem centekbe kerül. Tessék! — nyúlt a pénztárcájába. — Azzal a háromszázzal, amit édesanyádtól kaptál, elég lesz.

— Azt haza akarom vinni. Legyen költőpénzünk a szabadság alatt — felelte, majd rémülten hárította el a sok pénzt. Thomas Morgan diadalmas-cinkos pillantást váltott feleségével.

— Rendben, nem okoztál csalódást. Az nem a te, hanem Morganék ajándéka lenne. És te akarod megvenni. Kapsz egy lehetőséget. Ismerted Jitzak Grabowatzot, a szomszédunkat? Van egy üzlete. A takarítónő épp szabadságra megy. Elkelne a segítség. Valakit alkalmaznia kellene erre az időre. Segítesz zárás után kitakarítani és rendet rakni, ezért pedig fizetést kapsz. Napi egy-két órai munka. Amit keresel, nem lesz elég egy számítógépre, de majd kipótolod otthon. Ha már te is arra kaptad! Egy feltételem van. A költőpénzt magadra fordítod, és főleg hűsítőt veszel belőle. Nekem itt nehogy megbetegedj…

— Köszönöm a lehetőséget! — nézett a házaspárra hálásan.

— Ez nem munkaszerződés! Ha valamelyik nap úgy érzed, nem akarsz, vagy nem tudsz menni segíteni, csak telefonálsz Mr. Grabowatznak. Naponta kapsz fizetést, amikor elvégezted a munkádat. De van még egy feltételem. Tanulni jöttél ide, nem mehet annak kárára.

— Nem fog. Anyukám is munka után járt egyetemre — húzta ki magát. — Én is tudok dolgozni iskola után.

 

Szombaton reggel fél hatkor Morganné keltette fel Ünigét.

— Ébresztő! Indulunk a Yosemite Nemzeti Parkba.

A kislány először nem fogta fel az üzenetet.

— Azt mondtad, tanulni és látni jöttél ide. De ha nem akarsz jönni, mehetünk ketten is a férjemmel…

Ettől már úgy pattant ki az ágyból, mintha skorpiót látott volna a lepedőjén. Hamarosan a terepjáróban ültek, útban Észak-Amerika egyik legcsodálatosabb természeti látványossága felé. Ünigének megeredt a nyelve. Egy adott pillanatban rákérdezett arra, ami már rég furdalta az oldalát.

— Mr. és Mrs Morgan, miért tetszettek megalapítani ezt a díjat?

Ibolya a férjére nézett, majd hátrafordulva, a hátsó ülésen ülő kislányra. Egy ideig habozott, aztán ismét a sofőrülésen ülő férjére pillantott, aki bólintott.

— Volt nekünk egy gyermekünk. Egy fiú. Kivételes tehetség volt. Mondhatnám úgy is, egy kis zseni. Meghalt. Leukémiában… Most nincs kire pazaroljuk a szeretetünket. És a pénzünket… Ha megadjuk ezt a lehetőséget egy kivételesen tehetséges és szorgalmas gyermeknek, könnyebb elviselnünk a hiányát.

— És akkor ez önzés?

Morganné Röszkey Ibolya megvakarta a fejét.

— Megleptél ezzel a kérdéssel, még sohasem gondoltam erre. Valahogy úgy tettünk, mint te, amikor azt mondtad: „Azt akarom, Anyu többet legyen otthon!” „Dobbantottunk” egyet a lábunkkal, és meglett a Morgan- alapítvány. Nekünk jó, ha felajánlhatjuk. Jobban érezzük így magunkat. Ez akkor lenne önzés, ha rákényszerítenénk valakire. Vagy akkor, ha követelnénk érte a hálát.

— Én akkor nem tartozom hálával? — szorította sarokba a kérdésével az asszonyt.

— Ha következetes akarok maradni, mindahhoz, amit mondtam neked, akkor nem… — felelte hosszas töprengés után. Volt egy díj, és te kiérdemelted. Ezért nem tartozol hálával csak magadnak.

— Én akkor is köszönöm a lehetőséget!

— Akkor köszönjük meg egymásnak! OK?

— OK! — mosolyodott el Ünige.

Több kérdést nem tett fel. Bár erősen furdalta az oldalát, mit mondott volna Morganné az édesanyjáról… Szeget ütött a fejébe ez a gondolkodásmód.

Vasárnap este már épp le akarta oltani a villanyt, amikor Morganné bekopogott hozzá.

— Jövő héten a Grand Canyonba megyünk. Ha akarsz, velünk tarthatsz!

Naná, hogy akart! Következő hétvégén már pénteken elindultak. Las Vegasig jutottak el. Bár már elég későre járt, Morganék magukkal vitték a kaszinóba. Thomas a kezébe nyomott tíz egydolláros zsetont, s azt mondta:

— Ezzel te játszol!

Nagyot nevetett a kislány rémületén.

— Mi a baj?

— Elveszítem!

— Jártál Budapesten a Vidám Parkban?

— I-igen.

— Mire ültél fel?

— A hullámvasútra…

— Azt a pénzt nem vesztetted el?

— Akkor szórakozni akartunk Anyuval!

— Most velünk nem azt akarsz? Rászántunk néhány dollárt. És jól érezzük magunkat.

— De ez szerencsejáték…

— Amelyen sokan elvesztik a vagyonukat? Ám ők nyerni akarnak, nem játszani. Mi tudjuk, mennyit ér nekünk ez a játék. Ennyit szántunk rá. S ha elveszett, olyan, mintha felültünk volna a hullámvasútra. Szórakoztunk egyet. Kipróbáltuk. Az életben néha kockáztatni is kell. Azt is meg kell tanulni, hogyan lehet ésszerűen. Mesterségemben ez létkérdés.

— Mr. Morgan tulajdonképpen mivel foglalkozik?

— Tőzsdei spekuláns vagyok.

— Spekuláááns? — botránkozott meg Ünige.

— Magyarországon ennek a szónak elég negatív a mellékzöngéje… Ám itt Amerikában ez tisztes foglalkozás. Részvényeket vásárolok, és adok el. Lehetőleg úgy fektetem be a pénzem, hogy hasznot hozzon. Időnként veszítek is. De eddig jól megéltem. A Morgan-alapítványnak is jutott belőle. Szóval játszol, vagy nem? Egy óra, és tíz dollár. Ennyit szántunk rá. Amelyik hamarabb elfogy.

Thomas Morgan mosolyogva figyelte Ünige rulett-stratégiáját. Addig tett a pirosra, mindig csak egy dollárt, amíg nyert. Akkor színt váltott, és feketét játszott. Majd ismét pirosat. A legtöbb, ameddig eljutott, az tizenhat dollár volt. Vagy kétszer majdnem elfogyott a pénze, de akkor ismét hozzá pártolt a szerencse. Amikor letelt az óra, épp öt dollárja maradt.

— Az óra letelt! Élvezted?

— Igen! — mosolygott a kislány.

— Megért tíz dollárt kipróbálni?

Ünige a foga közé fogta ajkát. Nem mert igent mondani, de lerítt róla, nagyon élvezte.

— Látom, igen. Dobd be azt az öt dollárt egy számra, találomra. Ne mondhasd, hogy nem kockáztattál!

Ünige a férfira nézett, mintha megerősítésre várna, majd találomra az asztalra dobta az egyik zsetont. A fekete tizenhármason állt meg. Még egyszer visszanézett Thomas Morganra, biztosan komolyan gondolja-e, majd a megmaradt négy zsetonját is rátette. Behunyta a szemét, ne is lássa, amint elviszik a pénzét.

— Thirteen, black! — mondta a krupié. Száznyolcvan dollárnyi zsetont tolt eléje. Az öt dollár harminchatszorosát. Ünige nézte tágra nyílt szemekkel. Ez igaz? Ez az övé?

— Game over! — jelentette ki Mr. Morgan. A kislánynak sem kellett biztatás. Saját fejétől is ezt tette volna.

— Ha nyerni akarsz, olyan ez a játék, mint az alkohol, vagy a drog. Nem lehet megállni. Ha csak játszani, akkor olyan, mint a haveri körben elfogyasztott egy pohár jó minőségű bor.

Amíg a hotelbe értek, a kislány egy szót sem szólt többet. Ez az utolsó mondat kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Thomas Morgan még szólt volna hozzá, de Ibolya megszorította a kezét. Az asszony ráérzett, itt jobb hallgatni. Majd holnap beszélgetnek.

 

Ünige a pénzét kétfelé osztotta, külön a háromszázat, amit visszaad Anyunak, és külön a keresetét, amiből ajándékot akar neki venni. Elég tekintélyesre gyarapodott a vagyona, főleg, mert az emléktárgyakra adott pénzzel sem garasoskodtak Morganék, s első napokban a költőpénzéből is megspórolt valamennyit. S ne feledjük a száznyolcvan dollárt sem, amit a ruletten nyert Las Vegasban.

Időközben otthon Győző utána nézett a laptopoknak. Kevés hiányzott, de nem volt elég pénze. Eléggé lehangolódott ezért. Thomas Morgan megkérdezte:

— És a háromszáz dollár, amit édesanyádtól kaptál? Neked adta…

— Azt… vissza kell adnom neki… Kell a szabadságra.

— Mindet? Neki veszel ajándékot olyan pénzből, amiről ő lemondott! Ha nem veszed meg, őt fosztod meg…

Ünige lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Morganné férjére nézett, ő pedig vissza. A férfi tekintete azt üzente: „Hagyd! Ne avatkozz bele!”

— Karácsony előtt még megyünk édesanyámhoz látogatóba Szegedre. Ha addig nem lesz meg a pénzed, kapsz kölcsön. Jó lesz így?

Ünige hálásan emelte rájuk szemét.

— Magadnak mit vettél?

— Én itt sokat láttam, és…

Az indulás reggelén Ibolya egy szalaggal átkötött csomagot adott át neki.

— Mi van benne? — nézte kíváncsian.

— Egy album. Kiválogattunk néhány képet, amit együtt készítettünk a kirándulások alatt. Mellette egy DVD a filmekkel és minden képpel, amit együtt készítettünk, a két CD-n zene. Egyiken indián folklór, a másikon country, észrevettem, mindkettő tetszett. Meg a régi fényképezőgépünk, a kis kompakt Coolpix. Láttam megszeretted. A Nikon D3 előtt mi is ezt használtuk. Mint tapasztaltad, jó képeket lehet készíteni vele. Már nehogy fényképezőgép nélkül járd meg a Balkánt! A látvány elszáll, a fénykép megmarad!

Ünige Morganné nyakába ugrott.

— Köszönöm… — mondta könnyek között. — Nem tudom, miként…

— Mit? Önzés! Te mondtad! — mosolygott pajkosan az asszony. — Dobbantottunk, s azt mondtuk: ezt akarjuk! Mi köszönjük, hogy megismerhettünk. Élmény volt veled ez a hónap. Megérte létrehozni az alapítványt. Nekünk.

 

Röpültek a napok, hamar eltelt a hónap. Eljött a hazautazás ideje. Élmény volt, de már nagyon vágyott haza. De ha hazaér, hova rejtse a pénzét édesanyja elől? Végül Morganék elvállalták, elviszik Röszkey nénihez, Ibolya édesanyjához, aki megőrzi neki. Nagy teher esett le ezzel a válláról. Thomas Morgan szokása szerint megszámolta az átvett pénzt. Ez már a vérében volt. Elmosolyodott, amikor látta, az otthon megtakarított pénzzel már „kivan” a számítógépre szükséges összeg.

— Mégis „megfejted” a háromszáz dollárt?

— Meg… — hajtotta le a fejét.

— S mit mondasz, mire költötted? Ugye ettől a kérdéstől féltél?

Ünige előbb szégyellősen bólintott, majd suttogva tette hozzá:

— Fényképezőgépet… Használtárú boltból…

— Háát… A Plitvicei vízesésekhez és a Meteorákhoz menni fényképezőgép nélkül nagyobb bűn… — mosolygott beleegyezően Thomas Morgan. — Szerintem megbocsájtja… Na, ne nézz már ránk olyan bűntudatosan! — ölelte magához. — S aztán jó képeket készítsél nekem! Mert ha nem, visszakérem a tandíjat! Majd bemutatod Skype-on!

Kell még erre azt ígérni: „Igen”?

 

 

 


Professzionális fényképezőgép. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 713 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.