Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.
Az ébresztést hajnal háromra kértük, de ahogy azt már eddig megszokhattuk, most is egy kicsit késtek. A saját ébresztőm kinyomása után Micimackót elszomorító lomhasággal keltem ki az ágyból, és indultam a csaphoz arcot és fogat mosni. Gyorsan végeztem, de közben hiába figyeltem hotelbeli telefonomat, az bizony néma maradt. Eldöntöttem, hogy negyed négyig adok nekik haladékot, aztán megyek zuhanyozni. Már épp beléptem volna a kádba, amikor 3:17-kor végre megcsörrent az a bizonyos telefon. Felvettem és megköszöntem a robothangnak az ébresztőt (arra sajnos csak sokkal később jöttem rá, hogy nem ember volt) és befejeztem a készülődésemet. Remélem csak azért késtek ennyit, mert eddig tartott Fényesék felkeltése.
A hotel portáján leadtam a kulcskártyámat, kaptam egy kis zacskót (a reggeli piknikünket), és lelkesen vártam társaim befutását. Pár percnél nem is kellett több, mindenki jelen, irány a taxi. Remélhetőleg ma már fel tudunk jutni a gépre, és ami még fontosabb, épségben haza is érkezünk.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam a piros jelzésektől mentes reptéri kijelzőket. A beszállókártyáinkat intéző hölgy egy igazi angyal volt velünk. Fényesnek csak említenie kellett, hogy nehezen fog elférni és még az üléseink se egymás mellé szólnak, erre azonnal az első sorba (repülésben nem jártasoknak mondom, ez olyan mintha áthelyeznének első osztályra, csak a fapados repülések tekintetében), valamint a harmadik sorba lettünk elhelyezve. Eddig minden tökéletes, ráadásul a hotel által pakolt szendvics, gyümölcs, süti, gyümölcslé és ásványvíz összeállítás is laktató volt.
Olyan villámgyorsan és akadálymentesen haladtunk, hogy mire észbe kaptam, már a beszállókapu előtt jártunk. Egyetlen tiszta emlékképem, hogy négy euróért lehet egy nagyon kis üvegnyi uruhot kapni és én nagyon elgondolkodtam azon, hogy vegyek egyet, már csak azért is, hogy ha valaha kénytelen lennék a legrosszabb ellenségemnek ajándékot vinni, akkor álljon rendelkezésemre egy olyan fegyver, mellyel egy életre az arcára tudom fagyasztani a keserűséget. Végül letettem az ötletről, mert teljesen mindegy, hogy milyen bűnei vannak egy embernek (akár csak ellenem, akár mások ellen) azt senki – még a világ legszörnyűbb legaljasabb lénye – se érdemli meg, hogy ezt az italt a szervezetében juttassák.
Erre már csak a kapuban derült fény, de még azt is elintézték nekünk, hogy a legelsők között szálljunk fel a gépre. Gyorsan elfoglaltuk helyeinket, repülőgép módra állítottuk telefonjainkat (ennyi kaland után eléggé égő lenne, ha egy ilyen apróság miatt nem jutnánk haza) majd fülhallgatóinkkal felszerelkezve pihentettük a szemeinket egészen a kötelező repülési biztonsági oktatásig. Már kezdtem megjegyezni részeket a szövegből annyiszor hallottam, de ha már szegény stewardesseknek újra és újra elő kell adniuk, akkor az a minimum, hogy ezt a két percet rájuk szánom az életemből.
Ismét ablak mellett ülök, igaz, most nem teljesen enyém a sor, sőt, ahogy elnézem a várakozó tömeget, úgy látszik, hogy minden ülés betöltésre kerül majd. Az úti cél Barcelona, ahol pár órát pihenünk, összefutunk Fényes egyik ottani barátjával, végül pedig tovább repülünk haza, Budapestre.
A repülőutunk alatt bepótoltuk hiányzó alvásra szánt óráinkat, melyet külön elősegített, hogy az út felszállással és leszállással együtt olyan simára sikerült, hogy érkezésünket észre se vettük, egészen addig, amíg a hangszórók nem tájékoztattak minket, hogy kikapcsolhatjuk biztonsági öveinket és távozhatunk a gépről.
Barcelona csodálatos város, legalábbis én így hiszem, ugyanis mi, a rövid csatlakozási időnk alatt végig a reptéren maradtunk, és olyan felhős volt az idő, hogy még a gépről se láttunk semmit (arról már nem is beszélve, hogy aludtunk is). Kicsit sétálgattunk, kipróbáltuk a gyorsított sávot – ezt a mozgólépcső helyett mozgótalajszerű járó folyosót – amivel körülbelül három és fél másodpercet spóroltunk meg. Igaz, ez engem hidegen hagyott, mert az én fejemben már csak egy gondolat motoszkált: lassan, de biztosan közeledünk hazafelé.
Fényes barátjával eltöltött kávézgatásunk után visszabattyogtunk a beszállási területre, ahonnét körülbelül egy órája jöhettünk ki, és célba vettünk egy gyorskajáldát. Miután megrendeltük az étlap felét és mindazt el is fogyasztottuk, lassan, de határozottan, és persze gurulva nekiveselkedtünk a beszállókapunak.
Santiagóban még el tudták nekünk intézni, hogy az elsők között szállhassunk fel, de úgy látszik a légitársaság jószívűsége idáig tartott. Szerencsére közös megegyezéssel eldöntöttük, hogy minket ez oly szinten hidegen hagy, mint a kóla, amit étkeinkhez kaptunk. Időnk mint a tenger, csak érjük el épségben hazáig.
Avagy Camino általi tapasztalataimat felhasználva: Ez nem sprint, hanem egy maraton, és az a legjobb, ha minden lépését kiélvezed.
Helyek elfoglalva, övek becsatolva, fülhallgatók előkészítve, az egyedüli kiszámíthatatlan pont ebben az egyenletben, hogy melyik számomra fogunk felszállni. Mondjuk a felszállás előtt még egyvalamit végig kellett hallgatnom.
„Tisztelt Utasaink! – harsogják a hangszórók három különböző nyelven – Kérjük Önöket vegyék ki fülhallgatóikat és szánjanak pár percet arra, hogy meghallgassák biztonsági bemutatónkat. Mindezt az Önök érdekében tesszük!” (Apró érdekesség, hogy ezt a mondatot már a hangszóró előtt befejeztem. Örülök, hogy összejött.)
Szóval már csak egy felszállás és egy leszállás választ el attól, hogy ismét magyar földre helyezhessem a talpamat.
Az út nagy részét mindenki átaludta, a maradék kis részekben pedig vagy zenét hallgattunk, vagy kedvenc filmrészleteinket néztük újra. Nekem pont a legjobbkor sikerült felébrednem, mert mellettem az ablakban éppen hófödte hegycsúcsok bukkantak elő a még fehérebb felhők közül. Gyorsan meg is bökdöstem az ablaknál szuszogó Bendegúz vállát, jelezve, hogy erről jó lenne képet csinálni. Ő kinézett, majd közölte velem, hogy a képkészítésen körülbelül két perccel ezelőtt esett túl. Úgy látszik egyre járt az agyunk.
Életemben ezelőtt csak két helyre utaztam repülővel és azok alatt egyvalami mindig jelen volt, amit mostani repüléseim során sehol se látok. Ez pedig nem más, mint a kijelző, ami mutatja, hogy éppen hol jár a gép, milyen magasan vagyunk, mennyi a kinti hőmérséklet, és körülbelül mikorra érkezünk meg. Nem mintha ettől gyorsabb, vagy lassabb lenne a gép, csak egyfajta biztonságot nyújtott nekem az a tudat, hogy egy pillantással pontosan belőhetem helyzetünket a fellegek felett. Eddig is éreztem, de igazán most tudatosult bennem, hogy honvágyam van. Igaz, erre az érzésre én más megfogalmazást használnék. Nem azért vágyok vissza szülőföldemre, mert annyira rossz lett volna ez az út, hanem pont az ellenkezője miatt. Otthoni barátaimnak szeretném elmesélni az összes kalandot amit átéltem, megmutatni az új barátságokat amik kialakultak, és átadni minden egyes érzést, illetve tapasztalatot, amivel az elmúlt tizenöt napban gazdagodtam.
Igen, minden kétséget kizáróan úgy érzem, hogy gazdagabban fogok hazaérkezni.
Azt nem mondhatom, hogy a leszállásunk zökkenőmentes volt, de legalább épségben földet értünk Magyarországon. Itthon vagyunk, igaz, haza még nem értünk, de már az is csak idő kérdése. Jelenlegi feladatunk: lejutni a gépről és beszerezni csomagjainkat.
Egy laza 15-20 perces várakozást követve már minden táskánk a birtokunkban volt, ami a magyar viszonyokat tekintve nagyon jó idő. Utazásunkat ezzel hivatalosan be is fejeztük, de ha őszinte akarok lenni, akkor utunk még korán sem ért véget. Azt hiszem, számomra, igazán csak most kezdődik el.
Még taxit is rekordidő alatt szereztük, és mivel elképesztően nagy dugó volt a belvárosban, így szegény sofőrünket fárasztó vicceinkkel és szörnyű történeteinkkel „szórakoztattuk”. Elmondása alapján nem ugortuk meg a top tízet a fuvarjai közül – amit el is hiszek neki, mert a mostani barátnőjét is a taxija hátsó ülésén szedte fel – de abban biztos vagyok, hogy a top ötvenben benne kell lennünk, ha pedig számításba veszem Fényest is, akkor akár a top húszban is.
Munkacuccaimat tartalmazó hátizsákomat felkaptam Fényeséknél, majd magamban konstatáltam, hogy milyen szerencsés, hiszen ő már otthon van. Nekem ezzel ellentétben még el kell jutnom a buszpályaudvarra, onnét átutaznom egy teljesen másik városba, mindezt málhás szamárként felszerelve. Ennek ellenére örülök, mert legbelül egy megcáfolhatatlan tény hajt: Végre valahára randizhatok egy igazán penge csajszival, aki már több mint tizenöt napja várja, hogy az arcomhoz érhessen.
Az ébredésemet követő első mozdulataim megegyeztek a tegnapiéval. Zuhany, fogmosás, majd a többiek bevárása a svédasztalos reggelizőterem előtt. Mint „azok az őrült magyar zarándokok” lassan hírünk is ment a személyzet tekintetében. Már tegnap is felismertek a nap végére, és le merném fogadni, hogy ma is mosolyt fogunk az arcukra csalni, amint meglátnak minket.
Csak mellékesen jegyzem meg: Tisztában vagyok vele, hogy többet maradtunk a tervezettnél és az is világos számomra, hogy otthon is van még ezer meg egy dolog ami még vár rám, de nem akarok hazamenni.
Reggeli után Fényessel még elbeszélgettünk a szálloda belső és külső építészeti érdekességeiről. Amíg az otthoni verzióknál iszonyatosan fontos, hogy a külső kinézet is megragadja az emberek figyelmét, addig a spanyoloknál inkább arra ügyelnek, hogy gyorsan felépíthető és olcsó külsővel legyen elkészítve az építmény. Teljesen lényegtelen, hogy külsőleg egy hatalmas cementtömb van előtted ablakokkal ellátva, mert a tetején, vagy az oldalán ott díszeleg az a négy csillag és amint belépsz az előtérbe, máris megkapod azt a minőséget, ami ezzel jár.
Fényes szerint a belsőépítész vagy tudathasadásban szenvedett, vagy nem tudta eldönteni, hogy milyen stílusa legyen az épületnek, ugyanis már csak az ajtókat elnézve is megtalálhatjuk a különböző stílusok összeolvadását. Egy része amerikai (a zár elfordítható), máshol ázsiai (a kilincs rövid és vastag), az ajtó maradéka pedig európai. Ha mindezt már egy ajtón megtaláljuk, akkor képzelhetitek, milyen lehet a többi, de mindettől függetlenül a lényegen ez sem tud változtatni: szép ez a hely.
Diskurzusunk befejeztével elbandukoltunk a recepcióshoz, megkértük, hogy holnap hajnal négyre rendeljen nekünk egy taxit, és igénybe vesszük a telefonos ébresztési szolgáltatásukat is. Igaz, mindannyian három ujjlenyomással megoldhattuk volna ezt a saját mobilunkon, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam hotelben, és ezt a szolgáltatást is ki szeretném próbálni.
Már éppen szálltunk volna be a liftbe, amikor a recepciós utánunk szólt, hogy akarunk-e piknikezni. Mivel csak pár perce fejeztük be a reggelit, így megbocsájtható volt az értetlenség, mely az arcunkra ült ki. Megkérdeztem, hogy pontosan mit ért piknik alatt, mire kiderült, hogy még az ilyen korai indulásokhoz is szoktak pakolni reggeliket, amiket elvihetünk a reptérre. A magyarázat felénél se járhatott, Fényes már egy erőteljes igennel elfogadta az ajánlatot. (Köztünk szólva, mivel kajáról volt szó, ha ő nem tette volna meg, akkor pár másodpercre rá én biztosan rábólintottam volna.)
Furcsa érzés hotelben lenni. Az időérzéked teljesen elveszik és semmi mást nem akarsz csinálni, csak feküdni (vagy az ágyadban, vagy a medence partján), amit kizárólag az étkezések szakítanak meg, melyet továbbra is étteremben fogyaszthatsz. Félreértés ne essék, önmagában ez nagyon jónak hangzik, és az is, de annak ellenére, hogy alig pár sorral ezelőtt jelentettem ki, hogy nem akarok hazamenni, mostanra már érzem a honvágy és a kilométerhiány összegyűlését a szervezetemben. Szó szerint menni akarok valamerre, akár egy ismerős helyre ismeretlenekkel, vagy ismeretlen úti célhoz ismerős arcokkal. Nem tudom, mit hoz számomra a holnap, de legalább egyvalami még mindig biztos: ebédidő van, úgyhogy következik a mostanra már megszokott „Bárcsak te is ehetnél ebből a finomságból” rovatunk.
Amíg a többiek chilis babot rendeltek előételnek, én újra megpróbálkoztam a csináld magad salátabárral, és örömmel jelenthetem, hogy már sokkal kevésbé néztek hülyének, mint az előző próbálkozásomnál. Lassan ugyan, de fejlődöm.
A második fogás Pöttöm és Bendegúz részéről pulyka alsó comb volt fűszeres spagetti tésztával, Fényesnek és nekem pedig lazachamburgert szolgáltak fel rozszsemlében, avokádó, paradicsom és hagyma körettel. Emellett – mivel ennyi idő után már arra is emlékeztek, hogy ki hogyan kéri a kávéját –, még egy tálnyi sült krumpli is került az asztal közepére. A többiek nevében nem nyilatkozhatok, de én egy pár óráig még biztosan csak gurulva tudok közlekedni.
Ebéd közben szóba került valami, és mivel ez volt az utolsó előtti étkezésünk, valamint az utolsó ebédünk Spanyolországban (remélhetőleg a légitársaságunk is így gondolja), ezért pont jól jött, hogy a többiek megemlítették.
Pöttöm és Bendegúz nem rajong annyira a halételekért, és ezzel még finom voltam és nőies. Én azonban, ahogy azt már többször is leírtam, mindent kipróbálok és elfogyasztok, amit még nem ettem. Ezek alapján szóba került az, hogy van e egyáltalán olyan étel, amit nem ennék meg. A válaszom pedig így hangzik: egy kis adagot biztosan elfogyasztanék, de ez nem mindig volt így.
Kiskoromban elképesztően válogatós voltam és nagyon keveset ettem. Ezt sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy amikor általános iskolás koromban lehetőségem volt enni egy „all you can eat” (annyit eszel amennyi beléd fér) típusú kínai étteremben, akkor az én tányéromon nem volt semmi más, csak gyümölcs, ugyanis a többi étkek közül – teljesség igénye nélkül: homár, rája, rák, kagyló, édes-savanyú/szecsuáni/szezámmagos és még legalább két másik fajta csirke – egyet se ismertem, tehát távol maradtam tőlük. Még a köreteket is visszafogottan kezeltem, pedig manapság egy jó pirított tésztás édes-savanyú csirke összeállítást már csillogó szemekkel és nyálcsorgatva fogadok. Így, amíg mások teljes mértékben kihasználták a lehetőségeiket, addig én a saját félelmeim miatt megfosztottam magamat egy igazi élménytől.
Majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy felismerjem súlyos hibámat és megfogadjam, hogy ha ételekről van szó, és a lehetőség is megadatik, mindig azt a fogást fogom választani, amit még nem próbáltam. Pont ezért volt az, hogy az utazás során megemlített étkek tekintetében olyan ritkán fogyasztottam otthon is kapható húst, és inkább a helyi ínyencségek világában merültem el. Ha ki kéne választanom egyetlen jótanácsot, amit adnom kéne egy ilyen úton részt vevő egyénnek (miután megbizonyosodtam róla, hogy a túracipő-hátizsák-túraruha hármasa megfelel az általa tervezett távnak), akkor azt ajánlanám neki, hogy próbáljon ki mindent, gazdagodjon élményekkel és ismerkedjen meg új emberekkel. Én legalábbis ezt tettem, és életemből kevés olyan időszakot említhetek fel, melyben olyan jól vagy jobban éreztem magamat, mint most.
Fényesék még eléggé mélyen aludhattak a kajakóma miatt, de Bendegúzzal eldöntöttük, hogy ha egész ittlétünk alatt mondogattuk, akkor most már tényleg itt az ideje, hogy megmártózzunk abban a bizonyos medencében. Nem kell olimpiai felszereltségre gondolni, „csak” egy 15-20 méter hosszú, és körülbelül 10 méter széles medence, oldalán 1-1 zuhanyzóval, 4 sarkában létra, körülötte pedig napozóágyak sokasága.
Leúsztam az eltervezett tíz hosszomat, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifeküdtem egy korábban említett ágyra és élveztem a napfényt. Sajnos a szálloda nem most élvezi csúcsszezonját, így a felhozatal ideges üzletemberekből, lazítani kívánó nagycsaládokból és nyugdíjasklubok tagjaiból állt. Ez van, a helyzetet még így is teljes mértékében kiélveztem.
Az itteni napjárás teljesen megkavarta a belső órámat. Itt fekszünk, a még mindig kellemesen süttető Nap fénysugarai alatt, pedig már este fél hét van. Az én nézetemben ilyenkor már sötétednie kéne az égboltnak, és a levegő is elkezdene lehűlni, arról nem is beszélve, hogy általában ilyentájt érek haza és látok neki a vacsorámnak. Ezzel szemben az itteni viszonyok miatt teljesen olyan érzésem van, mintha csak délután négy lenne. Az étkezési időpontokról meg már inkább ne is beszéljünk! (Na jó, pár sort mégis megér.) Reggelit kilencnél hamarabb nem fogyasztottunk – a felkelés utáni kalciumporos víz nem számít reggelinek –, ebédet leghamarabb délután kettő tájékában tudtunk fogyasztani – és akkor még szerencsésnek számítottunk –, a vacsora pedig este nyolc – pontosítva itt a hotelben fél kilenc – előtt nem állt rendelkezésünkre.
Otthon ezzel ellentétben reggel hatkor reggelizem, ebédelni dél és délután egy között szoktam, a vacsorám pedig a már említett este hét, esetleg nyolc óra tájékában esedékes.
Mennyi idő lesz majd visszaszokni a régi kerékvágásba! Arról nem is beszélve, hogy nem is akarok teljesen visszaállni.
Nem sokkal később Fényesék is felébredtek, és miután megtudták, hogy hol süttetjük magunkat, laza tíz perc után csatlakoztak is hozzánk. Hangulatteremtéshez nem kellett sok, Fényes és Bendegúz karöltve ugrották a fejeseket, hasasokat és persze a seggeseket, ami nagyon szórakoztató és mulatságos volt számomra. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy az a pár ember aki még kint volt, mégis miért távozott oly hirtelen, de akárhogy is töröm rajta a fejemet, nem tudok rájönni. Úgy látszik, ez már örökké rejtély marad.
Az utolsó (spanyolországi) vacsoránk is svédasztalosra sikeredett. Ekkorra már a salátabár mestere voltam. Második fogásnak kiszedtem egy adag sült krumpli mellé pár cordon bleu-t, illetve sertés szűzérmét is találtam, melyről még a steakezés során beszélgettem Fényessel. (Így visszatekintve egy örökkévalósággal ezelőttinek érzem.) Igaz, tömeggyártási – közismertebb nevén menzás – módon volt tálalva elénk, de szerintem a minőségén és az ízén egyáltalán nem rontott.
Vacsora után nagyon hamar tisztázódott számunkra, hogy a hajnali három óra vészes sebességgel közeledik felénk, ezért lemondtuk az esti filmezésünket, elköszöntünk kedvenc pincérjeinktől és felmentünk aludni. Szeretném azt hinni, hogy már éjfél előtt elnyomott az álom, de erre a kérdésre nem tudok biztos választ adni, mert az eddig oly kényelmes ágyamban jó darabig csak forgolódni tudtam.
A reggeli ébresztővel bebiztosított fél nyolcas kelésem pontosan olyan jól sikerült, mint a tegnapi napra tervezett hazajutásunk. Felkelni persze felkeltem, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy „csak tizenöt percre” pihentettem a szemem. Legközelebb fél kilenckor ébredtem.
Reggelinél ugyanolyan svédasztal fogadott, mint érkezésünkkor és mivel sose változtatok azon, ami működik, ezért ismét megcsináltam az óriásszendvicsemet, csak most a paradicsom mellé rántotta került a tányéromra tükörtojás helyett, mert éppen akkor csak az volt. Szóval a változtatás lemaradt, de a kiegészítés nem, így pár percnyi rákészülést követően rávetettem magamat a gyümölcs szekcióra, és a második pohár baracklevem mellett szedtem egy tányérnyi ananász-görögdinnye-mézdinnye válogatást (spanyolföldön dinnyékből a méz az ismertebb és a gyakoribb a sárga helyett). Miután mindent elpusztítottunk, ami előttünk volt, felvonultunk a szobánkba, hogy a mosodajárás előtt ejtőzzünk még egy kicsit.
Lehet, hogy már említettem, de nagyon veszélyes dolog csak úgy ledőlni és filmet nézni ezeken a kényelmes ágyakon. A telefonom rezgésére keltem, miszerint már tíz perce ott kéne lennem a mosnivalóimmal. Ilyenkor áldom az eszem, hogy előre összeraktam már mindent, így csak a vállamra kaptam a cuccokat és már rohantam a felső emeletre. A villámkupaktanácsot követve hátrahagytuk Fényest, hogy őrizze a szállodát, és hárman elindultunk a bevásárlóközponthoz, azon belül pedig a mosodához.
Furcsa ez a spanyol időjárás. Jobbra nézel és szakad az eső, majd balra tekintesz és hétágra süt a nap. Úgy látszik, ma kedvel minket Fortuna kisasszony, mert a mi utunk balra vezetett. Ráadásul úgy feltekerték a hőmérsékletet, hogy a pulcsikat is ledobhattuk magunkról. (Igazán megtanulhatnám már, hogy ha ilyen a felvezetés, akkor utána jönni fog a fekete leves, de optimizmusom akkor is töretlen)
A bevásárló központ megtalálásával kicsit gondba voltunk, mert csak egy hotelt láttunk a Google Maps szerint jelzett helyen. Pár percre volt szükségünk, mire rájöttünk, hogy ez nem csak hotel, hanem bevásárló központ is. Ugyanúgy – tudtam meg később –, ahogy Budapesten a WestEndbe is beépítettek egy Hilton Hotelt. Minden nap tanulok valami újat.
Továbbra is teljesen le vagyok nyűgözve az emberek kedvességétől és segítőkészségétől. Ruházatunk alapján eléggé egyértelmű, hogy utazók/vándorok vagyunk ezért egy hölgy hangosan elkezdett utánunk kiabálni, hogy „Peregrino! Peregrino!” aztán elénk jött, és ékes spanyollal elkezdte nekünk magyarázni, hogy rossz helyen fordultunk le és a katedrális az ellenkező irányban van (legalábbis én ezt szűrtem le azzal a kevés spanyollal, ami a porral együtt az úton rám ragadt), ami a térkép szerint igaz is volt. Szerencsére pont a hátunk mögött volt a mosoda, ezért annak nevét ismételve és az üzletre mutogatva sikerült megértetnünk vele, hogy ide jöttünk, de azért köszönjük a kedvességét.
A mosási program félórát vesz igénybe, ezért gyorsaságra való tekintettel Pöttöm és Bendegúz elment bevásárolni, én pedig hátramaradtam őrizni a terepet, bár az igazat megvallva nem tudom, ki lenne annyira őrült, hogy pont a mi szennyesünkre fájna a foga. Aggodalmamat inkább az okozta, hogy még egy ruhadarabomat elveszíthetem a mosás sűrűjében. Mondjuk, ha csak még egy zoknim veszne oda, akkor a négyből pont egy pár került volna ki kezeim közül.
A váltás megérkeztével én is elmentem szerezni magamnak egy üdítőt, mert egy idő után a csapvizet is meg lehet unni. Ahogy sétáltam az Alcampo (Auchan helyi nyelven) felé megláttam életem legbátrabban felszerelt automatáját. Fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos felnőtt tevékenységek végzéséhez és azok élményeinek felerősítéséhez használatos segédeszközök voltak kitéve fényes nappal a bevásárló központ kellős közepén. És még mielőtt a huncutabbak fejében megfordulna a kérdés: igen, végignéztem és minden félét és fajtát megtaláltam benne.
Emlékeztek még az esőfelhőkre, amit a mosodába induláskor említettem? Jelentem, sikerült beérniük minket, és szépen rá is kezdték önteni magukból azt a bizonyos dézsából valót. Humora is volt azért az időjárásunknak, mert amint meguntuk az esőben sétálást és magunkra kaptuk esőkabátjainkat, már el is állt. Ettől függetlenül már jól ismert személy köztünk Murphy – pláne a tegnapi nap után –, így inkább hazáig magunkon hagytuk őket.
Egy villámzuhanyt követően már rohantam is le hírhedt öt csillagos éttermünkbe, ahol Fényesék vártak rám.
Előételnek mindenki bolognai spagettit rendelt, második tekintetében a többiek maradtak az ismertebb húsoknál, én viszont tovább folytattam a vízi világ csodáinak kóstolgatását. A mai áldozatom: ragadozó makréla (legalábbis a google fordító szerint, mert a menü csak spanyolul állt rendelkezésünkre). Amint rájöttem a trükkre, hogy levegyem a gerincet és a hozzá csatlakozó vaskos csontokat a villámmal, aggodalom nélkül élvezhettem ezt a különlegességet is. Szerintem vendéglátóink tanultak a tegnapi esetből, mert a mostani adagok már a magyar gyomor méreteihez voltak igazítva. A desszertünk puding volt, melyből Fényesnek a biztonság kedvéért kettőt hoztak.
Amíg az asztalnál kortyolgattuk a kávénkat, megemlítek valamit, amit eddig minden étteremben hallottam, de alig beszéltem róla (csak egy alkalommal, amikor a mekiben voltunk). Minden ilyen étteremben modern/retro számokat játszanak, de sosem az eredetit, hanem a remake-jeiket abban a műfajban, ami épp a helyhez illik. Legyen szó a Sweet Child of Mine-ról akusztikus gitár előadásában, vagy a Tainted Love jazz verziójáról és még sorolhatnám. Az indokát ugyan nem tudom, de nagyon jó gyöngyszemeket lehet így találni, ha fülel az ember.
Ebéd után ledőltünk ejtőzni egy picit, majd fél hétkor összeültünk filmet nézni. Sok tanakodás után Bendegúz kezébe vette az irányítást és elindította az Instant Család című filmet. Egy egészen érdekes történet az örökbefogadásról, főleg dráma, de humoros részekkel is bőven el van látva, szóval ha egy nap filmezni támad kedvetek, bátran tudom ajánlani.
Mire észbe kaptunk már kilenc óra volt, és kiderült, hogy már fél órája vacsorázhatnánk. Több időt nem is vesztegettünk, már indultunk is lefelé.
Kötelező kulináris közvetítésünk következik:
Éppen célkeresztbe vettük volna szokásossá vált helyünket az étteremben, amikor egy pincér kedvesen közölte velünk, hogy ma svédasztalos vacsora van, egy szinttel lentebb, ott ahol reggelizni szoktunk. Csillogó szemekkel léptünk be a helyiségbe. Ha azt hitték, hogy csak a reggeliknél használjuk ki teljesen az általuk biztosított étkezési lehetőségeket, akkor nagyon tévednek.
Életemben nem állítottam még saját magamnak össze salátát, de annyira csak nem lehet nehéz, így első fogásként a salátabárt vettem célba. Az alapja egy kevéske zöld salátalevél, gazdagon kiegészítve sok paradicsommal és kukoricával, hozzátéve még egy csomó mindent, ami épp megtetszett. Szerencsémre senki se volt a közelemben mikor alkottam, azonban társaim arcán egy észrevehetetlen: „Ez totál hülye!” arckifejezés elárulta, hogy ezt még gyakorolnom kell, bár az nem ma lesz.
Gyorsan elfogyasztottam alkotásomat, ittam pár kortyot, aztán elindultam vissza az étkektől roskadozó asztalokhoz.
Második fogás tekintetében először egy kis adag rizses tenger gyümölcseit választottam. Fényes két harapás között elárulta, hogy ezen étek elkészítése se ördöngösség. Rizst megpároljuk, majd félrerakjuk, vízben elkezdjük főzni a tenger gyümölcseit, majd hozzáöntjük a rizst és tovább főzzük, amíg össze nem áll.
Úgy érzem e sorok leírása után már eleget emésztettem, így már megyek is a következő kiszemeltemhez.
Ahogy sétáltam és felmértem a választékot, hirtelen eszembe jutott valami. Tudat alatt édesanyám svédasztalos technikáját kezdtem el alkalmazni, és több fordulással, illetve kis adagokkal mindent végigkóstoltam. A tányéromon landolt még egy kis hal kemencés krumplival, megkóstoltam a szarvast is. A sort egy pár szelet görög- és mézdinnyével zártuk, miközben minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy csacsogásunkkal meggátoljuk a pincéreinket a munkájuk végzésében és inkább velünk társalogjanak. Jó móka volt.
A terveink között van még egy nyugodt, esti filmezés, de nem tudom, hogy meg tudjuk-e valósítani. Ugyan az este még fiatal, de az oroszlán is akkor alszik a legjobbakat, ha jóllakott.
Végül a többiek lemondták a filmezést. Én is vettem egy kényelmes, nyugtató fürdőt, és bekapcsoltam egy podcast-ot, amire el akartam aludni. Éjfél környékén járhatott az idő, én pedig fél lábbal már bent is voltam álomföldön, mikor hangos kopogást hallottam az ajtómon. Körülbelül két másodpercen múlott, hogy a szívem nem ugrott ki a helyéből, ugyanis a vicc kedvéért megadtam az egyik pincérlánynak a szobaszámomat, hogy ha van kedve, az éjszaka még meglátogathat.
Kisétáltam az ajtóhoz, és a nyitást követően valami becsiccsentet spanyol srác volt előttem mobillal a kezében. Amíg idáig eljutottam, ő kopogás helyett másodjára már dörömbölt az ajtómon, így leesett, hogy nem az lesz a bejáratnál, akit szerettem volna.
Fogalmazzunk úgy, hogy egy ilyen érzelmi hullámvasutat követve nem igazán volt őszinte a mosoly az arcomon. Legalábbis én erre tippelek, mert az ajtó másik oldalán dülöngélő egyén először csak vicceskedve, mondhatni félvállról kért bocsánatot, aztán jobban megnézett, az arca megfagyott és még kétszer bocsánatot kért. Először spanyolul, majd amikor ösztönből rámorogtam egyet (jelezve, hogy ez a nyelv nem ismert számomra és nagyon álmos vagyok) akkor már angolul is.
Ha így zárult az első extra napom, akkor nagyon kíváncsi leszek, mit tartogathat számomra a holnap.
Még mielőtt eldöntöttük, hogy bandázunk a városban, parancsba lett adva, hogy minimum egy órát alszunk, tehát legkésőbb hajnali kettőkor a szálláson, és azon belül az ágyban lesz a helyünk. Ami így is történt.
Az előző estét tekintve az óriáskerék felfedezése után észrevettük a körülötte lévő karnevál/vásár kiegészítést, mely leginkább a magyar búcsúkhoz hasonlított. Fényes bebizonyította kiváló célzóképességét és nyert magának egy hatalmas plüss unikornist, amit talán a Gru filmek tettek a leghíresebbé, Deadpool után persze. Látva a hatalmas mosolyt a barátom arcán, mindenkivel együtt konstatáltuk, hogy jól áll neki az új, puha kiegészítője. Ezután megkóstoltuk a karneváli édességeket, italokat, és félelmeinken való túllendülést követve végre beálltunk az óriáskerékhez tartó sorba.
Én egészen idáig tévedésben voltam, ezen hatalmas szerkezetek tekintetében, az utazási rendszerről már nem is beszélve. Abban a tévhitben éltem, hogy az egész út nagyon lassú, szépen egyenként beszállunk a kis kocsikba és lassan, egyszer végigpördülünk. Hát Houston, jelentem, tévedtem. Nagyon tévedtem. Ha jól számoltam – eléggé sietnünk kellett – a kerék alsó 4-6 kocsiját töltöttük meg, többször, és egyre gyorsabban, és gyorsabban forogva körbementünk, ráadásul mindezt NAGYON (tehát DŐLT BETŰS, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT: NAGYON mértékben) magasan! Ami meglepetést okozott a számomra, hogy nem féltem, csak hangosabban és boldogabban üvöltöttem tőle. A velem szemben ülő Stefi és Bendegúz már jobban magáénak mondhatta a tériszonyt.
Egy ilyen élmény után beültünk egy sátras helyre, ahol két tányér sült krumpli társaságában elővettük az élet nagy kérdéseit, és megpróbáltuk mindet megválaszolni. A sikerünk mértékét mindenki másképp írta le, de szeretném azt hinni, hogy egy kicsit közelebb kerültünk az igazságokhoz.
Itt térek vissza igazán korai kelésünkhöz, és a tényleges tizenkettedik nap leírásához.
Hajnal négykor a taxink percre pontosan befutott, gyorsan bedobáltuk a táskáinkba rejtett értékeinket, mi is lehuppantunk az ülésre, és már száguldtunk is a reptér felé. Sajnáltam, hogy szállásadó szentünktől nem tudtam elköszönni, de írásaimban legalább egy életre feljegyezhettem kedves és életvidám hozzáállását, amivel gond nélkül ellátott és megnevettetett minket.
Már csak fel kell szállnunk a gépünkre, Barcelonában átszállni – a három órás várakozási idő alatt összefutni Fényes egyik ottani ismerősével –, majd hazarepülni Budapestre. Olyan tökéletes volt ez a terv, biztos vagyok benne, hogy az égegyadta világon semmi galiba se fog minket érni, hiszen utunk kezdetén Sarriába is teljesen zökkenő- és balhémentesen jutottunk el. Ezek után a hazaúton már biztosan nem történik semmi.
Mondtam már nektek, hogy Murphy szeret engem? Kiérkezünk a reptérre, minden járat mellett zölden világít a „Rendben vagyunk Főnök” felirat egyetlen kivétellel. Itt zöld helyett a nagy kijelzőtáblán kifejezetten rondán éktelenkedő vérpiros betűkkel csak egy szó váltakozott különböző nyelveken: Törölve.
Tippeljetek, hogy kinek a járata volt ez? Így van! Hát persze, hogy a miénk! Az információs pultnál a lehető legkedvesebben közölték velünk, hogy ilyen esetekben magának a légitársaságnak az ügyintézőjével kell lebokszolnunk a dolgokat, amit itt-és-itt találunk meg, és ötven perc múlva nyit.
Rekordidő alatt a kérdéses helyen teremtünk, és pár percre rá meg is érkeztek sietségünk indokai. Először csak egy férfi futott be, aki Kanadába kívánt jutni, majd egy csinos hölgy, aki Thaiföldre vágyott, két szőke szépség Svédország képviseletében, és egy idős elvtárs, aki Oroszországba készült. Őket követte még egy hatalmas német turistacsoport, bár velük annyira sokat nem beszéltünk a várakozás alatt, mint az előbb felsorolt társasággal.
Nyitás után tájékoztattak minket, hogy a barcelonai reptéren folyamatban lévő sztrájkok miatt tegnap több mint száz járat került törlésre, mai napon pedig velünk kezdődött a sor, (Hurrá!) mivel az lehet, hogy a munkában ismerték a sziesztát, de ezek szerint sztrájkban már nem. Jelenleg sok összezavart, mérges, nyűgös és kicsit tolakodó arccal vagyok körbevéve, akik mindannyian egy – a légitársaság panaszbejelentő részlegét képviselő – személyre szegezik szúróeszközt szóró tekintetüket, a célpont pedig láthatóan mindent megtesz, hogy összekapcsolásokat szerezzen, de ő sem csodanő. Azt meg inkább meg se említsük, hogy a tegnapi járattörlések utószele is még érződik, ezért keddnél hamarabbra senki se kapott pótjegyet.
Alternatív opció: tíz órás busz- és/vagy vonatút, ráadásul madridi átkötéssel. Korábbi tapasztalatainkra tekintettel teljesen megértettem Fényes: „Azt bizony felejtsétek el! Itt maradunk!” reakcióját. (Később megtudtam, ott se jutottunk volna sokra, mert a leghamarabbi szabad hely csak két hét múlva érhető el.)
Kanadai barátunk kedden mehet, addig semmi, ruszki elvtársunk szintén, a svédek azt sem értették mit mondtak nekik, mert elmondásuk szerint túl gyorsan beszélt velük az ügyintéző (ezt nem tudtam leellenőrizni, mert addigra mi már egy másik sorban voltunk), utána jött a mi kis csoportunk, akik szerdán utazhatnak, és a végén kullogott szegény Thaiföldre vágyó fehér ruhás hölgyünk, akinek péntekig kell várnia.
Amit tudunk:
– Szerdáig all inclusive ellátást kapunk a hotelben (ez a mondat a későbbiekben még sokszor lesz emlegetve);
– Még nem tudják, hogy hova szállásolnak el minket, így amíg a megfelelő szobákat keresik, igénybe vettük az ingyen reggeli kuponunkat a reptér büféjében, ami egy csokival töltött croisant-nal és kávéval ért fel.
– Tegnap, ahogy már említettem, több mint száz járat került törlésre, tehát még mindig lassan forog a rendszer kereke.
– Pöttömnek van utasbiztosítása (ez később jó kis munkát jelentett a számomra).
Szerencse, hogy ilyen korán jöttünk, mert pár percre rá már hosszan kígyózó sorok álltak a cég panaszbejelentési részlegén, igaz, addig én már másban voltam elmerülve.
Reggeli alatt és után, a már szóba hozott utasbiztosítás Általános Szerződési Feltételeit (ÁSzF) bújtam, fogalmi meghatározások, biztosítási események pontos leírása, illetve esetleges kibúvók megtalálása vonatkozásában (azt hiszem rájöttem mi az igazi indoka annak, hogy elhoztak erre az útra). A fontosabb részek kijelölése és szakzsargon-mentes lefordítása közben hagyom gondolataimat szabadon szállni annak tekintetében, hogy mégis hova kerülünk majd elszállásolásra.
Társaim megpróbáltak a kávézó padjain és asztalain aludni, miközben én beálltam a sorba kártérítési/panasz bejelentési papírokért. A várakozással nincs semmi bajom, a reggeli zuhany és egyéb tisztálkodási lehetőségek hiányával már annál inkább. Pozitívum, hogy páran összeültünk és közösen fogalmaztunk meg mindent, ami rákerül a bejelentőre. Azt, hogy a légitársaság ezen sérelmeinket mennyire veszi figyelembe – már ha egyáltalán ránéznek –, még erős kételyek között látom, de továbbra is bízom a legjobban és készülök a legrosszabbra.
Az események lassú, de biztos haladtával újabb érdekességet tudtam meg. A légitársaságok az ilyen esetekben a taxiztatást úgy oldják meg, hogy kettő „jegyet” írnak, egyet a hotelbe vezető útra – ezek szerint megvan a szállásunk is –, egy másikat pedig harmincegyedikére, amikor visszarobogunk a reptérre, és remélhetőleg fel is tudunk szállni. A sofőrök számára ezen papír fecnik készpénzt jelentenek, és úgy is kezelik. Időközben megütötte az óra a kilencet, ezért a többiek lassan elkezdték hívogatni főnökeiket és családtagjaikat, hogy tájékoztassák őket a fejleményekről. Nekem még van egy bő órám, mire az én munkahelyemen a reggeli előkészületek végbemennek, ezért úgy döntöttem, hogy az ilyen hívással még várok, amíg el nem helyezkedtünk a hotelben. (Sajnos az csak később esett le, hogy vasárnap van, így ezt a hívást át kell tennem holnapra.)
Egy diszkrét, négy csillagos szállodában kerültünk elhelyezésre, aminek árkategóriája valahol a „Kifütyült szó+sok” és az „Esélyed sincs megfizetni” között helyezkedik el (Ezek Fényes szavai, és ha ő így írja le, akkor tényleg így is van). Hazautunk kérdésében még a poggyászaink miatt se kell már aggódnunk, mert várakozás közben elintézték, hogy harmincegyedikén csak bejövünk, felmutatjuk a kártyáinkat, és már szállhatunk is fel a gépre. Szerintem még egy párszor ezt említeni fogom, de minden elismerésem a légitársaság felé. Tényleg úgy érzem, hogy gondoskodnak rólam.
A hotelünk előterének látványa is elég volt ahhoz, hogy az államat a padlóhoz ragassza. Képzeljetek el egy hatalmas – faltól falig üveggel szegélyezett –, báltermi nagyságot elérő és lehagyó előteret, melyben hatalmas fotelek és kanapék nyújtanak régimódi kényelmet. Szélességük tekintetében pedig még a sztereotipikus „amerikai turisták” is könnyedén elfértek bennük. A szobáink még jelenleg takarítás alatt állnak – érdekes mód szintén sztrájk által sújtottak laktak bennük –, így van bőven időm kifejteni jelenlegi szállásunk összes apró szépségét.
Minden azért nem lehet tökéletes, például a mosás nem tartozik a légitársaság által fizetett szolgáltatásokba. A hotel elmondása szerint nekünk a szoba, és a vele járó reggeli, ebéd és vacsora összeállítás van kifizetve. Igaz, a reptéren nem így tájékoztattak minket, és ezt kicsit furcsállottam is, majd rátekintettem a mosási árlistára és mindent megértettem. Az alberguekben, ahol eddig laktunk, kifizettünk három, vagy esetleg öt eurót, és azt mostunk, ami csak belefért a gépbe. Itt három és fél euróért egy – ismétlem egyetlenegy – mellényt mosnak ki. Mentségükre legyen szólva, ebbe már beleszámolták a vasalás díját is, de ez számunkra csak sovány vigasz.
Bendegúzzal meguntuk a várakozást, így közös megegyezéssel lefáradtunk a hotel alsó szintjére megreggelizni, ugyanis már volt jó négy órája, hogy elfogyasztottuk azt a kicsiny croissant és a mellé járó kávét, és kezdtük érezni, hogy kellene ismét valami étek ami felturbóz minket. Nagy örömünkre svédasztalos reggeli fogadott minket, és a választék felért a hely szépségével. Tükörtojás, többféle sajt, felvágottak, sonkák és szalámik minden mennyiségben, paradicsom, paprika… röviden összefoglalva minden biztosítva volt egy igazán teljes reggelihez. Össze is raktunk fejenként két-két olyan szendvicset, hogy majdnem megszólalt, aztán leöblítettük frissen facsart barack- illetve narancslével. Gondolkoztunk, hogy a müzliket is kipróbáljuk, de volt egy megérzésem, hogy inkább föl kéne mennünk.
Néha megéri hallgatni saját magamra: Fényes pont akkor vette át a recepcióstól a kulcskártyáját, mire mi felértünk. Nálunk nem ment ennyire könnyen az átvétel, mert el kellett magyarázni a pult mögötti úriembernek, hogy nem holnap, hanem szerdán, korán reggel kívánunk kijelentkezni, és továbbra is nem kettő, hanem három szobára van szükségünk. Egy franciaágyas Pöttömnek és Fényesnek, és kettő normál ágyas. Egy Bendegúznak, egy pedig szerény személyemnek.
Még nem láttam a többiek szobáját – ők a hatodikon vannak, míg én egy emelettel lentebb kerültem –, de lehet, hogy valamit elnéztek, mert az én szobámban összesen van három ágy – kettő összetolva középen, egy pedig az ablaknál –, de nagyon nem foglalkoztam vele. Kijelöltem minden napra egy-egy ágyat és kipróbálásuk után bizton állíthatom, hogy mindegyik egyformán és istenien kényelmes. Ha már így szóba kerültek a kényelmes dolgok: ezt a szobát tényleg három személyre alakították ki, igaz nekem leginkább a fürdőszoba nyújtott mérhetetlen boldogságot. Szép és kényelmes kád van benne, ami pont az én magasságomhoz van kialakítva, és mivel utunk eleje óta hiányolom a kellemes, forró fürdőimet, ezért egy jó órát lustálkodtam benne, majd a poén kedvéért még le is zuhanyoztam, mert megtehettem. Borotvát sajnos nem hoztam magammal, és a szálloda se rendelkezett vele, de legyen ez a legnagyobb gondom.
A tervem a következő: megnézek pár YouTube videót, amit a mai hazaérkezésem után terveztem, közben kicsit töltöm a telefonomat, aztán bejárom ezt a szép szállást.
Hotelünk a szobámon kívül is hatalmas. Ha tüzetesen át kívánnám járni, biztosan beletartana jó pár órába. Óriási konferenciatermek, még annál is nagyobb étkezdék – igen, többes szám –, egy kifinomult bárpult, mellette egy külön étterem, és kicsit arrébb egy zongorával ellátott kávézgatáshoz tökéletes lounge. A technika sincs lemaradva, mert a telefonos szobaszerviz mellett ebben a lounge-ban az asztalok közepén egy-egy három gombos távkapcsoló is hevert. Pincér hívása, az az rendelés leadása; hívás visszavonása, és végül a számla kérése. Ne tudjátok meg milyen kísértés fogott el mind a gombok, mind a zongora tekintetében, de végül letettem róla. Talán ha lesz közönségem, akkor játszok.
Úgy tűnik mégsem voltam annyira immunis a fáradtságra, mint ahogy azt gondoltam. Ezt bizonyítja, hogy – a többiekkel együtt – sikeresen átaludtam az ebédidőt. Aggódni nem kell, eddig is megoldottuk valahogy, most is feltaláljuk majd magunkat, míg el nem érjük a vacsora legkorábbi kezdőidőpontját, a fél kilencet. Ennek tiszteletére, valamint az egyéb napirendi pontok tisztázására tartunk is egy megbeszélést Bendegúznál.
A megbeszélésünk lényege, hogy felvesszük a kapcsolatot egy céggel, ami sikerdíj alapon dolgozik, és elindítjuk a kártérítési eljárást. A számunkra biztosított tájékoztatók és jogszabályok alapján egészen jó esélyünk van, de az ilyesmit sose lehet tudni. (Arról már nem is beszélve, hogy jobb esetben is csak maximum egy év múlva láthatunk ebből bármit is.) A válaszlevél tekintetében meg csak annyit mondhatok el, hogy ma vasárnap van, és ilyenkor Spanyolországban a fű se nő.
Kicsit jobban körbenéztem a szobámban, a többiekkel eltöltött közös filmezés után, végül a hotel körbejárásával zártam gyalogtúrám. A szoba, mint mondtam: gyönyörű. Hatalmas szekrény, benne safe, cipőkanál, fésű, meg minden egyéb amit el tudsz képzelni. A laposképernyős tévén bármit tudunk nézni, akár magyarul is, és az ágyak nemcsak az én szobámban, de minden szobában nagyon kényelmesek.
Lassan indulnom kell vacsorázni, illetve azt is terveztem, hogy elintézzük még ma a mosást, de a társaim és saját fáradtságomat érezve ezt inkább áttettük holnapra. A kajálást követő programok meg majdcsak kialakulnak valahogy.
Azt említettem már, hogy a kommunikációnk egy hatalmas fejlődésen ment át? Az egész épületben ingyenes wifi van, így elég pár sort pötyögni a közös messenger csoportunkba, és rögtön tudjuk ki hol van, mintha egymás mellett lennénk.
Eléggé érdekes helyzetbe kerültünk. A szállodánk ugyan négy csillagos, de a hozzá tartozó étteremnek egyel több, tehát öt csillag jelzése van, de sajnos a választékot nem tudjuk teljes egészében kiélvezni. Ez volt az első, az étkezésünk során konstatált hibák közül. Éhen persze nem maradtunk, összeállítottak nekünk kettő darab, egyenként három fogásból álló választékot, amit a hotel áll. Önmagában ezzel sem volt (akkora) gondunk. Előételnek Fényes és én csirkesalátát ettünk – Fényes csak azért, mert a másik lehetőségben nem volt hús –, Pöttöm és Bendegúz valamilyen tésztával lepték meg magukat, bár az ő adagjuk mérete eléggé kicsi volt, és kezdtem sejteni, hogy itt már baj lesz. A második fogásra mindenki más pulykát, én pedig ráját kértem, a zöldségköret helyett pedig arra kértük kedves pincérünket, hogy sült krumplit hozzon. A tálalást követve az az érzés járt át, mintha két adagot négy részre szedtek volna szét (második hiba), és még mielőtt félreértitek, ezt nem kicsinyességből mondom. Nem elég, hogy még a két csillagos kis spanyol éttermekben majdnem háromszor ennyi köretet kaptunk – de ott is minimum kétszer ennyi sült krumplit –, hanem a visegrádi bobpályán található büfé sült krumpli adagja is nagyobb volt. Mindezt képekkel is tudjuk igazolni. A személyzet becsületére legyen mondva, hogy nagyon segítőkészek voltak, és annak az egy embernek, aki tudott angolul közülük, el is mondtuk, hogy legalább még egy adagot hozzanak ki. Ne tudjátok meg milyen erőfeszítésbe tellett megállítanunk Fényest, de megnyugtatásul közölhetem, hogy se minket, se a személyzetet nem fogyasztotta el azalatt a hosszú várakozás alatt, mire kihozták, amit kértünk.
Desszertnek tortát és pudingot kaptunk, ami hasonló volt a már korábban említett kis étterem desszertjeihez, de valamiért érzelemmentesnek éreztem, mintha hiányzott volna belőle az étel és az elkészítés szeretete, ezért ebben a kategóriában is alulmaradt. Ettől függetlenül én jóllaktam.
Távozásunk előtt Fényes még adott egy ölelést az egyik pincérlánynak, aki nagyon félve mert csak asztalunk felé pillantani, miközben vártunk a már korábban oly sokat emlegetett köretünk maradék felét. Tudtuk, hogy nem az ő hibájuk.
Félreértés ne essék, ha irracionális lett volna Fényes feltevése a mennyiséget illetően, akkor én szólok neki, hogy inkább ne tegye, vagy harapja le az egyik karomat, ha annyira éhes, de ahogy azt korábban ecseteltem, fényképes bizonyítékunk volt rá, hogy nem ez a helyzet.
Az számomra ismeretlen, hogy milyen megállapodás, vagy szerződés van a hotel és a légitársaság között, de a szálloda felöli oldalról nagyon rosszul közelítik meg a helyzetet. A légitársaságnak azért tartott annyi ideig a szobafoglalás a mi esetünkben, mert Fényes ugyan kibírja Pöttöm szagát, hiszen mégiscsak vele él (az ő szavai), de Bendegúzzal mindketten felnőtt, heteró pasik vagyunk, és annak ellenére, hogy bírjuk egymást, még nem kívánjuk a kelleténél tovább élvezni egymás társaságát. Tehát jövőbeli reptetőink társasága mindent megtesz értünk, elmondja nekünk, hogy amit csak akarunk, megkapunk, hiszen lényegében munkanapoktól esünk el, és nem csekély időt kell még itt töltenünk (azért azt kihangsúlyozom, hogy ezt nem panaszkodásként mondom). A másik oldalról pedig ott a szálloda, ahol elmondják nekünk, hogy ott a szobánk, háromszor kapunk enni, ha a megfelelő időközökben lejövünk, de minden más már megy a számlánkra. Ha én lennék a jelenlegi szállásnyújtónk helyében, pont az ellenkező viselkedést tanúsítanám. Közölném a fáradtan és nyűgösen befutó vendégeimnek, hogy mettől meddig van nyitva a bár, étkezésnél azt és annyit válogatnak a menüről, amit csak akarnak, és utána még fel is ajánlanám nekik, hogy látogassák meg a zongorás termet egy kávéra. Nem szorítanám be őket előre előkészített választékhoz (mintha otthon lennék a menzán), és naponta tölteném frissen újra a szobában található hűtőszekrényeiket.
A szoba, az épület nagyon kényelmesek, és az alkalmazottak – angoltudásuktól függetlenül – szépek, és talpraesetten végzik a munkájukat. Az elismerésem teljes kinyilvánításától csak az tart vissza, hogy a vezetőszékben ülök, de nem tudják, vagy elfelejtették, hogy működik a vendéglátás.
Holnap megkérdezzük, hogy legalább a medencét használhatjuk-e, aztán elmegyünk a boltba, bevásárolunk, kimossuk a ruháinkat, és a nap hátralevő részében süttetjük magunkat és úszkálunk kedvünkre.
Hajnal egyig maradtunk talpon. Pontosabban szólva a többség már korábban kidőlt, de még így is sikerült két beszélgetőpartnerrel kihúznom a legvégéig. Ezután a többiek horkolása mellett még váltottunk egy-két facebook üzenetet, megígérve egymásnak hogy a saját utunk képgyűjteményeiből a legjobbakat megosztjuk a másikkal, majd egy néma „jó éjszakát” követve arrébb tettem telefonom és álomra hajtottam a fejemet. Holnap Santiago, utána Barcelona (körülbelül négy órán át) és végül Budapest. Kalandom kezd a végéhez érni. (Legalábbis itt még azt hittem, de erről majd csak később.)
Reggel megkaptam életem legegyedibb ébresztőjét Fényestől, ahogy halkan búgó hangon énekelte nekem a Micimackó főcímdalát. A második versszakot pedig már közösen énekeltük a többieknek.
Érdemes érdekességként megjegyezni, hogy ha itt rendeled a taxit, akkor nem igazán fog rád sokat várni. Pontosítok: ha reggel nyolcra hívod, az nem azt jelenti, hogy akkor fog begurulni a megjelölt címre, hanem utasokkal megtöltve akkor indul el. Tíz perccel indulás előtt én már teljes felszerelésben vártam a szekerünket, miközben elköszöntem újdonsült – és éppen ébredező – ismerőseimtől. Elérhetőségeinket megadtuk egymásnak, megtörténtek a bejelölések a Facebookon, a többit pedig az élet hullámaira bízom. Ha újra összesodor minket, akkor nagyon boldog leszek, de ha nem, akkor is tudjuk majd tartani a kapcsolatot.
Annak ellenére, hogy mennyire megijesztettek minket a taxi pontosságát és indulását illetően, mégiscsak ők késtek húsz percet, de ezen már őszintén szólva meg sem lepődtem. Amit viszont érdemes tudnotok, az a következő: az alberguek és a taxisok egyfajta szimbiotikus kapcsolatban élnek egymással. Azért tudtunk ilyen jól kijönni a dolgokból, mert Rózsa tegnap kapott egy telefonhívást az egyik taxistól, hogy van egy fuvarja Santiagótól Muxiáig, és a visszaúton elvinne egy pár embert, akiknek a szokásos 15 euró/fő árak helyett a buszjegynek megfelelő 8 euró/kopf kellene csak fizetnie. Ez Pöttömnek kifejezetten jól jött, ugyanis ő nagyon nehezen viseli a buszozást, különösen a kanyargós, fel-le váltakozós verzióját, vagyis pont azt, amit ezen az úton élnénk át. Csatlakozott hozzánk egy német srác is, így öten mehettünk utolsó ottalvós állomásunkra, egyben harmadjára juthattam vissza Santiagóba.
A Delfintől való búcsúzásom és tiszteletadásom tárgyában elárulok még egy utolsó érdekességet Rózsáról: a novembertől februárig tartó holtszezonban ő hazamegy unokázni Magyarországra, majd visszajön, és könnyedén legyalogol egyet a Camino oly sok útvonalai közül. Eddig nyolcat hódított meg közülük, összesen tizenöt alkalommal. Még jó, hogy a hátamon volt a túratáskám, mert amikor ezt meghallottam, akkor mindkét kezemre szükségem volt ahhoz, hogy visszatartsam az államat a leeséstől.
A változatosság kedvéért kávé helyett fekete teával indítottam a napot az eső áztatta buszpályaudvar kávézójában. Ismerkedés közben német barátunk megemlítette, hogy Nepálba megy, melytől Fényes szeme felcsillant, és mivel ott is járt már, elárulta neki, hogy óvatosan bánjon a helyi italokkal. Naiv módon megjegyeztem, hogy annyira csak nem lehetnek furcsák, mire közölte velem, hogy az egyik helyi különlegesség az avas jakvajjal és lekvárral ízesített tea. (Bírónő, nincs több kérdésem…)
Az biztos, hogy teával és kávéval nem lehet éhséget csillapítani, ha pedig akkora ember az útitársad, mint Fényes, akkor a külön bepakolt banán se segít túl sokat, ezért Bendegúz meghívott minket egy mekis körre. Mondjuk ez a mondat egy kis helyesbítést igényel: Fényes bejelentette, hogy Bendegúz meghív minket, Pöttöm pedig hiába hangoztatta, hogy ő semmi ilyesmit nem hallott, ez nem volt vita tárgya. Szerencsére mind Bendegúznak, mind nekem volt annyi eszünk, hogy nem szólaltunk meg, inkább elkezdtünk bandukolni a kijelölt kajálda felé a szitáló eső társaságában.
Nagyon kellemes meglepetésben volt részem a mekiben, ugyanis nyugtató jazz és blues zene keveréke szólt az álmos hangfalakból, és valahogy a szaxofon szólónak pont sikerült elkapnia azt a békés érzést, mely jelenleg engem is átjárt, ahogy kinéztem az eső áztatta ablakon. A háttérből egyre jobban és jobban erősödő zongorakíséret pedig jól szimbolizálta azt, ahogy a város is lassan ébredezett és az utakon is egyre több autó jelent meg.
Elég volt két percre máshova figyelnem, és az eső oly szinten elkezdett szakadni, hogy aggodalmas pillantásokat kellett vetnem a táskámra, és annak tartalmának a jövőbeli nedvessége és átázottsága miatt. Tudtom nélkül azonban még erre is fel voltam készülve, ugyanis a legalsó zsebben elrejtve, a gyártók már bekészítettek egy narancssárga, vízálló, gumis vásznat, amit három laza mozdulattal fel is erősítettem a táskámra. Az egyetlen aggodalmam már csak abból fakadt, hogy iszonyatosan kicsi volt a zseb, amiből szó szerint ki kellett imádkoznom megmentő vízálló kiegészítőmet. Hogy fogom én ezt majd visszatenni?
A szállásunkon egy kedves idős bácsi fogadott minket, aki a Mihaelnek hívnak, és elképesztően segítőkész, kevés angoltudása ellenére. Egy kis Activityzés és a Google fordító segítségével megkértük, hogy hajnalra rendeljen nekünk egy taxit. Rábólintott, de rendelés előtt azt kérte, hadd vezessen körbe minket. Gyors tájékoztatóútját követően elkezdtünk kipakolni és elfoglalni ágyainkat. Pont végeztem a lepedő felhúzásával az ágyamon, amikor hallom, hogy Mihael jön le, kezében a mobilja és minket keres. Amint látótávba értem, lenyomott egy gombot a készülékén, és hagyta, hogy az beszéljen helyette – méghozzá magyarul – és hatalmas mosollyal a száján figyelte, amíg én (illetve az ágy takarásában Fényes) végighallgattuk mondandóját: „Megrendeltem holnap hajnali négy órára a taxit, és kifejezetten nagyot kértem, hogy mindannyian beférjetek!” Először csak én dőltem a röhögéstől, aztán Fényes is, ugyanis hiába ment oda az öreghez a legfélelmetesebb arcával, kijelentve hogy „merje csak ezt még egyszer lejátszani”, hősünk pedig fogta magát és újból lenyomta a lejátszást, amit még hatalmas barátom se tudott megállni nevetés nélkül. Ezzel persze korán sem volt vége a kedvességeinek, mert pár percre rá ismét minket keresett egy térképpel, melyen bejelölte az összes fontos helyet – katedrális, szupermarket, vasútállomás és társai – kiegészítve a leggyorsabb hozzájuk vezető úttal.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egy ilyen fogadtatás után nem túlzás szállásadónkat Szent Mihálynak becézni.
Városnézést terveztünk a mai napra, de a megvalósítása nem biztos, hogy menni fog. Rajtam kívül jelenleg mindhárom útitársam az igazak álmát alussza, egyedül én végzem az utolsó simításokat, illetve javítom ki a helyesírási hibákat a naplómban. Valahol az emeleten rádió szól, egy kis tányérzörgéssel fűszerezve, de nem érzek késztetést arra, hogy fölmenjek és ismerkedjek. Egyrészt mert én is fáradt vagyok, másrészt, ha leszállnék az emeletes ágyról, akkor az álomba ringatás színtiszta ellentettjét érném el az alattam horkoló Pöttöm-Fényes párosnál. Úgy érzem, pont most jött el az ideje annak, hogy rápillantsak az internet világára, és megtudjam mi mindenről maradtam le.
A tervezett netszörfözésnek csak az első hullámán jutottam túl, mikor a többiek kipattantak az ágyból. Talán hangosan gondolkodtam? Lényegtelen, inkább örülök annak, hogy immár harmadjára járhattam Santiago katedrális negyedének csodás utcáin, ugyanis mindenkinek hiányzott még egy két ajándék a kötelező souvenir adagjából. Szerencsére az én esetemben ez csak egy hűtőmágnest jelentett. Nálunk az a családi szokás, hogy ahol nyaralunk, onnét hozunk egy hűtőmágnest, így ha valaki a családom eddigi kalandjainak helyszíneire kíváncsi, csak rámutatunk a hűtőnkre és megkérdezzük, hogy melyik mágnes történetét akarja meghallgatni. Őszintén örülök annak, hogy így alakítottuk ki a dolgokat, mert így legalább nem kell végigmennem a többiek által minden boltban mantrázott számlálgatáson: „ennek ezt, annak ilyet, neki is kell, hogy meg ne sértődjön…” szerintem a lényeget értitek.
Fényes a harmadik boltig bírta, de a negyedik előtt elrendelt egy kötelező kajaszünetet, ami ellen senki se tiltakozott.
Keresgélés közben szembejött velünk egy igazán apró utca, melynek a végén díszelgett egy étterem felirat. Fényes szeme nevéhez híven felcsillant, és hatalmas mosollyal az arcán közölte velünk, hogy ha befér ezen az utcán, akkor itt eszünk. Szerencsére még oldalaznia se kellett, az égiek pedig elintézték, hogy pont akkor szabaduljon fel egy asztal a teraszon, mire mi megérkeztünk. Az már csak hab a tortán, hogy egy ilyen apró helyen nem csak egy, de két étterem is megfért egymás mellett.
Étkezésünk mostani helyének az az érdekessége, hogy van egy napi menü, amit folyamatosan változtatnak. Összefoglalónak egy külön lapon felsorolják a teljes választékot, melynek számjelzéseit össze kell vetned a rendes menüvel, hogy aznap terítéken van-e a kiszemelted vagy sem. Első nekifutásra még nem értettük a dolgokat, de egy rövid magyarázat után a második rendelésünk már megfelelt minden követelménynek.
Az első fogás galíciai erőleves volt, káposztával, babbal, krumplival, egy nagyon finom tejszínes alapban. Kaptunk mellé frissen sült kenyeret is, ami kifejezetten jó párosítás volt. A második fogás számomra hekket jelentett, Pöttöm tányérján csirke kebab díszelgett, Bendegúz hamburgersteaket kapott, Fényes pedig tenger gyümölcseivel megbolondított rizses húst evett. Volt ott a kagylón át a garnélán keresztül minden, amit csak el tudsz képzelni. Köretek tekintetében ugyanaz járt Pöttömnek, Bendegúznak és nekem is: saláta, paradicsom, ecetes hagyma és sült krumpli.
Desszertjeink között volt almás pite (Bendegúz) Santiago torta (Pöttöm) dupla adag jégkrém (naná, hogy Fényes) és házi karamellpuding csokiöntettel. A kötelező kóstolók cserekereskedelme után mindenki belefeledkezett a saját mini mennyországába, amit igazol, hogy a szokásos étkezés közbeni beszélgetésünk is kurtára sikeredett.
Egy ilyen gasztronómiai ostrom után már csak azon csodálkozom, hogy a saját lábaimon, és nem gurulva jutottam vissza a szállásra, a többiekkel együtt.
Útközben megláttunk egy igazi divatkritikus stílusban – passzos fekete koktélruha, tüskés haj, napszemüveg és a kihagyhatatlan szipka – felöltözött szőke ciklont, aki feldobottan füstölgetett egy padon. Fényes nem tudta megállni szó nélkül, és elkiáltotta magát, hogy „Ő már biztosan jól érzi magát!” Hiszen mégis mennyi esélyünk van arra, hogy pont itt fussunk bele honfitársainkba? Kiderült, hogy eléggé sok, mert kiszemeltünk ékes magyarsággal vetette oda kis csapatunknak, hogy „Mert mégis mit csináljak?” és mivel nem volt rá válaszunk, így leültünk mellé és elkezdtünk beszélgetni. Sára volt a becsületes neve, és a kriminálpszichológia iránt érdeklődött a leginkább. Tanulmányaimat tekintve van egy kis ismeretem a tárgyban, így egészen jót tudtam vele csacsogni a szakzsargonról, a különböző iskolák tanairól, és mikor már mindenkinek leesett, hogy ez nem egy párperces barátkozás lesz, a lehető leglogikusabb módon, elhívtuk magunkkal sörözni. Habozás nélkül rávágta az igent, ami csapatunkat elnézve nehezen eldönthető, hogy bátorságra, vagy éppen őrültségre vall. Milyen furcsa, hogy ilyen közel áll egymáshoz ez a kettő…
Este fél nyolc környékén üzent nekünk egy nagyon tapasztalt Caminós, aki a Stefi névre hallgat, hogy itt van Santiagóban és szeretne velünk találkozni. Mikor mosolyogva visszajeleztük neki, hogy az érzés kölcsönös, felbuzdult és tájékoztatott minket, hogy van fél óránk a katedrális elé érni. Nekünk se kellett kétszer mondani, felhajtottuk azt ami még előttünk volt, megbeszéltük Sárival – aki addig elmegy vacsorázni –, hogy ha kedve támad csatlakozni, akkor ránk ír, és meg is indultunk a katedrális felé, de hogy hanyadjára, azt már ne kérdezzétek.
Amint Stefi kiengedett minket öleléséből, fülünket követve rátaláltunk egy eredeti spanyol mariachie banda koncertjére, majd a tapsvihart követve a téren nézelődtünk körbe, hogy mégis, merre induljunk. A közeli távolban megláttunk egy óriáskereket, és egyértelművé vált, hogy oda fel fogunk jutni.
Itt van egy apró filmszakadás, ugyanis az eseménydús este következtében csak hajnal kettőkor volt időm előkapni a telefonom, de a következő nap leírása közben az itt kihagyott részeket is bepótolom.
Lassan már teljesen természetesnek veszem, hogy hajnal négy körül felébredek. Ma se volt ez másképp, így a hajnal homályában kicsit körbe tudtam nézni, amennyire halkan csak tudtam, elkezdtem integetni. Elmagyarázom: Zsófi fázott egy kicsit, ezért átment a szoba túlsó felébe és hozott magának egy vastag takarót, amit én csak azért tudok, mert emlékeztem arra, hogy ő hol alszik, és hol vannak a takarók. Sajnos nem vett engem észre, így logikus lépésként visszafeküdtem aludni, hogy aztán majd fél hét, esetleg hét óra fele kipattanok az ágyból. Ezt a tervemet olyan jól sikerült megvalósítanom, hogy negyed kilenc előtt meg se mozdultam. Egyáltalán nem vicceltek a többiek, amikor azt mondták, hogy a Delfinben tényleg kipihenheted magadat. Az igazán sokkoló tudás azonban csak pár perccel később került birtokomba, mert akkor esett le, hogy amíg hangosan horkoltam (aljas rágalom, úgy alszom, mint a kisangyal), addig Rózsa hang nélkül kitakarította a körülöttem megüresedett helyeket, ágyneműket cserélt, és még a matracokat is felemelte, hogy szellőzzenek egy kicsit. Viccelődve mondtam neki, hogy a korábbi kommandós kiképzése biztosan sokat segít neki a munkában, amire ő halál komolyan rábólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Fura dolog a világ egyik legkedvesebb és legaranyosabb szállásadójával szemben félelmet érezni a tudatod leghátuljában, de szerintem mindannyian egyetértetek velem, hogy nem alaptalan.
A sikertelen hajnali elköszönésem még inkább megfájdította a szívem, mikor megtudtam, hogy Zsófi időközben továbbállt, mert az ő útja másfele vezet. Személyesen ugyan nem köszönt el tőlem, de az ágyam mellett hagyott egy fél csomag gumicukrot, ami az édesszájú énemnek felér a legszebb könnyes búcsúval. Remélem, hogy valamikor majd újra összefutok vele.
A mai reggelink ismét szendvics és paradicsom volt, amit egy kellemes és nyugodt városnéző séta követett. Fura lehet ezt olvasni (még inkább leírni), hogy ennyi gyaloglás után még mindig van kedvem sétálni, de ma már az álmomban is újból a Caminón sétáltam, és én ezt annak a jelének veszem, hogy csökkenteni kell a kilométerhiányomat.
Jó pár bejegyzéssel ezelőtt megemlítettem, hogy Muxia is bátor tulaja egy 0-s kilométerkőnek, ami a tegnapi naplementézés helyétől egy kicsit fentebb helyezkedett el. Mögötte egy hatalmas kőtömb őrködött, melyet középen egy villámszerű hasadék vágott ketté. Egyre járhatott az agyunk, mert majdnem egyszerre kezdtük el mind a négyen fütyülni a Harry Potter filmek főcímdalát.
A part teljes egészét kőfalakkal körülvett parcellák teszik ki. Pöttömmel közösen azt gondoltuk, hogy ez ilyen Aquincum-szerű emlék lehet, szerencsénkre Fényes ezen a téren is jártas és elárulta, hogy ezek szabad területen lévő kertparcellák, melyet a családok a földművelési viták elkerülése érdekében alakítottak ki. Mostanra már nem foglalkoznak vele annyit, mint régen, de a látványa még mindig egyedi, a mellé kapott történelemlecke pedig szép. Ma is okosabb lettem.
Ahogy haladtunk a kis utcák útvesztőiben, majdnem minden sarkon láttunk tárva-nyitva lévő ablakokat, de még ajtókat is. Ezt már a korábbi városokban is észrevettem, de itt kifejezetten sok volt belőlük. Szerintem annyira kicsi a közösség, hogy mindenki ismer mindenkit és az itt lakó – főleg nyugdíjas korú – embereket teljesen hidegen hagyja, hogy melyik lökött zarándok vagy éppen turista látja azt, ahogy ő egy szál alsógatyában iszogatja a reggeli kávéját. Ráadásul ez nem csak a családi házakra vonatkozik. Egy autósműhelynél is elhaladtunk, aminek a garázsához volt hozzáépítve a lakóház. Mesterünk pont érkezésünkkor battyogott felfelé – az illatokból ítélve itt is lefőtt a kávé –, és az értékes műszereit, felszerelését mind, egy őrizetlenül nyitva tengő garázskapu mögött hagyta. A mi magyar szemeink szerint ez nagyon bátor, míg helyi felfogásban a világ legtermészetesebb dolga.
A modern kor is képviselteti magát, hogy megfelelő táptalaj biztosítson a növekvő ifjúságnak. Jelen esetünkben egy mindennel ellátott játszótérről beszélek. Libikóka, sima hinta, abroncs hinta – amiből Fényest ki kellett húzni, mert eléggé vendégmarasztaló volt –, mászóház csúszdákkal, kötelekkel, falakkal és rudakkal. Mindez egy polifoamszerű, eséstompító talajon és rajzfilmszerű, delfines és medvés szemetesekkel. Röviden összefoglalva: KATK – Kertvárosi Anyukák Traccsparty Központja.
A kocsmai játékok világa választékok terén hasonló hazánkéhoz, magvalósításában azonban kicsit eltér. Az asztali foci bábui például öntött fémből vannak, a labdával együtt, a hangjuk pedig olyan, mintha egy kovács csapkodná kalapácsával az üllőre fektetett, frissen izzó kard pengéjét. Míg magyar a változatoknál fel vagyunk háborodva – igaz, kocsmai felszerelésre való tekintettel elnézünk tőle – ha lejt az asztal, itt azonban szabályosan elvárt, és középen meg van mélyítve a pálya, hogy a golyó leggyakrabban oda kerüljön. Azért használtam az asztali foci megnevezést, mert a „csocsó” szavunknak az itteni nyelvjárásban teljesen más jelentése van. Ha mindenképp tudni akarjátok egy eléggé fontos női testrész kedves becézésének felel meg, ami nem feltétlenül tartozik minden korosztály szemére és fülére.
Valahogyan még tíz nap elteltével se tudjuk megszokni, hogy a spanyolok teljesen másmilyen időrendszer szerint működnek. Vacsorára főzést terveztünk, most ebédre pedig visszamentünk a Carramba nevű hamburgeres étterembe. Le is ültünk, már repül is felénk a pincér, mi mosolyogva kérjük a menüt, ő pedig ugyanúgy mosolyogva visszautasítja kérésünket. Közeledünk ugyan a déli harangszóhoz, de az itteni konyha csak egykor nyit. Más lehetőség hiányában rendeltünk egy-egy kávét, vigaszképpen pedig ingyen adtak mellé egy tányér churrot. Fogyasztottunk, fizettünk, majd közös elhatározás alapján betámadtuk a helyi kisboltot. Eredetileg chilis babot akartunk enni, de sajnos sehol se találtunk konzerv vörös babot. Amikor pedig az eladótól kértem segítséget, ő csak a vörös szót értette meg, és automatikusan a vörösboros részleghez vezetett engem. A rendelkezésre álló alapanyagok szerint kukoricás, hagymás rizst fogunk készíteni, paradicsomos csirkemellel. A korábban útbaigazítást adó eladó pedig belopta magát a szívünkbe, mikor nemcsak felkockázta az általunk kért csirkemellet, de egy teljes csirkéből ki is egészítette, amikor a rendelkezésre álló adag elfogyott, nekünk pedig egy kicsit több kellett. (Mondjuk szerintem elég volt egyszer ránéznie Fényesre és sejthette, hogy a pultban lévő mennyiség kevés lesz.)
Pöttöm és Bendegúz a már korábban leírt – és egyben nagyon finom – hagymás, kukoricás, paradicsomos, rizses és csirkehúsos étküket rekordidő alatt tálalták. Mindezek felett olyan laktató volt, hogy elég volt csak egyszer szednem, és egy hatalmas mosollyal az arcomon álltam neki a mosogatásnak. Ilyenkor jut eszembe az a mondás, amit oly sokszor hallottam édesanyámtól, ő pedig az elmondása szerint drága nagyanyámtól: „Este örömmel, reggel pedig körömmel mosogat az ember.”
A szálláson egész gyorsan híre ment annak, hogy utazónaplót írok, ezért Rózsával a piszkos anyagiak rendezése közben hol fejből, hol puskázva meséltem a mobilom feljegyzéseiből. A végén már a fiával együtt böngészték a leírásaimat, miközben én aláírtam ott, és annyi példányban, ahányszor csak kellett. Nem meglepő, hogy mindenkinek előjött a mesélőkedve és baracknassolás közben különböző történeteket osztottunk meg egymással a helyi pékekről és szokásaikról, a napolitánó-diétán tartott disznókról, a szinkronszínészetről és minden másról, ami megfáradt agyunk mélyén lankadt. Kis siestánk végeztével eldöntöttük, hogy kimegyünk az óceánpartra, beszerzünk emlékül egy kis homokot és megmártóztatjuk magunkat. Ha lehet, akkor most már térd fölött is.
Ahogy sétáltunk a kijelölt úti célunk felé, megláttuk a tengert, és a hullámok intenzitását látva közös megegyezés formájában kijelentettük, hogy maximum derékig megyünk be. Bendegúz próbált ellenkezni, de Fényes kedvesen kijelentette, hogy ő nem fog gyászbeszédet tartani, és vele nem érte meg leállni vitatkozni. (Magamban én is megjegyeztem, hogy egy gyászrovat nem illene annyira a naplómba. Az elveszett és elszakadt ruhadarabjaim már épp elegendőek áldozatok terén.)
Muxiának kettő óceánpartja van – halkan megjegyzem, hogy az egész úton tengert mondogattam, amit egy idő után a többiek is átvettek – az egyik öt percre van a szállásunktól, de csak harminc méter hosszú és a hátad mögött húznak el az autók, a másik egy „kicsit” messzebb található, de cserébe körülbelül százötven méternyi távot foglal magába, és mögötte csodás hegyvilág figyel ránk, tetején szélturbinákkal. Lehet tippelni, melyikhez mentünk.
Nem tudom, hogy mikor, de biztos vagyok benne, hogy a nem túl távoli jövőben szembejön majd veletek egy ominózus videó a világhálón. A kérdéses felvételen egy srác áll a hullámzó óceánparton (először megint tengert írtam) és amint egy nagyobb hullám jön, a kamerázó mély öblös hangján szól neki, hogy „Na most ülj le!” aztán jön a hullám és nyakig elönti áldozatunkat, aki hősiesen tűri kiképzését. Ha nem túl hangos a hullámok háttérzaja, akkor hallani fogjátok azt is, hogy valaki a kamerázó Fényessel együtt hangosan nevet Bendegúzon. Ezen rejtélyes harmadik személy vagyok én.
Óceánparti homokot szerezni könnyű. „Csak” odamész és megtöltöd az általad előkészített konténert, és már kész is vagy. Ha azonban jó óceánparti homokot akarsz, akkor fontos, hogy nem rögtön a víz mellől, hanem sokkal távolabbról kell végezned a gyűjtést, ugyanis minél közelebb vagy a vízhez, annál több a törmelék.
Ezen kötelező körök megfutását követően engedelmetekkel én is megyek, és ha nem is oly bátran, de megmártom még egy párszor a talpamat a jéghideg óceánvízben…
Bendegúz harmadjára egészen pofás kis homokvárat épített. Volt benne minden: főépület, őrtornyok, vizesárok, és még falakat is emelt köré. Sikeréhez azért szükségeltetett három alkalom, mert előtte két próbálkozás kellett ahhoz, hogy megtanuljon egy nagyon fontos leckét: ahol a homok vizes, oda bizony feljön az óceán és visz is mindent magával.
Szerencsénkre Fényes pont jókor fordult át hasonszundikálásból háton fekvésre, mert emiatt elkezdett mesélni nekem a különböző felhőfajtákról, miközben példákat mutatott fent az égen. Ahogy haladt oldalra, meglátta a felénk tartó hatalmas viharfelhőt, melynek következtében egy hangos: „Mindannyian halálra fogunk ázni!” felkiáltással tájékoztatta a homokváron utolsó simításokat végző Bendegúzt és az őt segítő Pöttömöt, hogy ideje visszaindulnunk a szállás felé. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy tíz perc múlva fél hét, és lehet, hogy a spanyol ilyenkor még nem éhes, de a magyar már annál inkább.
Természetesen óvunk mindent, ami a környezetünkben van. Ez igaz a felső dolomitréteg által összenyomott vasrétegű falra is, melynek egyik elérhető részének a tetején lévő nagyobb követ Fényes levette, majd összetörte, és a darabokból a lehető legkisebbet megfogta, majd fütyörészve sétálva elkezdett továbbhaladni. Pár lépést követve csak azt hallom: „Ez is törik!” és mire odanéztem, már el is dobta.
Ha mindenképpen mondanom kéne egy negatívumot az óceánpartról, akkor talán megemlíteném, hogy a homokban féreg kinézetű kis rákok vannak, akik nyomás hatására – mivel azt hiszik, hogy jön a víz és megfulladnak – kiássák magukat és elkezdenek menekülni. Ha közben pedig egy emberi comb, vagy lábfej az útjukba akad, abba minden kérdés nélkül beleharapnak.
Feltankoltunk a vacsorához, ami a csapat egyik felének az ebéd megmaradt részét jelentette, a másik kettőnek pedig szendvicset. Természetesen nem hagyhattuk, hogy kiszáradjunk, így megfelelő mennyiségű italt is tettünk bevásároló kosarunkba. Ezt követően futólépésben mentünk a szállásra (már majdnem azt írtam, hogy haza, annyira megszerettem a helyet), és egy gyors zuhany után már boldogan csevegtünk lakótársainkkal étkezés közben. Többek között egy fotópályázat is szóba került, és ahogy elnézem Bendegúz fényképészeti remekműveit, bátran fogadnék bárkivel, hogy ő lesz a nyertes.
Rózsáék elköszöntek tőlünk, mert ők csak holnap délelőtt fognak visszajönni, és nem biztos, hogy indulásunk előtt ideérnek. Ezért érzékeny búcsút vettünk egymástól, ami magában foglalt egy közös csoportképet, illetve mind kaptunk egy-egy nagyon finom, mondhatni selymes anyagból készült szalagot, ami a szállást reklámozza. Mindezt persze azért, hogy „emlékezzünk rá”. Egy ilyen kijelentést nem hagyhattam szó nélkül, ezért mosolyogva közöltem vele, hogy: „Még ha akarnám, se tudnám elfelejteni ezt a helyet” ráadásképp pedig a telefonomat is előkaptam és hozzátettem: „különben is, minden dokumentálva van!”
A vacsoránk elfogyasztása után este tízkor Fényes bejelentette, hogy lefekszik aludni, majd fél órával később kijött és közölte velünk, hogy a holnapi hét harmincas busz sztornó, mert túl korai, ezért taxival megyünk. Ez röviden azt jelentette, hogy hat helyett elég volt hétkor felkelni. Ennek örömére mi hárman le is ültünk egy-egy csoport mellé, és lelkesen elkezdtük őket szóval tartani. Pöttöm a magyar szállástársaink közül egy anya-lánya párosnak kezdte el mesélni kalandos utunk kezdeti élményeit, Bendegúz az ügyeletes albergue felügyelővel sakkozott, én pedig egy belga és egy cseh lakótársam élettörténeteit – vagy ha más nem, Camino történeteit – hallgathattam, hogy ne érezzék magukat kihagyva a sok magyar beszéd mellett. Ezt egészen addig folytattuk, míg italunk és beszédkedvünk volt, az viszont már átnyúlt a következő napba, így mára ennyi.
Igaz, hogy a végállomásra mentem, de a busz körjárat formájában működik, ezért az utam során eléggé erősen kellett koncentrálnom arra, hogy pár percnél tovább ne hunyjam le a szemem. Szerencsémre ez olyan jól sikerült, hogy át is estem a holtponton, és teljesen éber, majdhogynem kipihent állapotban érkeztem vissza a Delfin Albergue kedves karjaiba.
Rózsa mindig büszkén meséli, hogy ezen a szálláson mennyire jól kipihenheti magát az ember – közben oldalra néz és hozzá teszi: „Kivéve, ha egy bizonyos valaki nem hangoskodja át az éjszakát!” Fényes pedig hatalmas mosollyal az arcán fogadja a szúrós tekintetet – hiszen mindenki odafigyel a másikra, és az új vendégeket is örömmel fogadják. „Ha emlékeim nem csalnak” – tette hozzá – „igazán csak egy őrült volt, aki valaha is panaszkodott, ugyanis számára, ha egy szállás 11-kor már bezár” – értsd: új vendég nem jöhet, és ha lámpaoltás nincs is, de nagyon halkan kell lenni – “akkor az börtönnek minősül.”
Biztosan kijelenthetem, és szerintem a többiek is egyetértenek velem, hogy amilyen kiszolgálásban, kényelmes ágyakban, felszereltségben és odafigyelésben van részem, azok szerint ez a hely maximum Norvégiában minősülne börtönnek. Ráadásul itt még az időjárás is sokkal kellemesebb.
Közös munkamegosztással csináltunk bolognai spagettit, majd elindítottuk a mosást. A teregetésnél pedig egy új felismeréssel gazdagodtunk: Bendegúz szeret alkalmanként kék tangát viselni (vagy csak nagyon jó volt az éjszakája).
Étkezés után még megpróbáltam pár sort írni, de amikor harmadjára se ment az egyszerű tőmondat leírása, úgy döntöttem, hogy leteszem a digitális jegyzettömböm. Abban a pillanatban amint elengedtem, már rántott is magával az álom, és három kellemes órát szuszogtam a matracon eszméletlenség közeli állapotban.
Amikor magamhoz tértem, Fényes arca fogadott és büszkén tájékoztatott, hogy megyünk az itteni katedrálishoz naplementét nézni. Holnapra tengerparti lazulás van tervezve, ha az idő megengedi, akkor fürdőgatyában, ha nem, akkor anélkül.
A helyiek is kedveskedtek nekünk valami finomsággal, hiszen mint kiderült, a mai nap szardínia fesztivált tartanak. Van itt minden, amit egy magyar lakótelep szabad rétén tartott kis fesztivál alapkelléke: körhinta, vattacukor, dodzsem és egyéb érdekességek. A főszereplők pedig a füstölt szardíniák, melyek hatalmas méretűek voltak. Csak egy darab belőlük akkora volt, mint öt, vagy inkább tíz azokból az olcsó utánzatokból, melyet csúcsidős BKV-n való utazásaink közben olyan sokszor emlegetünk. Ebből kaptunk négyet, és dukált még melléjük egy szép vastag karaj barna kenyér, ami étkezés közben lassan felszívta mindazt, amit fel kellett, tökéletes ízharmóniát biztosítva.
Megtöltött bendővel értünk ki az itteni világítótoronyhoz, ami mellett volt a katedrális, mely érkezésünk tiszteletére halk harangszóval csatlakozott a hullámok habzó harmóniájához, jelezve közben az álmoskásan kint sétálgató tömegnek, hogy este kilenc óra van.
Már messzi távlatból is libabőrös lettem egy-két hullám nagyságától, valamint erejétől, ahogy a partvonal szikláinak nekicsapódtak. Az öböl túlsó részét meglátva pedig boldogan konstatáltam, hogy a szélturbinák sorai sebesen forgatva lapátjaikat termelik környezettudatosan a jövő(hét) energiáját.
Mialatt a sziklás part útvesztőjében követtem Fényeséket, elkezdtem megveregetni a vállamat, ugyanis nekem pont annyi eszem volt, hogy papucsban jöjjek ki ide. Igaz, hogy Fényesen is az volt, de az övé teljesen lefedi a lábfejének az elejét, és még a sarkára is ráerősíthető. Jó tanács mindenkinek: a papucs és a sziklás part annyira illik össze, mint szülinapi torta a temetéssel.
Naplementénk visszaszámlálása elérte a T-20 percet. Egyik részem elképesztően kíváncsi, másik felem viszont iszonyatosan retteg, hogy (most) mit hozhat majd ki belőlem a látvány. Amit már előre elmondhatok nektek az a következő: öltözzetek fel rendesen, mert határozottan hideg van, és nem tudom, hogy említettem-e már, de ne papucsban gyertek.
A mostani élményemet az előző naplementéhez képest talán úgy tudnám leírni, hogy amíg az első egy nagyon jó történet, ami hajnal kettőkor jut eszedbe, és reggel hétig megállás nélkül írtad, addig ez a második inkább a következő napra emlékeztet, amikor tisztább fejjel és sokkal nyugodtabban tekinted át hajnali alkotásodat.
Mivel (majdnem) mindenben őszinte vagyok az itt leírtakkal kapcsolatban – egypár titkom azért nekem is maradjon – ezért elárulhatom nektek, hogy most is könnyes lett a szemem, ahogy a Nap utolsó narancssárga sugarait elfojtotta az este sötétkék leple. Olyan volt, mint egy lassan lecsukódó szem, ami halkan közölte a világgal, hogy ő elment lefeküdni és nekünk is ugyanezt kéne tennünk, de persze a döntés a mienk.
Az előző alkalom szétszórtságával ellentétben most egymást átölelve néztük a lenyugvó égitestünket, de a vége előtt a többiek voltak olyan kedvesek, hogy kicsit egyedül hagyjanak a gondolataimmal, mikor a vörös korong már eltűnt a horizont alatt és csak pár csíknyi világosság maradt az égbolton. Ekkor engedtem utat a könnyeimnek, majd kicsit később én is elindultam a többiek után, hiszen a Delfin már csak fél óráig lesz nyitva.
Nem fogom nektek azt hazudni, hogy nem találtam gyengéden vonzónak a sziklákat lát-helyünk magaslatából lenézve. Még ki is álltam a szakadék szélére, mikor útitársaim csipkelődve javasolták, hogy: „Ha már akkora vagy mint Pán Péter, mehetnél Sohaországba is!”, de mint korábban oly sokszor, most se tettem meg. Szerencsémre a még meg nem tett utam ismeretlenje – ha nem is sokkal, de – mindig is jobban vonzott, mint a halál utáni ismeretlen. Plusz holnap lesz tíz napja, hogy együtt utazunk. Az előtt kiszállni olyan snassz…
Éjszakánkat nyugodt, csöndes beszélgetésekkel zártuk. Éjfélig még boldogítottuk egymást különböző történeteinkkel, de ahogy kezdett minket elnyomni a fáradtság, úgy lettünk egyre kevesebben és kevesebben, akár a lassan lepergő homokszemek az óra felső részében. Szerintem találó, hogy pont az új nap kezdetére döntöttük el, hogy csatlakozunk szelíden szuszogó szállástársainkhoz a matracok menedékébe.
Valamikor negyed nyolc környékén ébredtem fel teljesen. Igaz, van egy pár homályos emlékképem az ébresztő hat órai csörgéseiről, de nem figyeltem rájuk eléggé, hogy mély benyomást keltsenek.
Régóta nem ébredtem ennyire kipihenten.
Már az érkezéskor észrevettem, hogy a tulaj a párnáinkra egy-egy szép kicsi kagylót rakott, amik olyan jól néztek ki, hogy a Shell marketingcsapata se alkothatott volna jobbat. Indulás előtt rávéstem a monogramomat vastag fekete filccel, és beraktam a recepción elhelyezett „Carpe Diem” feliratú gyűjtőládába, melyben hasonló kinézetű, különböző méretű és változatosabbnál változatosabb szövegekkel ellátott kagylók halmai hevertek.
Nem tudom hogyan csináltuk, de a reggeli kávézásokba – a mai nap croissant-nal fűszerezve – behoztuk témaként a különböző Tarantino filmek véresebbnél véresebb jeleneteit, majd a filmekről áttértünk a való élet durva pillanataira. Ezt követték a sorozatok, azon belül a Walking Dead, amelyből megtudtam egy igen érdekes tényt: az USA-ban az egy emberre jutó lőfegyverek száma kettő. Tehát a statisztika alapján egy öt fős társaságnak minimum tíz fegyvere, és még bátortalanabb becslések szerint is legalább száz lőszere kell hogy legyen. Felvetődött tehát a kérdés, ilyen körülmények között, mégis hogy alakulhat ki zombiapokalipszis? Fényessel ellentétes oldalon álltunk, ennek ellenére az érvünk kiindulópontja ugyanaz volt. Szerinte az emberben van annyi túlélési ösztön, hogy ha fegyvere nincs is, legalább egy székkel agyon tudja verni a rohadékokat (mint a szőke nő a férjét abban a bizonyos viccben), én pedig pont azt mondom, hogy az az ösztön lehet, hogy megvan, de annyira elkopott modern életvitelünk miatt, hogy az emberek többsége tehetetlen. Nem beszélve arról, hogy ez a lőfegyver-statisztika nagyon jól hangzik, de az eloszlás teljesen egyenetlen. Van, aki akkora arzenállal rendelkezik, hogy a katonasággal is fel tudná venni a harcot, míg más helyeken ötven kilométeres körzetben nemhogy fegyver, de még lőszer sincs! (És a lőfegyverrel rendelkező egyének örömmel sétálnak be ide, és követnek el különböző bűncselekményeket, de ezt a véleményemet inkább megtartottam magamnak, mert egy fegyvervitát nemhogy a mai nap, de az utunk végére se tudnánk befejezni. Főleg azért, mert mindkét oldalnak megvannak a jogos érvei, és hülyeségei is.)
Beszélgetésünk befejeztével felpattantunk a tőlünk tíz méterre lévő megállóban álldogáló buszra és elindultunk Muxiaba, ahol a Delfin Albergue nevezetű szállás ad majd nekünk otthont, három csodás napra.
Időközben gyarapodtunk még egy magyarral. Zsófi (a Felderítő) tegnap sétált be mind Finisterrébe, mind a csapatunkba, és úgy döntött, hogy Muxiaba is velünk utazik, és ott is ugyanazon a szálláson piheni majd ki fáradalmait, mint mi. Igaz, még így sem tökéletes a nemek aránya csapatunkban, de legalább már nem a három fiú, egy leány felállásban mozogtunk.
Zsófi nem tartozik a „buszon zenét hallgatók” táborába, én pedig a túrazsákomban hagytam a fülesem, mely jelenleg a busz csomagtartójában zötyög, így bőven volt időnk és késztetésünk arra, hogy folytassuk a szálláson megkezdett és a világítótoronyhoz vezető úton folytatott beszélgetésünket. Csak néha tartottunk kisebb szüneteket, mikor felcsillanó szemmel – akár egy mondat kellős közepén is – fogta magát, kifordult a táj felé és lelkesen kattogtatta mobilja fényképezőjét. Én pedig ezeket a pillanatokat használtam fel arra, hogy írásommal utolérjem a valóságot, illetve javítsak egy két helyesírási hibát. A háttérzajt pedig Fényes adta, ahogy egy gyenge jelű rádióállomást próbált utánozni. Ez alatt azt kell érteni, hogy zenét hallgatott, és alkalmanként elkezdett egy-egy részletet énekelni a dalból, majd elhallgatott és egy kis szünetet követve ismét rákezdett.
Én „néha” próbálok vicces lenni, ezzel ellentétben Zsófi tényleg csak ritkán szólal meg, de akkor nagyon hasít. Szerintem öt perce se lehetett, mikor megegyeztünk abban, hogy sofőrünk a kanyaroknál nem igazán ismeri a fék fogalmát – és ha az út irányadó, akkor az egyenes szakaszokon sem –, aztán nagyon nem is foglalkoztunk a témával, erre Pöttöm felénk hajolt és megkérdezte, hogy szerintünk is fűtenek-e? Zsófi fapofával rögtön rávágta, hogy: „Szerintem csak a kerekek füstölnek.” én pedig majdnem lefordultam a székről, pedig nem is kanyarodtunk.
Ahogy azt korábban említettem, a mostani szállásunk a Delfin nevet viseli, tulaja és irányítója pedig Rózsa. Róla csak annyit árult el Fényes, hogy régebben hivatásos rendőr volt, és egyben ő volt az első női kommandós is Magyarországon. Leegyszerűsítve: ha viselkedünk, akkor biztonságban vagyunk nála.
Amíg a szálláson takarítottak, mi tradíciónkat tartva beültünk a legközelebbi kávézóba, és mindenki rendelt magának valami finomat. Egyesek maradtak a kávénál, a bátrabbak kólára váltottak, én pedig Zsófi példáját követve Colacoat rendeltem. A nevéből adódóan azt hittem, hogy ez is valami üdítő lesz, de legnagyobb meglepetésemre tejet kaptam kakaóporral! El kell ismernem, a hazaiak labdába se rúgnak ellene, ha édes ízről van szó.
Mivel szó szerint egy köpésre volt tőlünk a szállás, ezért Rózsa személyesen jött ki elénk és vezetett vissza minket. Közben kiderült, hogy a magyarok – egybevéve azokkal a külföldiekkel, akiknek van egy csöppnyi esze – mind a Delfinben szállnak meg, így sikerült ismét bepótolnunk a gyalogút alatt átélt magyar hiányunkat, ugyanis itt ismét, több földivel futottunk össze. Ráadásul Fényest már hallomásból ismerték is! (A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent.)
A szálláson Rózsa körbevezetett minket, megmutatta a temérdek kóbor, és egy – Mamusz névre hallgató – házi macskával kiegészített hátsó udvart, majd előkészítette Fényes és Pöttöm fekhelyét. Bendegúzzal ugyanis mi úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Santiagóba a karneválra, amit Szent Jakab nap előestéjén tartanak. Aludni a buszon is tudunk, mind oda-, mind visszafelé.
Koreai barátaink hasonlóan gondolkodtak mint mi, annyi különbséggel, hogy ők táskástól jönnek velünk, mert egy napot már eltöltöttek ebben a csendes kisvárosban, és a karnevál után már másik városba mennek. Mindezt egy közös étkezés alatt tárgyaltuk meg, ahol a „Carramba!” névre hallgató hatalmas dupla húsos, baconös, sajtos és tükörtojásos hamburgert ettem, steakes esténkből ismeretes csípős szószos krumplival.
Ejtőzés után összeraktuk túlélőkészleteinket és útnak indultunk a buszmegálló felé. Negyedórával indulás előtt már ott voltunk, de lehet, hogy korábban kellett volna érkeznünk, mert így is egy hosszan kígyózó sor várt minket. Bendegúzzal átvettük a csomagokat keleti kebelbarátainktól, és megindítottuk a közös csapatmunkát. Ők megveszik a jegyeket és helyet foglalnak, mi elpakoljuk a csomagokat és a buszon találkozunk. Minden a terv szerint ment, így nyugodtan – és egy kicsit kajakómásan – dőltem neki a busz ablakának, hogy végre kialudhassam magamat. Úgyis csak a végállomáson szállunk le, de ha bármi baj lenne, van három csodás útitársam, aki azonnal felébreszt.
Jóval korábban érkeztünk meg Santiagóba a tervezettnél, ezért elmentünk várost nézni – egy nap alatt tényleg nem láthatsz mindent, kifejezetten, ha épp egy gyalogtúráról érkezel –, és körbenéztünk újra a souvenir boltokban, hátha találunk legalább egyet, ahol van Fényes méretű (XXXL) póló, mert a legtöbb hely csak kettő X-ig tudott eljutni. Bendegúz szállást is szerzett magának, ahová körutunkat követve meg is érkeztünk, és legnagyobb meglepetésünkre pont kedvenc félmagyar Horváthunk várt minket az ajtóban! Jót nevettünk azon, hogy most egyikünknek se maradt le a csomagja. Ha belegondolok, hogy mennyit aggodalmaskodtunk azon a napon, és ilyen rövid idő elteltével is jót tudunk derülni az eseményeken, még inkább bizonyítja azt a tényt, hogy az idő csodákra képes.
Az este hat órai harangszóra prezentálhatóvá varázsoltuk magunkat és a következő tervet alkottuk meg: szabad foglalkozás mindenkinek legalább este hét, de inkább nyolc óráig, azután irány a katedrális és a tűzijáték.
A város maximálisan tömve van, és a kis utcákon belül már nem is tömegként, hanem hevesen hullámzó tengerként mozogtunk. Az előretörésért és a gyorsabb haladásért itt bizony meg kellett küzdeni. Sétálni mindig is szerettem – különben el se jöttem volna ide –, de az ilyen szintű tömeget már én sem bírom annyira, ha nincs úti célom és csak bóklászni szeretnék. Szerencsémre egy ismerős utcában kötöttem ki, pont azon a helyen, ahol az olívabogyókról és a tapasról meséltem nektek. Mivel rám fért már egy üdítő, és barátaim jelzéséig még legalább negyedóra volt, a kijelölt találkahely pedig csak egy köpésnyire helyezkedett el, így nyugodtan kijelenthetem, hogy még a csillagok állása is azt jelezte, hogy ide be kell térnem.
A rádióból halkan duruzsoló zene fűszere gyengéden borította be a tipikus bárbeszélgetések zaját. Igaz, nem tudom, hogy pontosan mi volt a társalgás témája a vendégek és az alkalmazottak között, egy pár elkapott – és megértett – szó ellenére sajnos még találgatni se tudtam, ezért szememmel lassan pásztázva elkezdtem találgatni. Vajon az törzsvendég, akivel a pincér akár percekre is képes megállni és beszélgetni, és akinek a távozásakor még a pult mögött járkáló – a hely vezetőjének kinéző – úriember is mond pár kedves szót, vagy esetleg pont az ellenkezője? Talán egy teljesen új vendégnek akarják a lehető legjobb első élményt nyújtani, hátha visszajön?
Rólam mérföldekről látható, hogy turista vagyok, de akinek még így is nehéz lenne a megoldás, annak a mai napi öltözékemmel külön segítettem. Elmagyarázom: az útra három, egyformán kinéző túraruhát szereztem be. Szürke túrapóló, lecipzározható aljú, szürke túranadrág és a változatosság kedvéért, szürke túrazokni. Ma azonban változtattam a szokásos felhozatalon, és egy itt vásárolt túrapólót viselek, melyen a Beatles híres, zebraátkelős jelenetét ábrázolják, túrabottal és hátizsákokkal kiegészítve, miközben a háttérben tündököl a katedrális. Ha ilyen ruházatban valakinek még mindig nem egyértelmű, hogy egy átlagos hétköznap során biztos nem fog itt megtalálni, annak már én se tudok többet segíteni.
A rendőrségi felkészültség és jelenlét olyan szinteket ér el, hogy a legtöbb diktátor elbújhat szégyenében. Minden sarkon legalább három kisteherautó, mellette nyolcvan kommandós, és egyetlen, kordonnal kijelölt útvonal. Szerencsére, ha a tömeggel maradsz, akkor nem néznek ki maguknak, így könnyen eljutottam a katedrális melletti színpadhoz, ahol pont hangolni kezdtek a fiúk. Majdnem minden hangszer képviseltette magát. Volt a színpadon harmonika, zongora, bendzsó, dob, elektromos-, és akusztikus gitár, és a lista csak növekedett.
A lépcsőn kényelmesen elhelyezkedtem, és eldöntöttem, hogy éjfélig meg nem mozdulok innen, amíg a tűzijáték el nem kezdődik. Időzítésem pedig nem is lehetne jobb, ugyanis miközben ezeket a sorokat írom, már rá is zendítettek.
Félreértettük a jelzéseket, mivel az égi bombák nem éjfélkor indulnak, hanem addigra fejeződnek be. Szerencsére időben kiértünk egy dombtetőre és mindent tisztán láttunk. Bevallom, amilyen szépséges látvány tárult elénk az elmúlt pár percben, én elfogadtam volna egy kis ráadást.
Az éjszaka hátralevő eseményeit megpróbálom zanzásítva előadni nektek, mert nagyon sok vendéglátó egységet bejártunk, és a lezárás mindenhol ugyanaz volt: „…és erre mindenki megitta a maradék itókáját, majd elindultunk a következő állomásunkra…” Mindez azért lehetséges, mert időközben csatlakoztak koreai ismerőseink, és ismét az ő tempójukat nyomtuk.
Éjféltől legalább hajnal háromig iszogattunk Bendegúzzal, spanyol és koreai barátainkkal, de az este legvégére csak Hyung Sung és szerény személyem állt talpon. Időérzékem és telefonom órájának megfelelően, az utolsó állomás után még fél órát sétálgattunk, amíg el nem jutottunk a szállásáig, ahol további tíz percen keresztül győzködtem őt arról, hogy én a mai nap folyamán nem kívánok aludni, és nagyon köszönöm, hogy felajánlott nekem éjszakára egy fekhelyet, de engem vár a város. Döntésemet egy percre se bántam meg, mert tényleg tömve voltak az utcák, oly szinten, hogy az átkelés is kisebb kihívást jelent, mint amikor apró emberként próbálsz a kocsmában rendelni.
Miközben magamban figyeltem az eseményeket, egy baszk srác odajött hozzám és tört angolsággal elkezdett a csepergő esőről és az időjárásról kérdezgetni. Pár mondat után két barátja is csatlakozott hozzánk, az egyik szintén baszk, a másik uruguay-i volt. Városi, építészeti értekezésünk, és hozzá tartozó céltalan bóklászásunk időtartamát, hajnali négytől egészen reggel negyed hétig mértem. A buszállomás felé vezető utamat, a kijelölt huszonöt perc helyett egy óra alatt tettem meg, mert rengeteg, hasonló gondolkodású egyénnel találkoztam és beszélgettem, akik szintén végigsétálták az egész éjszakát. Indoknak mindannyian ugyanazt mondtuk: „ha a Caminón már ennyit gyalogoltunk, akkor ez az extra este már nem oszt és nem szoroz”.
Kicsit örültem annak, hogy a hétköznapi buszindulás szerint az utolsó pillanatban érkeztem meg az állomásra, ugyanis ünnepnap van, ami azt jelenti, hogy egy órával később indul a járatom. Szerencse, hogy ez nem fordítva van, hiszen visszafele, a reggeli járaton kívül csak délután jön még busz. Ezzel azt hiszem le is zárhatom a mai (vagy inkább tegnapi) napot.
Az első turistás állomásunk Finisterre, amit még a középkorban neveztek el a világ végének. A reggel 9 órakor induló busz került kijelölésre, viszont jelenleg még csak én vagyok ébren és már reggel negyed kilenc van. Szóval, ha csak nem lép Micimackó nyomdokaiba mindhárom útitársam, akkor kicsit esélytelennek érzem a buszra való felkavarodásunkat. Szerencsére mind 10, mind 13 órakor indul busz, tehát nincs még minden veszve. Különben is, a távot már megtettük és innentől kezdve nem sietünk sehova. Hivatalosan is turisták lettünk.
Azt hiszem egy csöppet elhamarkodottan tettem meg előző bejegyzésem. Sikerült elérnünk a reggel 10 órás buszt, de csak úgy, hogy alkalmaztuk az erőltetett menetet és reggelinket a pályaudvaron levő szendvics- és chips automaták szolgáltatták.
Jegyvásárlásnál a pénztárosnő kedvesen mutatott nekünk kettőt, majd hármat az ujjaival, melyet mi hülye magyar zarándokból lett még hülyébb magyar turisták módjára úgy értelmeztük, hogy a második és a harmadik megállónál kell gyülekeznünk.
Spanyol tudásom továbbra is csak viccnek nevezhető, de kicsit zavart, hogy nem a „dosz” és „tresz” szavakat hallottam, hanem a „dosszé” és „tresszé” kifejezéseket. Ezért amíg a többiek az e heti lottó nyerőszámait ütötték be a már említett étel automatákba, addig én előre mentem, hogy felderítsem a terepet. A megnevezett második és harmadik megállók láttán már elkezdtem magamban veregetni a vállamat, ugyanis egy kisbusz állt bent a távolsági buszok monstrumjai helyett. Mázlimra az öt méteres körzetemben volt egy spanyol srác, aki tudott angolul, és azt ugyan nem tudta, hogy a mi buszunk honnét indul, de azt már csont nélkül és teljes magabiztossággal állította, hogy a „dosszé” és „tresszé” szavak tizenkettő és tizenhárom jelentéssel bírnak. Átbattyogtam az immár helyes megállónkba, kikérdeztem az illetékes álldogálókat, majd hálát adtam annak a kevés eszemnek, ami rábírt arra, hogy magammal hozzam a még Gandalfot is irigységbe taszító nagysággal rendelkező sétabotomat. Ezzel ugyanis még apró termetem ellenére is tudtam jelezni a többieknek, hogy „változott a terv, ide gyertek”. Ezek után már csak másfél óra buszozás és Finisterre.
A buszon folytatott lötyögésünk külvilági díszletét kanyargós hegyi utak, szépséges erdők, illetve azokat alkalmanként megszakító öt-hat házból álló falvak és a vastag ködfelhő alkotta. Mivel Bendegúz és Pöttöm is aludt, Fényes pedig épp az egyik lejátszási listájába volt elmerülve, így én is előkaptam fülesem és örömmel konstatáltam, hogy a második szám elindításakor nem éneklés, hanem egy kedves mesélő hang fogadott. A benzinkút történetei (Youtube – Tales from the gas station) nevű rövid, de összefüggő horror sorozat öt órás első évadja kezdett halkan duruzsolni a fülemben. Pont illett a korábban felvázolt külvilági hangulathoz. Már csak az hiányzik, hogy megálló helyett egy város széli benzinkúton tartana a sofőrünk szünetet. Az pedig csak fokozná az élvezeteket, ha bemehetnénk venni valamit a márkáktól mentes, vagy éppenséggel a márkákat lekoppintó termékek közül – melyek lejárati ideje furcsa mód „lekopott” – és a kasszánál egy átlagos stílusú, középszerű figura várna minket, aki a Jack névre hallgat. (Mondjuk, ha figyelembe vesszük a történetünk geográfiai elhelyezkedését, akkor a José név talán jobban illik ide.)
Persze tudom, hogy ennek semmi esélye, de azért álmodozni még szabad.
Sajnos – vagy szerencsére, nézőpont kérdése – horroresemény-mentesen érkeztünk meg a világ végére, ahol szállásunk az „Albergue por fin Hungarian” nevet viselte, ami valami olyasmit jelenthet, hogy „Az utolsó magyar szállás”, ami pedig kifejezetten tetszett, hogy angolul a felirat alá lett biggyesztve a „magyar szállás, nem csak magyaroknak” kiegészítés. Egy napot terveztünk itt lenni, ami két nagy részre lett felosztva: város- majd naplementenézés. Fényes szerint ugyanis semmi ahhoz foghatót nem fogunk látni egész utunk során. (Mint mindig, most is csak később esett le nekem, hogy mennyire igaza volt.)
Ami külön bónusz volt, hogy most történt meg először az, hogy nem csak egymás között dumáltunk magyarul, hanem voltak más honfitársak is. Félreértés ne essék, bírom ezeket az agy halott, idióta marhákat, de hat napja vagyunk összezárva, és ahogy visszaolvasom ezt a mondatot már biztosan állíthatom, hogy kezdjük egymást kicsit idegesíteni.
A lepakolást követve másodjára is kiteregettünk, mert az előző helyen nem száradtak meg rendesen a ruháink. Déli tizenkettő volt, mire sikerült egy igazi peregrino reggelit elfogyasztanunk. „Tortilla” névre hallgat, de ne a chips verzióra gondoljatok. Ez egy hatalmas nagy lepény, ami tojásból és burgonyából készül. Emellett pedig – tudom, hogy eddig majdnem minden étekre ezt mondtam, de tényleg – nagyon finom.
Miután megköszöntük az étket, eldöntöttem, hogy sétálok egy keveset és jobban megismerem az apró kanyargós utakkal rendelkező utcákat, sőt még távolról a tengerpartot is megszemlélem. Ezt követően csatlakoztam a többiekhez a szálláson és egy rövid kupaktanácsot követve meg is volt a tervünk, amit rögtön el is indultunk megvalósítani.
Majd meglátjuk, mennyire járunk sikerrel.
A világvége tengeréhez egy szó szerinti bozótos által rejtett macskaköves út vezetett. Amíg kiértünk, minimum hat alkalommal volt szemgazmusunk a tájnak köszönhetően, aki pedig éhes volt, az út széléről csenhetett egy kis szedret. A hullámok hangja jobban hatott bármely nyugtatónál, az érzékek harmóniáját pedig a tenger tekintélyes illata tette teljessé. Ahogy elnéztem a messzeségbe a kék szín hármas harmóniáját pillantottam meg. Alul volt a tenger, felül az ég és köztük a köd. Mindezek láttán teljesen meg tudom érteni a régi világ azon gondolkodóit, akik úgy hitték, hogy innen nincs tovább. Nekem is hosszú percekig tartott, amíg ezt a látványt legalább olyan szinten megpróbáljam összefoglalni, hogy minden olvasó kedvet kapjon arra, hogy ezt személyesen is megtapasztalja. Amit viszont még az elején tisztáznunk kell: a fenti leírás a legjobb esetben is csak olyan szinten adja vissza a látványt, mint ahogy egy jéghegy olvadó csúcsáról lefolyó apró vízcsepp visszaadja az említett jéghegy teljes egészét és lényegét.
Most pedig pár percnyi türelmet kérek tőletek, amíg (nagyon lassan) lesétálok és megmártom a talpamat ebben a csodában.
Arra ugyan számítottam, hogy bizonyos élményeket vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem leszek képes visszaadni, viszont az a színtiszta és megcáfolhatatlan tény, hogy a látvány után a parton való mezit lábas sétálás is olyan szinten megakasszon az írásban, hogy ilyen elnyújtottan hosszú összekötő szövegeket kelljen kitalálnom, (hátha az eltelt idő alatt megtalálom azokat a szavakat, amik legalább megközelítik azt, amit jelenleg teljes testemben érzek) az leírhatatlan, de persze én akkor is megpróbálom.
A homok minden egyes lépésnél gyengéd és meleg, mondhatni anyai ölelést ad a talpadnak. Ez a vízhez való közeledéssel egyre jobban és jobban hűsít, majd tapasztalatlanságod miatt túlságosan előre mész, aminek következtében a jéghideg óceán vize egészen a térdedig felcsap. Ezt követi a másodpercnek azon törtrésze, ami alatt az agyadig eljut a bőröd receptorai által adott elektromos jel, hogy hűvösből nagyon gyorsan áttértünk fagyosba, adva neked ezzel egy igazi érzéki hullámvasutat. Természetes, hogy utána még egyszer megcsinálod ugyanezt, hiszen elsőre nem is tudtad pontosan felfogni, hogy mi történt, csak érzed a lábaidban azt a majdhogynem bénító bizsergést, melyet akkor se tudnék teljes egészében átadni nektek, ha ezen iromány összes hátralevő tartalma csak ezt a pár percig tartó élményt taglalná.
Ezután már okosabb vagy és a hullámokat csak a bokádig engeded feljönni, de az élmény intenzitása egy (tenger)cseppnyit se gyengül. A bőröd azon részét pedig, amit eközben nem éri a víz, egyszerre ostromolja a kellemesen hűvös szél és a csalóka Nap melege, melynek erősen barnító – vagy az én esetemben pirosító – hatását pont a szél miatt nem érzed. Mindeközben a füledben egy leírhatatlanul összetett és egyben megnyugtató szimfóniát játszik a durván dübörgő hullámok hada.
Folytatnám még tovább, de azt hiszem, értitek a lényeget. A leírást nem húzom tovább, inkább csak kedvesen megkérlek, hogy most azonnal gyere ide és éld át te is, mert én ehhez olyan szinten kevés vagyok, mint egy hangya a Himalájához.
Ámulásomat egy gyors kacaj szakította félbe. Én voltam az, aki nevetett, de beletelt pár percbe, míg érzékileg túlterhelt agyam felfogta azt, amit a szemem már jó pár perce közvetített, megállás nélkül. Ami még fokozza agyam elszálltságának mértékét, hogy ezek után esett le nekem az, hogy nem is látok jól.
Elmagyarázom: Fényes nem jött le velünk, inkább csak föntről nézte az eseményeket, a szemem viszont azt az információt közölte velem. hogy barátom itt van lent, derékig elmerülve a tengerben és lehet tippelni, hogy mégis mire készül, vagy már csinálja is éppen. A valóságban persze egy teljesen másik pali volt az, csak a távolból volt hasonló „macis” testfelépítése.
Most már biztos, hogy sokkhatás alatt állok, ha valaha visszatérek a való világba ígérem, folytatom az események leírását…
Hogy pontosan mennyi idő telt el magamhoz térésemig, azt se én, se útitársaim nem tudták megmondani. Azt tudom, hogy időközben teljes erővel elkezdett ragyogni a Nap, az ég és a tenger közül pedig eltűnt a köd. A tortához a habot pedig Fényes szolgáltatta nekem, összesen két mondattal: „Engedd el, mindenki másképp éli meg. Csak éld át te is.”
Be kell ismernem, igaza van. Szóval az egész helyszíni élményleírásom teljesen lényegtelenné vált.
Gyors érdekesség a szállásokkal kapcsolatban: amíg a hoteleket csillagokkal kategorizálják, addig az albergueket (tehát a szállásainkat) 2a, 2b és 2c jelzésekkel látják el. 2a a tökéletes vagy legalábbis a biztonságos és ép túra kipihenéshez elvárt. A 2b szintű helyekre akkor menj, ha pénzszűkében vagy, ami pedig a 2c-t illeti – mondjuk mi még nem is láttunk olyan szállást – azt kerüld el jó messzire, pláne ha fontos neked a minden napi takarítás.
Útközben újabb spanyol érdekességet tudtam meg, most a munkamorál tekintetében: a buszhoz tartozó jegypénztáros dobozban ugyan benn ül a dolgozó, de csak azért, hogy közölje veled, hogy már csak holnap reggel adnak jegyet. A „miért”-re választ már nem kaptunk, de szerintünk csak azért van még bent, mert tart a munkaideje, míg a munkamorálja már réges-rég véget ért.
Újabb apró spanyol érdekesség: Fényes nem fért be a zuhanyzókabinba, ami a szálláson volt, legalábbis az egyikbe. Ilyenkor örülök annak, hogy kicsi vagyok.
Egy étvágyhozó pálinka kör után a szállásunk recepciósának ajánlására meglátogattunk egy egyszerű, de nagyszerű típusú éttermet, ahol az eddigi változatos étkek helyett hamburgert és pizzát ettünk. Szerencsére teljesen nem tudtunk szakítani a helyi ínyencségekkel, így az asztal közepére rendeltünk egy grillezett tintahalat is, (ha a polipot már kipróbáltuk) hiszen mégiscsak egy kikötővárosban vagyunk.
Az étterem teljes mértékben családiasnak nézett ki és áldottuk az eszünket, hogy nem kívülre, hanem belülre, méghozzá pont a konyha mellé ültünk, ugyanis a kiáramló karakteres illatok, ha nem is tudták teljesen csillapítani éhségünket, de legalább kordában tartották gyomrainkat egészen addig, míg fel nem szolgálták rendeléseinket.
További terveinkben világítótorony és kilátó látogatás szerepel, boltból vásárolt sörrel és otthoni Unikummal felszerelkezve. Az eddigi események tudatában lassan kezdem lemondani arról az elképzelésemről, hogy ezen az úton akár egyetlen este is képes legyek időben lefeküdni. Szerencsére oly sok mindenben van részem, hogy az ilyen problémák annyira érdekeltek, mint a mongolokat az a bizonyos Nagy Fal.
Az étkezésünket eleve gyorsra kellett fognunk, ugyanis a Naplemente tíz órára van beharangozva és mi még fél kilenckor az étkeinkre vártunk. Időbeli szorítottságunkra tekintettel, Bendegúzzal gyorsan elfutottunk a helyi Tesco/Spar helyett létező Familia boltba, feltankoltunk sörrel és chipsszel, majd rohantunk vissza a helyünkre és valahogy pont úgy sikerült megérkeznünk, mikor az utolsó tányért tették le az asztalunkra. Rekordidő alatt bevágtuk a kaját (kevésbe ismert módon kifejezve: sprinteltünk egyet a hamburgerrel és nyomtunk egy győzelmi kört a tintahallal).
Ha nem kellett volna annyira sietnünk, akár az alábbi jelenetet is lejátszhattunk volna, (bár én szeretném azt hinni, hogy pár asztallal arrébb és egy kicsivel később ez a valóságban is megtörtént):
„A férfi és a nő vággyal teli szemekkel néztek egymásra. Mindketten tudták, hogy ez lesz a vége, de egyikük se sejtette, hogy ilyen gyorsan jutnak majd el idáig. A pillanat hevének engedve mindketten elkezdték kigombolni nadrágjaikat, majd boldogan a pincérre néztek és ajkaikat egyszerre hagyta el ugyanaz a mondat: Kérjük a desszert menüt is!”
Erőltetett menetünk a világítótoronyhoz vezetett és körülbelül tíz perccel a célba érés előtt megláttuk az egyben erdős és – ami talán a túlélés szempontjából kicsit fontosabb – iszonyatosan meredek sziklaoldalon egy fehér keresztet. Mint minden más is az életben, ez az út sem mentes a haláltól. Egészen az út megkezdése óta láttam elvétve síremlékeket, legtöbbjük alja vagy teteje pedig tele volt rakva kövekkel, ami egy szokás a zarándokoknál, ugyanis ők így nyilvánítják ki részvétüket elesett útitársukért.
Amíg a lenyugvóban lévő Nap ellát minket boldog és fényes sugaraival, remélem megengedtek nekem egy kis sötét humort a korábban említett meredek szakaszon lévő kereszt tekintetében: „Tiszta rémálom lehet ide halottak napján kijárni!” (Ezt még a visszaúton Fényes megcifrázta egy „Szerintem minden évben másnak kell levinnie a koszorút!” hozzászólással, ami még az akkori állapotomban is képes volt megnevettetni, így muszáj volt ide beszúrnom.)
Szentül hiszem, hogy az ilyen megszólalásokkal tudjuk a leginkább bebizonyítani a világnak, hogy igenis meg lehet találni a lehető legrosszabban is a jót.
22:08-ra van meghirdetve a Naplemente. Amikor pár másodperccel ezelőtt ránéztem a telefonom órájára még csak 21:58-at mutatott, így szerencsére van időm írogatni a műsor kezdetéig. Éreztem, ahogy a világ lassan, de biztosan elsötétül… én pedig be se tudtam fejezni ezt a mondatot, mert amint felpillantottam, szó szerint a szemem előtt kezdett rekord sebességgel süllyedni a Nap. Az utolsó sugaraknál elkezdődött a tapsvihar, majd amikor már csak az égbolt tetejéről verődött vissza a fény, vele együtt elkezdett lehűlni a levegő is. Az idillt csak egy két észlény törte meg a nézők sorai közül, akik a taps elhalása után hangosan bekiabálták, hogy „Encore!” („Vissza!”) és azt ugyan nem mondom, hogy ugyanez ne fordult volna meg többször az én fejemben is, de örülök, hogy hangoskodás helyett inkább csak halkan mosolyogtam, miközben barátaim a világítótorony alatt lévő sziklák különböző pontjain némán nézték és gyönyörködtek ugyanabban a látványban, mint én. Egyfajta érdekes hasonlatként vágott fejbe az érzés. Mindannyian az életünk különböző pontjain vagyunk és minden elmondható kis csapatunkról, csak az nem, hogy egyformák lennénk. Van, aki hamarabb elsétált, rögtön megindulva, amint az égbolt gyengülő fénykorongja eltűnt, míg én itt ülök, kezemben a mobilommal, melybe minden erőmmel azon vagyok, hogy feljegyezzem ennek az egész őrült kalandnak a kiemelkedő pillanatait, miközben várom, hogy az utolsó halovány fénycsík is eltűnjön az égboltról. Közben alkalmanként letekintek és gyorsan bepötyögöm azt a pár szót, amiről úgy érzem, hogy épp ideillik.
Az ég átvette a tenger halványkék árnyalatát, a határok teljesen elmosódtak és a világ valamiért sokkal magányosabbá vált számomra. Igaz, hogy körbevettek engem az emberek és hallottam, ahogy idegenek több nyelven csacsognak egymással, – sztereotípiának megfelelően az amerikaiak voltak a leghangosabbak – és mégis, itt a nagy tömegben, a világ végén, egy meleg kövön ülve és a hideg szél ölelésében tudtam meg, hogy mennyire egyedül vagyok.
A lehulló könnyeimet még épp le tudtam törölni, de a félelmeim elől már nincs hova menekülnöm. Itt nemhogy az útnak, de egyesek szerint magának a világnak is vége, nincs tovább és az élet legnagyobb aljassága, hogy holnap a Nap ismét fel fog kelni és vele együtt nekem is folytatnom kell egy olyan utat, amin nem önszántamból indultam el, ráadásul még azt se tudom róla, hogy meddig tart, hova visz, de még csak annyit se dönthetek el, hogy kik és meddig utazhatnak velem. A legjobb persze a végére maradt, mert még az is kiesik az irányításomból, hogy ez az út mikor fog véget érni, legyen szó akár egy hirtelen szakadékról, vagy egy lassú ereszkedésről a sötét ismeretlenbe.
Az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy szembenézek vele, a képébe nevetek és elmesélek neki egy viccet, ami belőlem mosolyt csalt ki, bízva abban, hogy elneveti magát és jutalmul ad nekem még egy kis utat, talán egy új és jó útitársat, vagy esetleg még egy pár közös lépést olyasvalakivel, akivel tényleg érdemes együtt sétálni.
„Nem vagy egyedül, te nagyon hülye!” – harsogta mellettem Fényes pár perccel később, mikor megunta a várakozást és megnézte, hogy mi van velem. A legszebb az egészben, hogy igaza van. Nem vagyok gazdag, legalábbis pénzügyileg, de hiányt még semmiből se szenvedtem és mindig van valaki, akit felhívhatok, ha bármi baj történne.
„De ha még egyszer az utolsó előtti pillanatban fogsz nekem szólni, hogy baj van, akkor egy olyan taslit adok neked, hogy a 0ás kilométerkő adja majd a másikat!” – tette hozzá zárásképpen. Ezt követően fogtuk magunkat és csináltunk pár képet a megemlített kőnél, ugyanis az út hivatalosan itt ér véget, de van egy ugyanilyen 0ás kilométerkő Muxiaban is, ahova holnap megyünk.
Nem tudom meddig tartott amíg lejutottunk a hegyről, de addig mindenről beszélgettünk Fényessel, persze a szállásba eljutás nem jelentette a dolgok befejeztét. Az ingyenes wifire 22:43-kor csatlakoztam fel, jelenleg pedig 1:24 van és még csak most készülök arra, hogy lefeküdjek, mert egészen idáig különböző történeteket meséltünk egymásnak, illetve a szálláson lévő – időközben cseppenként hozzánk csatlakozó – többi magyarnak.
Elaludni nem tudom, hogy mikor fogok, ugyanis rég nem néztem szembe ilyen sokáig és ilyen erőteljesen az érzelmeimmel. Ez utazásom szempontjából fizikailag ugyan nem, de érzelmileg talán az első kezdeti lépés volt, amit vagy az elkövetkezendő napokban, de inkább életem hátralevő részében kell folytatnom.
Ezzel a végszóval mára – pontosabban szólva tegnapra tekintettel – el is teszem a digitális jegyzettömböm. Amint felébredek, úgyis újra folytatni fogom. Az írást is, és az utat is.
Az a bizonyos négy órai – pontosabban fél ötös – kelés nem tetszett annyira a csapatnak. Lassan már meg se lepődtem azon, hogy ismételten az ébresztőm előtt keltem, igaz, most csak pár perccel és nem órákkal korábban.
Amíg a többiek megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy igenis fel kell kelni, addig én gyorsan kirohantam arcot és fogat mosni, majd miután bevettem a napi magnézium adagomat – erről még nem is írtam, de minden napomat így kezdtem – magamra kaptam a ruháimat és vártam a többieket. Hideg hajnali gyors séta mellé horrorfilmet hazudtoló hangulat fogadott minket, mikor kiléptünk kedélyes kunyhónkból.
Az előző bejegyzés végét csak viccnek szántam, de éjszaka zarándokolni az erdőben úgy, hogy négyünkre csak kettő fejlámpa jutott, pont beleillett a horrorfilmes hangulat kategóriájában. Ráadásul Fényes és Bendegúz erőltetett menetet diktáltak, melynek következményeként majdnem megvalósult egy a tipikus horror klisékből, név szerint az, hogy a csapat szétválik.
Szerencsére mind Pöttöm, mind szerény személyem rendelkezett sétabottal, így volt mire támaszkodnunk, hogy utolérjük a srácokat, ráadásul még zenei aláfestést is kaptunk DJ Bendegúznak, és a telefonján lévő válogatásnak köszönhetően.
Santiago elővárosába beérve, a kiszemelt kajáldánk melletti kávézóba ültünk be, ugyanis az eredeti elképzelésünk szerinti, sajna zárva volt. Nem tudom, hogy miért, de Spanyolországnak és az érthető nyitva tartásnak olyan a kapcsolata, mint nekem az exeimmel. Két vagy három évente összefutunk, vagy felhívnak engem telefonon és egészen jól elbeszélgetünk egymással, megbeszéljük, hogy ezt valamikor megismételjük, majd újból eltelik a már korábban említett pár év időtartam anélkül, hogy szót váltanánk. Mindezek mellett akkora tömeg volt, hogy mire sorra kerültünk, elfogyott az össze croisant, más kaja pedig nem volt kapható, úgyhogy rekord sebességgel fogyasztottuk el kávéinkat, aztán folytattuk felfele az utunkat egy végtelennek tűnő lépcsősoron.
„Kinek a hülye ötlete volt ez az egész?” kiáltottam a többiek után, mire Fényes visszatekintés nélkül csak ennyit harsogott: „Az enyém, és most gyere!” Mindig, amikor viccelődni akartunk, akkor ezt a kétmondatos beszélgetést váltottuk egymás között, hogy kicsit lelkesebbé tegyük magunkat. Egyúttal még a túratempómat is felgyorsította, főleg azért, mert nem akartam reggeli lenni.
Nagyon szeretem az idegen nyelveket, oly szinten, hogy ha lenne három kívánságom, az egyik biztosan az lenne, hogy minden ősi, létező és jövőben kialakuló nyelven tudjak írni, olvasni és beszélni. Ezt a szintet ugyan nem értem el, de majdnem anyanyelvi tudásom van angolból, van egy alapfokú nyelvvizsgám franciából – ami jól is jött annál a bizonyos lugoi taxizásnál – emellett konyhanyelven csacsogok németül. Nem számolom nyelvtudásnak, de mivel sok külföldivel dolgoztam együtt, ezért még tudok egy két kifejezést svédül, mandarinul, japánul és most már koreaiul és spanyolul is.
Ezek után találkoztam és beszélgettem egy lánnyal, aki alig múlt húsz éves – engem már csak pár év választ el a harmadik X-től – és hat nyelven beszél, melyek között van két ázsiai és az arab nyelv is. Szóval finoman kifejezve: le vagyok körözve, és ismételten le vagyok nyűgözve attól, hogy mennyi érdekes és értékes ember járja végig ezt a kihívásokkal kikövezett utat.
Ahogy percenként váltakozva haladtam fel majd le az emelkedők és lejtők szimfóniaszerűen összeilleszkedő harmóniáján, közelebbről megtekintettem egy iránykövet, és egy csodálatos tény tisztázódott bennem. Már csak kilenc kilométert kell megtenni a célpontig. Látni ugyan nem látom, de érzem, hogy közel van.
Útközben egészen érdekes dolgokat tudtam meg mind az íjászat, mind a lovaglás témaköréről. Még életemben nem használtam valódi íjat és nyilat – a gyerekkori játékaim most nem számítanak – ezért nem is tudtam, hogy ha rosszul teszed be, és tartod a nyilat, akkor búcsút inthetsz annak a bőrrétegnek, ami az ujjadon van. Ami pedig a lovaglást illeti, egyesek azzal bizonyítják be, hogy tagjai a „helyi menő csávók” csoportjának, hogy képesek megtartani egy-egy tízforintost a térdük és a nyereg között a teljes lovaglási időtartam alatt. Persze a rendes lovasok nem ez alapján mérik a tudást. Ezzel ma is tanultam valamit.
Utolsó előtti állomásunknál mosolygós emberek közölték velem, hogy még negyven percnyi gyaloglás és bent vagyunk a célnál. A hírt örömmel fogadtam, de a végső hajrá előtt inkább szusszantam egyet, ami pedig még fontosabb, bekentem magamat naptejjel, ugyanis már fél tizenegy volt, és ilyenkor bőven lehet érezni a Nap sugárzó melegét. Nem is beszélve arról, hogy a győzelmi fotóimon nem szeretnék rákvörösen virítani.
Hatalmas hajránk útvonala a következőképp nézett ki: nagyon meredek lejtő, még meredekebb lépcsősor, majd következett egy híd, és itt még csak a város határába értünk be. A táblával elkészítettük a kötelező selfie-t, aztán csak fel és fel, egészen a város közepébe, onnét át a „kicsit” lerobbant belvárosi részen, keresztül a festői szépségű, reneszánsz remekműveket megszégyenítő óváros utcáin (egyszerűbben kifejezve átmentünk a poklon, majd a mennyországon is), és végül igen stílusosan, galíciai dudaszó és dobok kíséretében értünk be a katedrálishoz.
Az érdeklődők kedvéért egy kis érdekesség: a galíciai duda kétcsövű, nekünk magyaroknak is van dudánk, ami három csővel rendelkezik, és a sort a legközismertebb, a négy csövű skót duda zárja.
Amint beértünk a katedrális árnyékába, azzal a lendülettel le is dobtuk magunkat és táskáinkat – én még a cipőmtől is megszabadultam –, majd fekvés közben szépen lassan tudatosult bennünk a lényeg. Megérkeztünk! Megcsináltuk, és ezt az élményt senki se veheti el tőlünk! Ráadásul az elmúlt hat nap eseményei egész hátralevő életünkben elkísérnek majd minket, így most már csak egy dolog volt hátra: kötelező koccintás a maradék pálinkával, és turistaként bulizni a hátralevő hat napban.
Megbeszéltek szerint találkoztunk koreai kebelbarátainkkal, majd a kötelező csoportképek elkészítését követően elmentünk abba a Svájci Gárda által védett hivatalos épületbe, ahol két oklevelet vehetünk át. Az egyik az alapoklevél, mely azt tanúsítja, hogy az út egy bizonyos részét megtetted – ez ingyenes –, a másik pedig fizetős – kemény öt euró a tartótokkal együtt –, ami már a kiindulási pontodat is megnevezi, és tartalmazza még a megtett kilométereket is.
A koreaiak mellé csatlakoztak még hozzánk spanyol ismerőseink is, megbeszéltünk egy csomó éjszakai találkozót az elkövetkezendő napokra, aztán lefoglaltunk egy asztalt abban az étteremben, ahol Fényes még tavaly járt, és itt fogyasztotta élete legjobb húsos étkét. Higgyetek nekem, ha Fényes, a hús, és a legjobb szóhármas egy helyre vonatkozóan, és együtt szerepel a mondatban, akkor valami igazán fergeteges és felülmúlhatatlan lesz az eredmény. (Ráadásul itt még nem is tudtam mennyire igazam volt.)
A szállásunk elfoglalása majdnem tökéletesen sikerült. A lakás gyönyörű, mindenkinek van külön szobája és minden biztosítva van számunkra. Csak egyvalami hiányzott: Fényes hátizsákja. Azt már meséltem, hogy sajnos a háta messze áll a tökéletestől, ezért a hetven literes hátizsákját telepakoltuk minden felesleges cuccunkkal – pl. szennyes – de egyben benne hagytuk Fényes cuccait, valamint a souvenirjeit is. Ha csak pár pólóról lenne szó, azt mondanám semmi gond, de a zsák teljes értékét valahol 500 és 800 euró között határozta meg hatalmas barátom. Pedig semmi se csináltunk másképp, ugyanúgy a táskafutárral küldtük el.
Miután végigjártuk a szállást, és tényleg tisztázódott bennünk, hogy nincs itt a csomag, elkezdtünk dumálni azzal a sráccal, aki lényegében portásként működött és a kulcsunkat adta nekünk. Legfontosabb kérdésünket persze egyből megértette: Hol van a táska?
Támadásunk több fronton munkálkodott. Fényes beszélt a portással, közben pedig kezembe nyomta mobilját, amin felhívta a szállásadó cég ügykezelőjét. Mindezt azért tettük, mert eddigi tapasztalataink alapján teljesen egyértelmű volt, hogy ebben az országban nem beszél mindenki angolul, így célunkat sokkal gyorsabban elérjük, ha elmagyarázzuk kérésünket egy – illetve a mi esetünkben kettő – angoltudással rendelkező helyi lakosnak, akik spanyolul sokkal gyorsabban meg tudják magukat értetni a helyi illetékessel. Az első kört már jó hírekkel zártuk, a tegnapi szállásunkról biztosan felvették a csomagot 11 órakor.
Utána megtudtuk, hogy igazán a csomagunk a célvárosunkban van, csak nem a szállásunkon, hanem a tőle 20 percnyi gyalogútra lévő központi épületben. Mindez azért történt, mert nem a teljes címet adták meg nekünk és az épület házszáma lemaradt, így a szállítók a foglalási cég központi címére vitték a csomagot. Ezen információt hős portásunk körülbelül 15 percnyi telefonálás, és majdnem ugyanennyi időnyi várakozás árán szerezte meg.
A várakozás közben megosztotta velünk – miután szóba került, hogy Magyarországon kicsit másképp mennek a dolgok –, hogy ő az anyai ágon magyar, és most jött haza Spanyolországba Venezuelából jobb munkát találni. Apróságként még azt is hozzátette, hogy édesanyja oldalán a Horváth családnévre hallgattak.
Eközben félmagyar portásunknak sikerült leszerveznie, hogy a csomagot harminc percen belül valaki elhozza a mi címünkre. Amikor a kérdéses személy megérkezett, önelégült mosollyal mutogatta nekünk a táskán lévő cetlit, amin szerinte se telefonszám, se semmi nem volt, így nem is tudtak minket elérni. Nem vagyok agresszív ember, de fáradt igen, úgyhogy megragadtam a mancsát, és megfordíttattam vele a kártyát, ahol nem csak a telefonszámunk, de az e-mail címünket is megadtuk. Ezután nemhogy a panaszkodást kell nagyon gyorsan elfelejteniük – azzal az önelégült mosollyal együtt –, hanem mondjanak el az úton harminc Miatyánkot, hogy nem mi teszünk panaszt ellenük. Azt nem tudom, hogy mindent megértett-e amit mondtam neki, de a mosolya villámgyorsan tűnt el a szégyentől piruló orcájáról, és egy bocsánatkérést követve Usein Boltot megszégyenítő gyorsasággal lépett rá a távozás mezejére. (Pedig nem is néztem rá annyira csúnyán)
A taxirendelés egy másik külön szépsége ennek az országnak. Három társaságot hívtam fel, ebből az elsőben nem tudtak angolul – pedig direkt azt az opciót választottam –, a másodiknál ugyan tudtak angolul, de a mi utcánkba nem jönnek (pedig nagyon jól kinéző környéken laktunk), és végre a harmadiknál sikerült elérnem egy angoltudással rendelkező egyént. Pontosabban szólva ezt hittem, de valahogy itt se akart összejönni a kommunikáció. Ezt követően előkaptam a telefonom, és megnéztem egy pár magántaxist is. Az első szám azonnal felvette, és olyan szépen beszélt angolul, hogy majdnem elsírtam magam, aztán tényleg elkezdtem sírni, mert két órányira volt tőlünk, és nekünk egy óra múlva kellett elindulnunk. Hála a jó égnek, legalább volt annyira segítőkész, hogy elárulta nekem mit tegyek. Öt percnyi sétára van tőlünk a buszállomás, az oldalánál van egy taxisziget, a többit meg már csak meg tudom oldani. (Ó én kis naiv…)
Azon már meg sem lepődtem, hogy nem tudtam helyben taxit foglalni, de annyira azért rugalmasnak gondoltam őket, hogy fél óra múlva megjelenjenek két utcával arrébb. Sajnos még ez sem jött össze, úgyhogy mehetek vissza, de lelkesedésem nem csorbult – annyira –, és van egy tervem.
Nem kell semmi ördöngösséget elképzelni, egyszerűen csak hazamentem, neteztem fél órát, majd szóltam a többieknek, hogy öt perc múlva jöjjenek ki, mert itt lesz a taxi. Ha már egy bizonyos hegy se akart menni Mohamedhez, akkor nekem is szépen el kell mennem a taxiszigethez. Igazán csak az lepett meg, hogy mennyire simán mentek a dolgok. Ha ezt tudom, akkor nem is vacakoltam volna a telefonálgatással, de a jó hír az, hogy mindenki megvan és mehetünk steaket enni! Azt nem mondanám, hogy túlzásba vittem a nyáladzást, mikor elképzeltem ételünket, de fogalmazzunk úgy, hogy olyan lehettem, mint Pavlov kutyája egy csengőgyárban.
A steak fogyasztása a spanyoloknál teljesen más, mint a magyaroknál. Amíg mi mindent azonnal kiteszünk az asztalra, addig az itteniek kizárólag csak előételt és köreteket fogyasztanak először, és csak a legvégére marad a steak. Csapatunk a spanyol módszert alkalmazta az étteremben, és pár rendeléssel valódi terülj-terülj asztalkám tárult elénk. Rendeltünk csípős szószban és sajtban „eláztatott” krumplit, paprikába csomagolt halat, polipot, valamint egy lekvárral leöntött túró és sajt keveréket. Egyeseknek már ez önmagában soknak tűnhet, de kérem, vegyék figyelembe azt a tényt, hogy az egyáltalán nem apró Fényes is velünk volt.
Mindez mellé érkezett az este fénypontja: egy kiló galíciai szőkemarha-steak.
Jó vendégek módjára rendeltünk étkünk mellé vörösbort, de közben rájöttünk, hogy egy kis víz sem ártana. A víz eleve fontos szerepet játszott utunkon. Még az elején megtanultuk az „agua potable” kifejezést, ami iható vizet jelent, ami azért kellett, nehogy beleigyunk egy lábmosóba. Azt azonban végképp nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ismeret elég lesz ahhoz, hogy az éttermi dolgozók és vendégek felét megnevettessük.
Fényes spanyolul megrendelte a vizet, én pedig valami őrült megfontolásból rögtön suttogva szóltam neki, hogy „potable”. Ő azonnal értette a lényeget és hangosan utána kiáltotta a szót a pincérnek. Ezen mind ő, a munkatársai, és a felső osztályú étterem vendégei is annyira meglepődtek, hogy nem bírták visszatartani a nevetésüket.
Mikor már majdnem minden köret és előétel elfogyott, akkor hozták ki nekünk azt a hatalmas fatálat, melyen boldogan és gyengéden sistergett/füstölgött a közepesen átsütött steakünk, mely fél perce még a konyhában volt. Ilyen ételt még nem volt szerencsém fogyasztani, de most már elmondhatom nektek, hogy ezt az élményt muszáj átélnetek. Az egyetlen kulináris esemény ami akár egy kicsit is közel ért ehhez a szó szerinti ételgazmushoz, az, amit a kedvenc pesti sushi éttermemben szoktam átélni, miután az összes megrendelt maki és nigiri elfogyasztása után teljesnek érzem magamat.
Ennél a mennyei éteknél azonban már az első falat megízlelését követően libabőrös lettem, sőt az egész testem elkezdett bizseregni, és megállás nélkül mosolyogtam. Hangsúlyozom, nem az étkezés utolsó falatjaival értem el ezt a nirvánaközeli állapotot, hanem a legelső harapásnál. Természetesen itt nem álltak meg a dolgok, és minden egyes harapás ugyanígy hatott rám. Emellett elképesztően laktató lakomának is bizonyult, ugyanis összesen csak három vagy négy csíkot tudtam megenni, pedig nekem elhihetitek, sokkal többet akartam.
Miután hosszú percek elteltével képesek voltunk felkelni az asztaltól, visszatértünk a város hemzsegő utcáira, ahol Fényessel a steak, illetve egyéb húsok elkészítéséről beszélgettünk. Leginkább a könnyen elkészíthető húsok receptjeit osztotta meg velem, ugyanis szeretek főzni, de a repertoáromba eddig még csak bolognai, brassói és tea szerepel.
Emésztési sétánk végeztével betértünk egy kis bárba, mely tökéletes indokot ad nekem arra, hogy meséljek nektek egy újabb spanyol érdekességről: a tapasról. Ahhoz, hogy megértsétek, tudnotok kell, hogy az itteniek nagyon későn – körülbelül este kilenc, vagy akár tíz felé is – vacsoráznak. Addig, hogy ne éhezzenek ebéd és vacsora között, fogyasztják el ezt az ételek változatos csoportját magába foglaló nassot. A tapas lényegében bármi lehet, amit onnan tudok, hogy míg az egyik bárban sült bacont kaptunk puha kenyéren, addig máshol egy kistányérnyi chipset adtak, mostani állomásunkon pedig egy adag olívabogyó és falat nagyságú szendvicsek jutottak elénk.
Abban egyetérthetünk, hogy az ajándékboltok mindenhol ugyanolyanok, csak az árusított tárgyak köre, illetve a város más. Bizsuk, csecsebecsék, hűtőmágnesek, tollak, öngyújtók, pólók, kulcstartók, tányérok és poharak vettek minket körbe, minden méretben és fajtában. Néha azonban egy két különlegesség is becsúszik, ami ebben az esetben a csempe volt. Még sose láttam máshol, Fényes pedig büszkén tervezgette, hogy mind magánál, mind a szüleinél feltetet egyet – természetesen Bendegúzzal –, ha már egyik hely se árul akkora pólót, ami jó lenne rá.
Bendegúzzal úgy éreztük, hogy számunkra nem fontos annyira a holnapi kipihentség, ezért fogtuk magunkat, kisétáltunk a katedrálishoz (más találkahelyet nem ismertünk), és felhívtuk minden ismerősünket, legyen akár spanyol akár más, hogy jöjjenek ide és menjünk el az egyik közelben zajló koncertre.
Az előadók jazz, blues és electro keverékét játszották, amit mi a lépcsőkről hallgattunk, miközben az este apró örömeiről beszélgettünk. Olyan éjfél fele járhattunk, amikor Bendegúz „elmenekült” (értsd: a kiszemeltjével távozott), így egyedül maradtam két spanyol csajszival.
Félreértés ne essék, a spanyol ismereteimnek csodát tett ez az élmény, hiszen ők ketten annyi angolt beszéltek, mint amennyi túlsúlyos balerinát láthatunk az Orosz Operettben, de szerencsére sikerült magamat megértetni és jól érezni.
Első állomásunk a tipikus pincehelyiségben lévő diszkó. Az egyetlen probléma csak annyi volt a hellyel, hogy mi csörögtünk egyedül a tánctéren, miközben a pultnál két pali támasztotta azt a kevés itókáját, ami még volt. Próbáltam menteni ami menthető, ezért jó magyar módjára megpörgettem és megforgattam a két hölgyeményt, de osztódni sajnos (még) nem tudok, a zenék pedig egy YouTube lejátszási listáról mentek, aminél még a helyi falunap lemezlovasa is minőségibbet tud előhalászni. Nagyon felháborodni azért nem tudtam, mert hétköznap volt, és a többi helyen is hasonló hangulat fogadott, de egy nagy meglepetésben azért volt részem a hajnali órákban.
Olyan hajnali három lehetett, és amikor biztossá vált, hogy nem javul a helyzet, a két táncpartnerem gyengéd csókot váltott egymással, majd megköszönték nekem az estét, illetve, hogy próbáltam életben tartani a bulit, de mégiscsak hétfő volt, így csodát még tőlem se vártak.
A látványtól teljesen felébredve zseniális ötletem támadt: fogom magamat és kedvesen hazasétálok a sejtelmes spanyol éjszakában. A rövid – körülbelül húsz perces – mini gyalogtúrám során összesen, ha két kocsival találkoztam az utcán, akkor sokat mondok, gyalogosokról meg már inkább ne is beszéljünk. Ráadásul még eltévedni se tudtam, mert végig a főutat kellett követnem. A kilométerhiányom pótlása után teljesen tiszta volt a fejem, a lábaim kicsit zsibbadtak, és örömmel konstatáltam azt a tényt, hogy a hajnali hazasétálás nemcsak otthon, de külföldön is segít kitisztítani az elmét. Pláne azok után, hogy a két leszbikus csaj egyszerre nyomott csókot az arcomra és közösen közölték, hogy egy nap valamilyen lányt nagyon boldoggá fogok tenni, csak előtte győződjek meg róla, hogy nem ugyanarra a csapatra játszunk (vagy legalább legyen biszexuális).
Bőven lehetett hajnali négy mire sikerült elaludnom, de azért örültem, mert ilyen élménye még biztos nem volt soha senkinek. Pontosítok: ilyen balszerencse remélem, csak egyedül engem érhetett.
