Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 53.

Nyomtatás

Elolvasta:
54
Nyomtatás

A levélváltáson kívül más kapcsolata nem volt Gyárfásnak a civil világgal, hiszen az eltávozások alkalmával csak a városba mehettek ki egy-egy fél napra. Sokáig Sanyi barátjával sem találkozott, csak tova a tízéves érettségi találkozón.
Emlékezetes találkozó volt az a tízéves…
A párhuzamos osztállyal, a humánnal együtt szervezték, ami jó ötletnek tűnt, hiszen tudott tény, hogy a humán osztály élénkebb, lezserebb emberkékből állt, mint a komolykodó reál osztálybéliek.
Gyárfás osztálytársai nagyrészt a tanügyben, iparban, kereskedelemben találtak maguknak többé-kevésbé jövedelmező állást, de igazán kiugró karrier Szekeres Sanyinak sikerült. Most jött haza Szovjet Unióból, ahol a posztgraduális képzés keretében egy évet töltött a híres Bajkonuri Űrközpontban[1]. Szűkszavú gyerek lévén nem bölcselkedett a sikereivel, meg se mondta, honnan érkezett. Bezzeg a többiek nem fogytak ki a szóból.
Virág Venci, a Gyárfás padszomszédja, nagy svádájú gyerek azzal büszkélkedett, hogy halom pénzt keres az őrző-védő ügynökségével.
– Ugye, mindenki félti az életét, vagyonát, családját. Nem csak a vállalatok kérik a szolgáltatásainkat, hanem sok magánember is. És fizetnek. Nagyon bejött a számításom, pedig az iskolában nem szerettem a számtant.
Dallos doktor fiacskája, Lexi azt mesélte nagy büszkén, hogy már három karambolt úszott meg egy-két kisebb csonttöréssel. Első autóját, egy Skoda Feliciát, amit sikeres érettségi vizsgájáért kapott, már az első nap, ahogy megkapta, összetörte, és persze saját magát is.
A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá.  Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen.  Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytattam, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat.  Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt tíz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem showtéma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő – mondogatta, ha szóba került az italozás –, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá. – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyrelábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat …
Mindenki szép rendre beszámolt a sikereiről. Persze csak a sikerekről, a kudarcokat ügyesen elhallgatták. Csak Szekeres Sanyi nem beszélt még, de nem hagyták, hogy megússza. Kórusban biztatták, s végül ráállt.
– Velem semmi különös nem történt, és még most is a francia krémes a kedvencem, meg persze a fürjtojás aszpikban.
– Tovább, tovább! – noszogatták. – Meséld csak el miket csináltál!
– Tanultam, dolgoztam…
– Ejszen szakácsnak tanultál! – röhögött fel Dallos Lexi.
– Nem éppen, bár az se rossz – válaszolta vontatottan. – A Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam két évig, mint kutató-laboráns, miután hazajöttem Berlinből a Humboldt Egyetemről. Utána egy évet töltöttem Bajkonurban, s most kineveztek tanársegédnek a Henry Coandă Egyetemen az aerodinamikai karra.
Nagy csend fogadta a velős beszámolót, majd kitört a taps és mindenki kiabált, sorra jöttek, hogy megrázzák a kezét, megveregessék a vállát. Még Lexi is odasündörgött hozzá.
– Jól megkaptam! Lefőztél komám! – szólott a tőle megszokott harsánysággal.

[1] Bajkonur a legnagyobb szovjet, illetve orosz űrközpont. Innen indították az első műholdat 1957. október 4-én (Szputnyik–1), és az első embert (Jurij Gagarin) 1961. április 12-én (Vosztok–1) a világűrbe

Nyomtatás

Elolvasta:
34
Nyomtatás

A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érkezettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a kép, alakot öltött a történések sora.
Sanyi szomjasan itta a szavakat, melyek már rég nem voltak suttogások és egyre nagyobb hangerővel szóltak. Veszedelmes szavak. Néhány nappal ezelőtt még börtön járt volna értük, de most nyíltan kimondták, és nem rohantak be a vagonba fegyveres fogdmegek.

„Tüntetés Temesváron, a rendőrség tehetetlen, kivezényelték a katonaságot, halottak is vannak” – ilyen eseményekről beszéltek az új felszállók. Sanyi szorongva ült a helyén, alig várta, hogy hazaérjen. A faluban is csak erről beszélt mindenki, ha nem is annyira nyíltan, mint a vonaton. A hivatalos közlemények eleinte hallgattak a megmozdulásról, később pedig rendzavarásról, huligán elemek garázdálkodásáról, reakciós, imperialista, irredenta és soviniszta körökről beszéltek. A rádió, elsősorban a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió napi szinten pontosan beszámolt a valódi eseményekről. Napról napra újabb és újabbak hozták izgalomba nem csak a falu lakosságát, hanem az egész világot.

Íme, a híradásokból kiragadott néhány mondat:
Tőkés László Temesvár református lelkészt megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból a rendszer elleni prédikációi miatt.
December 16-án a rendőrség egységei foganatosítani akarták Tőkés László kilakoltatását, amit a hívek és a város lakosai megakadályoztak.
A tüntetők – magyarok, románok együtt vonultak végig Temesvár utcáin és megpróbálták bevenni a pártszékházat. A rendőrség ezt vízágyúval és könnygázzal akadályozta meg.
December 17. Az összecsapások folytatódtak, elfoglalták a pártszékházat, a kivezényelt katonák éleslőszert használtak, több tüntetőt lelőttek.
December 18-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a tüntetések más városokra is átterjedtek.
December 19-én 40 ember holtestét pedig Bukarestbe szállították, ott elhamvasztották Elena Ceaușescu parancsára.
December 20-án bekapcsolódott a tüntetésekbe a helyi munkásság, a város főterén mintegy 100 ezren tüntettek.
December 21-én Ceaușescu Bukarestben tömeggyűlést hívott össze, ami botrányba fulladt, hiába kínált minden egyes állampolgárnak fejenként 100 lejt. Ezután Bukarestben is elindultak a tüntetések.
December 22-én országossá vált és győzött a forradalom. Ceaușescut elfogták és hajnalban kivégezték.

A barátjával, Gyárfással ődöngött Szekeres Sanyi a sok izgatott ember között, mikor valaki váratlanul hátba vágta. Nem túl erősen, de csattanósan. Lexi volt a tettes, Dallos doktor fia.
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta a tőle megszokott harsány hangon. – Haza hozott a forradalmi láz? Mert engem, igen!
– Te honnan kerülsz ide? – így Gyárfás.
– Máris mondom! – ölelte át két barátja vállát. – Tegnap a városban voltam, mondták a srácok, hogy készül valami és nem akartam kihagyni. Nem hiszitek el, mit éltem át!
– Mondd már!
– A barátnőmnél voltam, tudjátok, kint lakik a gyárnegyedben, egy garzonban. Hallgattuk a híreket a rádióból, elcsíptük a BBC román adását. A bukaresti eseményeket taglalták, hogy kudarcba fulladt a tömeggyűlés és hogy az országban máshol is tüntettek, hogy a hadsereg nem avatkozik be egyelőre.
– Mi is hallottunk ezekről az eseményekről.
– Mondjam tovább. Ahogy figyeljük feszült csendben a rádiót, a blokk előtt kiabálást hallunk. Két alak felemelt karral azt kiabálta, hogy testvérek, fiatalok, emberek gyertek ki a Főtérre! És ezt elismételte többször magyarul, románul.
– Kimentetek?
– Nem lehetett ellenállni a szuggesztív szavaknak. Láttuk az ablakból, hogy többen elindultak. Mi sem tétováztunk és meleg kabátot, sapkát véve, hideg szél fújt, bementünk a belvárosba. Az autóbuszok egymást követték, alig kellett pár percet várni. Máskor fél óránként közlekedett. A téren már sok ember gyűlt össze. Hangoskodás nem volt, beszédek sem, csak valami várakozás feszült az emberekben. Egyszerre felhangzott több torokból a kiáltás: „Temesvár! Veled vagyunk, Temesvár!” Az egész tér átvette a kiáltó szót és egymást átölelve kiabáltuk ütemesen.
Közben megérkeztek a gyárakból a munkások. A párház elé kordont vontak és marcona fegyveresek álltak sorfalat. A tömeg pedig egyre nőt, de semmi erőszakos tettre nem került sor, de a laktanyákból páncélozott járművek érkeztek és vízágyúval támadtak a tömegre. Sokan leestek a földre, valakinek sikerült az egyik járműre Molotov-koktélt dobnia. Bár sok kárt nem tett, a katonák elveszítették a fejüket és belelőttek a tömegbe.
– Jóságos Isten!
– Mi történt aztán?
– Mindenki menekült, futott amerre tudott. Visszakísértem a barátnőmet a lakásába és még az éjszaka hazajöttem.
– Most itt folytatod?
– Veletek együtt! Gyerünk, menjünk a kultúrházba a többiekkel!
Rengeteg ember tolongott a díszteremben mikor odaértek, még az udvarra is sokan kiszorultak. Nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt. A fiatalok egy csoportja Bandó vezetésével sorba járta az intézményeket, hivatalokat, és kidobáltak minden jelképet, iratot, képet, pártcímert, majd azt kiabálva, hogy „Mi vagyunk a nép!”, bevonultak a terembe és kezükbe vették a gyűlés irányítását. Valahonnan előkerült egy megyei küldött is, aki mondogatta, mit kell éppen szervezni, határozni, szót adni annak, aki szólni akar az emberekhez. Mire feleszméltek mind a hárman – Sanyi, Gyárfás és Lexi – be lettek választva a Forradalmi Bizottságba.
Sanyi otthagyta a bizottságot és otthon tépelődött az események különös alakulásán. Gyárfás vele hallgatott, neki is kétségei támadtak egyes dolgokat illetően, de a szabadság mámora még élt benne.
– Gyere, menjünk ki valahova, ne kuksoljunk itt a szobába! – szólott Gyárfás.
– Hova gondolod?
– A büfébe, persze! Ilyenkor mind ott van, aki nincs a gyűlésben.
Kabát, sapka és indultak. Alig léptek ki a házból, három szaladó alak közelített feléjük.
– De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittük senki sincs a faluban – hadarta egyikük elfulladó hangon.
– Mi történt?
– Gyertek velünk gyorsan, útközben elmondom.
– Mondjad most, ha azt akarod, hogy veletek menjünk!
– A néptanácshoz telefonáltak, hogy a vonattal gyanús idegenek érkeznek. Biztosan terroristák. A jegycsípő figyelt fel rájuk és szólt egy társának, aki telefonált a másik állomásról – magyarázta egyikük.
– Siessünk, mindjárt itt a vonat! – sürgette a társait egy másik.
Erre Gyárfás is megindult, Sanyi csak kocogott utánuk a saját tempójában. Közel volt az állomás hamarosan odaértek, s megálltak a peronon várva a vonatot. Megjött, hirtelen kibukkanva a ködből.
Figyelték, lesték a leszállókat, de csak két fekete ruhás személy szállt le. Az állomásfőnök rokonai voltak, akiket rögtön betessékelt az irodájába.
– Szerencsénk, hogy nem a terroristák voltak, mert mit is csináltunk volna, hiszen még egy parittyánk sincs, mint Dávidnak – jegyezte meg Sanyi találóan.
Az utcán kurjongató, éneklő embertömeg masírozott és kihallatszott egy új hang, egy új dallamfoszlány, mely egy corrida[1] hangulatát idézte:
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”[2]
– Mi történt? – kérdezték meglepődve, de egyben reménykedve is, hogy úgy igaz, ahogy gondolják.
– Megszökött Ceușescu, elmenekült!
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”
A friss események és a közelgő Karácsony reménnyel töltötte el a szíveket. Az elnök házaspár kivégzésének brutalitását enyhítette az ünnep szentsége. Gyárfás reggel a megszokott mozdulattal bekapcsolta a tévét és nagyot kiáltott, majd a telefonhoz ugrott és hívta a barátját:
– Hoppá fel! Ébresztő! Kapcsold be gyorsan a televíziót!
A nagy izgalom oka pedig nem más volt, mint hogy eddigelé sohasem látott felírat jelent meg a román televízió képernyőjén.
Kellemes ünnepeket! – így magyarul …
– Mit szólsz?  – lelkendezett. – Gréti sírva fakadt, mikor meglátta.
– Látom én is. Megindító. Csak ne félnék, hogy előbb utóbb a visszájára fordul.
Volt igazság a Sanyi megjegyzésében, kétkedésében. A gyűlölet keltés úgy elharapózott, olyan méreteket öltött, hogy komolyan aggódtak, akik hallották egy máramarosi pópa gyűlölködő beszédét!  Eleinte alattomban terjedt és midig a többségi nemzet részéről nyilvánult meg. Amikor pedig az új államelnök szájából elhangzott a szeparatizmus szó, világossá vált a képlet. Egyik napról a másikra oda lett a nagy barátság, testvériség. Napirenden történtek incidensek, verekedések magyarok és románok között. Nem volt ezekben rendszer, de mégis felmerült a valamilyen akarattal, céllal gerjesztett ellentétek gyanúja.

[1] corrida (spanyol) – bikaviadal
[2] Ole, ole, Ceușescu nu mai e!” (román) – Olé, olé, Ceușescu nincs többé!

Nyomtatás

Elolvasta:
94
Nyomtatás

Gréti, az otthon hagyott kedves az a piros hajszalagos kislány volt, akit még az elemi iskolában ismert meg. A középiskolai évek alatt sokszor összefutottak egymással az udvaron, a folyosón vagy az önképzőkörön. A szüleit is ismerte. Tudta, hogy mindketten a cukorgyárban dolgoznak és a vízi sportok szerelmesei – evezés, úszás. A leányukat már akkor megtanították úszni, mikor még járni alig tudott, és evezőt is nagyon hamar adtak a kezébe. Mégis kamaszkorában átpártolt a szertornára, otthagyva a vizet hobbysportnak. Gréti így tagja lett az iskolai torna csapatnak. Egy tornaterembe jártak, persze a lányoknak külön szerek álltak a rendelkezésükre a terem egy külön részén. Amíg ők a gerendán egyensúlyoztak, a fiúk a lólengést gyakorolták, és ameddig a fiúk a gyűrűt gyötörték, a lányok a felemás korláton ügyeskedtek. Gréti bár nagyon jó volt a talajon, az igazi kedvencének a felemás korlát bizonyult. Ha ezen a szeren gyakorolt, népes nézőközönség gyűlt köré. Gyárfás is ott csodálta lány merész elemeit. Minden mozdulata magbiztos volt, mégis megtörtént a baj. Gyárfás megdöbbenve látta, amint kicsúszik a korlát rúdja a lány szorításából. A fiú már ugrott is gondolkozás nélkül, s a szerről lerepülő tornász telibe találta. Mindketten a padlóra csapódtak, de az ütközés lefékezte az esést. Gyárfás hamar felpattant, megrázta magát, s rohant a pár méterre onnét, a parkettán fekvő lányhoz.
– Megvan mindened? – hajolt felé.
– Segíts felállni!
Nyögve, nagy nehezen talpra állt, Gyárfás pedig betámogatta az öltözőbe és rábízta a továbbiakban az edzőre, a tornatanárnőre.
– Köszönjük a segítséget! – bocsátotta útjára a fiút.
– Gyárfás, állj meg! – kiáltott utána Gréti. – Gyere ide! Köszönöm, hogy elém ugrottál és így kifogtad a zuhanásomat. Enélkül ripityára tört volna minden csontom.
Ezzel megfogta Gyárfás fejét lehúzta magához és hosszan megcsókolta.
– Na, most mehetsz! – engedte el a fiút, aki szédelegve hagyta el az öltözőt.
Gréti egy jó ideig nem mutatkozott az edzőteremben. Mikor úgy három hét múltán megjelent, nagy lelkesedéssel fogadták, és különösen Gyárfás.
– Jó, hogy újra látlak! – köszöntötte.
– Láthatsz, de el nem jöttél, hogy meglátogass, amíg az ágyat nyomtam!
– Mentem volna, hisz éjjel-nappal az eszemben jártál, de nem tudtam, hol laksz.
– Lárifári! Megkérdezhetted volna a tanárnőt.
– De hát, mit gondolt volna!
– Téged érdekel?
– Nem, de téged?
– Engem sem, te buta! – borzolta össze a fiú haját, mire az megölelte és viszonozta a három hete kapott csókot.
Edzés után megbeszélték, hogy másnap a könyvtárban találkoznak.
– Négytől ott vagyok – szólt Gréti biztatóan.
– Ott leszek!
Pontosan érkezett, de a lány már ott ült az egyik asztalnál könyvekkel körülbástyázva. Gyárfás leült mellé egy nyikorgó székre, mire Gréti megcsóválta a fejét és az ujját a szájára téve jelezte, hogy „csend legyen!”
– Menjünk ki – súgta Gyárfás válaszul –, sétáljunk egyet. Tedd be a táskádat a megőrzőbe és gyere. A könyvtár hatig nyitva tart, addigra visszajövünk.
Körbejárták a Főteret kétszer, kicsit üldögéltek az egyik padon, nézték a délutáni forgatagot. Gyárfás egyszer csak felugrott
– Várj egy percet, rögtön jövök! – szólott hirtelen, s átfutott a járdán.
Kisvártatva egy szál piros rózsával jelent meg.
– Nézd, hoztam neked egy szál virágot. Tessék. Vörös rózsa. Tudod, minek a jelképe a vörös rózsa? Látom a szemeden, hogy tudod.
– Kedves vagy, köszönöm. Nézd, indul a korzó ott a másik oldalon.
Valóban kezdett benépesülni a tér egyik oldala. Ma van a délutáni kimenője a városban szolgáló cselédlányoknak. Hamarosan megtelik a „híres vásárhelyi promenád”. Összefogózkodva sétálnak kényeskedve le-fel a széles járdán. Ilyenkor a térnek ezt az oldalát ők uralják. A másik oldalon a város polgárai korzóznak. Nem keverednek.
– Nézd, milyen aranyosak a hagyományos, eredeti ruháikban – lelkendezett Gréti.
A Főtér padjai közben megteltek érdeklődő, nézelődő emberekkel, akiket a látványosság vonzott ide.
Minden falunak saját jellegzetes viselete van. Azok az apró ráncokba szedett, tarka mintás szoknyában, a fersingben[1] sétáló lányok – székiek. Megismerni a csíki, gyergyói, kalotaszegi vagy barcasági lányokat. Hagyományosan a gyergyói viselet szerint a rokolya (szoknya) csíkos szőttes. A kalotaszegiek piros mellényben, fehér szoknyában, zöld kötényben, piros csizmában, és fejükön piros pártában sétálnak nyolcan, tízen összefogózva. Azok a lányok, akik a hajukat két fonatban leeresztve viselik meggyszín vagy veres hajkötővel lekötve, s lábukon kordován csizma díszeleg, azok a barcaságiak. A csíki másképp néz ki: a rokolya (szoknya) színes csíkozású háziszőttesből készül, hozzá keskenyebb csíkozású, vagy gyolcsból lerakott kötényt hordanak, és karcsú, rövid mellényt a rokolya csíkos anyagából.
Miután kibámészkodták magukat, leültek a sarki cukrászdában egy süteményre.
– Sokan már városi ruhát vettek magukra. Milyen kár! – sóhajtott Gréti. – Lassan kihal ez a szép szokás…
– De hol van a rózsád?
– Jaj, ott maradt a ligeti padon!

[1] fersing – felső gyolcsszoknya, rokolya

Nyomtatás

Elolvasta:
74
Nyomtatás

Szép gimnáziumi éveik véget értek, Gyárfás nem követte barátját a továbbtanulásban, inkább beállt akrobatának az éppen náluk időző cirkuszhoz. Mire azonban belelendült volna a cirkuszi életbe, megkapta a katonai behívóját. Egykedvűen fogatta, később pedig magát a bakaéletet vidám szívvel csinálta végig. Gunyoros hangvételű leveleket írt a barátjának, melyekben beszámolt a kiképzés, a kaszárnya világának ferdeségeiről.

„Ma lőgyakorlaton voltunk, én ötből ötöt a céltábla közepébe találtam és megdicsértek, kaptam ebédre dupla adag bablevest. Viorel, egyik társuk jól megijesztette a tiszteket, mikor mutatta, hogy csütörtököt mondott a pisztoly, amivel lőnie kellett volna. ’Nem működik!’ mondta a tisztek felé fordulva, közben húzogatta a ravaszt. ’Fedezékbe!’ rikoltotta az őrmester és kicsavarta a fiú kezéből a fegyvert. Így mulatunk mi itt!”

A szabadidő eltöltésében a levélírás előkelő helyet foglalt el. Nem csak a barátjának, hanem természetesen az otthon hagyott kedvesnek is mentek a levelek. Persze ezek hangvétele egészen más volt, mint azok, melyeket Sanyinak írogatott. Ezekben rózsakertről, csicsergő madarakról, csobogó patakról és más hasonló romantikus gondolatokról volt szó.
A szigorú és igazságtalan őrmester meglágyult iránta, mikor a napi cigaretta adagját neki adta. A maga módján fejezte ki a háláját a sarzsi[1], rákiabált Gyárfásra.
– Katona! Megengedhetetlen dolog a feljebbvalót lekenyerezni! Ez függelemsértés! Jelentkezzen konyhai szolgálatra.
Ez azt jelentette, hogy ameddig a többiek a gyakorlótéren izzadtak, ő a konyhában izzadt, de nem kellett kúszni, mászni, futólépést gyakorolni teljes menetfelszerelésben. Emellett pedig lehetett a készülő ételekből egy-két falatot bekapni, még abból is, ami a tisztek asztalára kerül, ez pedig, bizony más volt, mint a legénységi koszt. Egy hónapig tartott ez a jóvilág, utána vissza kellett térni a kiképzés folytatásához. A kapcsolat a harapós őrmesterrel azért továbbra is megmaradt. Gyárfás hordta neki a dohányt, ő pedig morgott, kiabált, lehozta az égből a gyalogosok istenét, és közben elküldte a fiút autóvezetői tanfolyamra.
Gyárfás kihasználta a lehetőséget, hogy a sofőrködés mellett kitanulja a motorszerelői szakmát. Szorgalmasan tanult, és bár csak a hadseregre érvényes, de gépjárművezetői engedélyt szerezett minden fajta földön járó járműre – a motorkerékpártól az autóbuszon át a tankig.
Szorgalma jutalmául őrvezetői sávot varrhatott a parolijára[2]. És ez már valami katonáéknál! Már nem közlegény, most már a rang nélküli bakák előre szalutálnak neki, és a neve mellé odaírhatja az „örv.” szócskát.
Otthonról hozott nyugalmát és türelmét itt is megőrizte, amiért kedvelték a társai az egy hadnagyot kivéve, aki a garázs egységparancsnoka volt. Valamiért a tiszt állandóan belekötött, kifogásolt mindent, amit a fiú csinált.
– Hogy fogod azt a franciakulcsot? Nem hegedűvonó az!
Máskor azért kiabált, hogy rossz irányba húzza a csavart.
– Jegyezd meg, minden csavar, minden zár balra nyílik, jobbra zár!
Különösebben nem érdekelte, nem zavarta a hadnagy kötözködése, de azért, ha tehette igyekezett magát távol tartania tőle. Végezte a dolgát és közben tanult, hogy a motorok, gépek minden csínját-bínját megismerje – „szív, sűrít, robban, kipufog”.
Arra számított, hogy hasznát veszi mindennek majd a civil életben.
A legutóbbi „cigarettaosztás” alkalmával az őrmester megjegyezte, hogy úgy tudja hadnagy a műhelyparancsnok.
– Nehéz ember – sóhajtotta Gyárfás.
– Őrvezető! – kapta fel a fejét az őrmester. – A katona helytáll, nem panaszkodik!
Ezzel faképnél hagyta a meglepődött Gyárfást.
A műhelyben megfeszített munka folyt, a hadnagy idegesen dirigált, kétszer is felsepertette a műhelyt. Inspekciót vártak. Jött is, egész csapat magasrangú tiszt. Benéztek a műhely csarnokába és fordultak is, mentek tovább, ki tudja, milyen célok irányába. Minden esetre itt nem időztek, ami megnyugtatta a hadnagyot.
– Munkára emberek! Ne tátsák a szájukat! – kiáltotta, de nem volt harag a hangjában.
Alig mentek el, megjelent egy repülőszázados. Motorszerelésben járatos katonát keresett repülőtéri karbantartónak. Végigsétált a szorgoskodó katonák között. A hadnagy hagyta, csak figyelte, mi sül ki ebből. Végül rámutatott Gyárfásra.
– Ezt viszem!
Csak így, mintha egy tárgy lenne! A fiú nagyon rossz néven vette, de nem volt mit tenni, parancs az parancs!
– Őrvezető, kövessen!
Ettől a perctől kezdve a repülőtéren kapott beosztást. A századosról kiderült, hogy nem is olyan vad, emberevő, mint ahogy az első pillanatban mutatkozott. Gyárfást hagyta dolgozni, aki nagy odaadással végezte az itteni munkát. Elkápráztatták a modern felszerelések, motorok, gépek. Hamarosan jártasságot szerzett a használatukban. Régi vágya, hogy repülőgépre kerüljön azonban nem teljesült. Leszereléséig csak szárazföldi feladatokat kapott.
Leszerelése után könnyen kapott állást gépészi szakértelmének köszönhetően. A hadseregnél megszerzett jogosítványát, mely mindenfajta földi járműre érvényes, elismertette a hivatalban, így nem volt akadálya, hogy az autóbusz vállalat alkalmazza. Ott is maradt évekig …

[1] sarzsi – alsó legénységi rendfokozatok egyikét viselő katona
[2] Paroli – Katonai jelzés az egyenruha hajtókáján

Nyomtatás

Elolvasta:
45
Nyomtatás

(a „mi mennyi” folytatása)

Gyárfás más pályán mozgott. Nem volt sem matek zseni, sem semmilyen zseni, csak egy élénk eszű, vidám fickó, akinek nagy szíve van és minden igazságtalanságra érzékeny, aki segítőkész és módfelett ragaszkodik csodabogár barátjához, Szekeres Sanyihoz. Az egyetem bár elválasztotta őket egymástól, de csak fizikailag. A gimnáziumi évek alatt sülve-főve együtt voltak. Gyárfás tornász bajnoknak készült, s egész délután a kertben felállított nyújtón produkálta magát. Sanyi nézte a merész gyakorlatokat, s közben kiszámította a haskelep forgatónyomatékának[1] számtani értékét. Ezen mindig jókat kacagtak.

– Én majomkodok, te meg okoskodsz – mondta, miközben egy malomforgást mutatott be, de a vége nem sikerült, és lehuppant a földre. – Leestem! – tudatta a helyzetet.

– Kis gé[2] gyorsulással – pontosított Jancsi.

A torna iránti szenvedélye arra sarkallta Gyárfást, hogy másokkal is megszerettesse ezt a sportot, s magát a tornaterem közegét, hangulatát. Mondta a tornatanárnak, szívesen foglalkozna kisdiákokkal szakköri tevékenység keretében.

Megbeszélték és meg is indították a tornakört. Persze a gyerekek inkább küzdősportot szerettek volna gyakorolni. Biztatta őket, hogy arra is sor kerülhet, ha már megfelelő állóképességre tettek szert. Az ökölvívás oktatására tett ígéretet, s hogy nem sikerült magasabb szintre jutnia egyiküknek sem, az nem a Gyárfás lelkiismeretét terheli. A KISZ titkár ugyanis eltiltotta, pontosan, mikor a gyerekek már kesztyűt is húzhattak. Letiltotta, mert összeegyezhetetlennek ítélte a kommunista erkölccsel (?!) Furcsa, hogy éppen akkor, amikor a román ökölvívás világhírnévre tett szert. Simion Cuțov könnyűsúlyban nyert ezüstérmet a Havannában rendezett világbajnokságon. Két év múlva a ’76-os Olimpián megismételte ezt az eredményt: olimpiai ezüst könnyűsúlyban, ugyanekkor kisváltósúlyban testvére is negyeddöntős lett, valamint ott volt Mircea Simion is, aki nehézsúlyban szintén ezüstérmet nyert! Persze minden második tizenéves ifjú titán bokszoló szeretett volna lenni, mint példaképeik.

Ez így történt, de maradt a torna, illetve valamilyen akrobatikaféle. Öt diák képezte a törzs gárdát – tizennégy és tizenöt évesek. Már a második edzésen megcsinálták az előre- és a hátra szaltót. Az alkalmi jelentkezőket is szívesen beengedték, szeressék meg a tornát, testedzést, ha nem is mernek a mutatósabb gyakorlatokkal megpróbálkozni.

Ilyen alkalmi jelentkező volt, Szekeres Sanyi is, aki szinte felnőtt ember létére nem átallott a gyerekek között tornázni. Ha nem is heti rendszerességgel, de elég gyakran eljött ez edzésekre. Magas, túlsúlyos szemüveges fiatalember volt, mondhatnám úgy, két bal lábbal. A bemelegítő gyakorlatokon lelkesen futkorászott a többiekkel. A karkörzés, guggolás, törzshajlítások nehezen bár, de mentek neki. A rendes talajgyakorlatok már nem. Ameddig az „akrobaták” gyakorolták a tigrisugrást, flikflakkot, nyújtott szaltót, meg más ilyesmiket, azalatt Sanyi a bordásfalba kapaszkodva ugrándozott két lábbal. Fél lábon nem sikerült még kapaszkodva sem.
– Kicsit rugalmasabban próbálj ugrálni! – biztatta Gyárfás.
– Jó, jó – válaszolta kicsit kifulladva.
– Ne erőltesd túl magad, nem vagy hozzászokva – nyugtatta.
Ott hagyta próbálkozzon tovább, a többiek is igényelték a segítséget. Gyűrűn akartak éppen „bűvészkedni”. Csak biztosító övvel lehetett engedni, de mégis majdnem baj lett. Józsika, egyébként jó mozgású fiú, igen súlyos volt az asszisztálóknak és elejtették. Szerencsére a szőnyegre. Az ijedségen kívül más baj nem történt. A történés nem vette el a fiúka kedvét a további munkától. Annyira, hogy a Testnevelési Főiskolára iratkozott, és ott a tornaszakon jeleskedett.

Egyik alkalommal megkérdezte a bordásfal mellett ügyködő Sanyitól – a kíváncsiság győzött a diszkréció felett -, hogy mi készteti erre az önkínzásra? Nyilvánvalónak látszott, hogy nem örömből végzi a gyakorlatokat, már amire képes.
– Tudod – fogott bele a magyarázatba -, nekem szükségem van a fizikai tevékenységre. Nagyon feszített szellemi munkát végzek, az érettségi is közeledik, a diák akadémián megnyertem egy versenyt, és most nemzetközi szereplésre készülök. Nem vallhatok szégyent.
– Hogy jön ide a torna? – értetlenkedett Gyárfás.
– Hát, nem érted? Kell a fizika munka, hogy jobban tudjak tanulni, koncentrálni. Egy ilyen délutáni gyakorlat után egy hétig is úgy fog az agyam.
– Néha, de nem szeretem, hogy megbámulnak. Meg elég sok gondom van az egyensúlyommal, félek, hogy elesem. Itt köztetek biztonságban érzem magam…
– Nocsak!
– Így igaz! Meg még segítséget is kapok tőletek, figyeltek rám, megmondjátok, mit s hogyan tegyem.

Gyárfás elgondolkozott azokon, amiket a barátja mondott. Egyik tanítványa számára sem volt olyan hasznos a rendszeres testedzés, mint az ő számára. Mi sem bizonyítja jobban, hogy azon a bizonyos nemzetközi megmérettetésen is ragyogóan szerepelt, most évtizedekkel a tornatermi találkozás után a világ élvonalába tartozik, mint az aerodinamikai tudományok kutatója, és örömmel emlékszik vissza a bordásfal melletti ugrándozásaira.

[1] forgatónyomaték – forgástengelyre való erőhatást megadó fizikai mennyiség

[2] g – a nehézségi gyorsulás jele a fizikában

Nyomtatás

Elolvasta:
147
Nyomtatás

Petert a konyhai óra ciripelése zökkentette ki a merengésből, de továbbra is mozdulatlanul ült az asztalnál, és közönyösön bámulta az egymás után bekapcsoló gépeket. A helyiséget tompa zümmögés töltötte meg, ami úgy hatott, mintha a szomszéd szobában egy egész méhkas bolydult volna fel. A gépek zajának monotonitását a kávéfőző hangja törte meg.
– Jó reggelt, gazdám! Remélem, kellemes volt az éjszaka. Hogy tehetném még szebbé a reggelét? Ajánlhatok egy jó erős pörkölésű brazil kávét, vagy maradjunk inkább a megszokott kapucsínónál?
– Maradnék a szokásosnál, de főzz egyet Annának is. Amúgy meg kuss legyen – dörmögte halkan, majd az asztal közepén lévő kis dobozhoz nyúlt, és megnyomott rajta egy gombot.
– Oké, már csinálom is – felelte a gép kissé lemondó hangon.
Eközben az asztal fölött egy öltönyös fickó alakja tűnt fel. Rövid kefebajsza volt, és némán tátogott, miközben egy térkép előtt mutogatott. Peter egy apró mozdulatot tett a férfi arca előtt a kezével, ezzel feloldozta a némaság alól. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a felesége, Anna lépett be a konyhába. Nagy, fehér hálóköpenyt viselt, és a szemét törölgette.
– Jó reggelt! – köszönt rá férjére, és a kávéfőzőhöz lépett. Elvette az egyik csészét, a gép pedig halkan sóhajtott egyet. Anna belekortyolt a kávéba, és a kefebajszú férfira nézett, aki mögött épp akkor váltott a térkép.
– A balkáni fronton szakadatlanul törnek előre a V6 csapatai, az elmúlt éjjel pedig húsz kilométerre közelítették meg Konstantinápoly elővárosait. A magyar Szent László hadosztály a görög felkelők által támogatva a város délnyugati részének irányába halad. – A bemondó mögötti térkép egy felvételre váltott, amely füstölgő roncsokat mutatott, de a 18-as szűrő miatt egyetlen részletet sem lehetett kivenni a hatalmas pixelekké torzított képből. Peter megnyomott egy gombot a távirányítón, és a felvétel kitisztult. A kiégett harckocsik mellett elszenesedett holttestek hevertek. – A főhadiszállás legfrissebb jelentése szerint a veszteségek továbbra is minimálisak.
– Minimálisak?!! – horkant fel Anna. – Azoknak mondd ezt, akiknek meghalt a fia! – förmedt rá a bajszos férfira. – Rohadék!
– Anna, kérlek! – próbálta csitítani Peter. – Felébreszted Mikit.
– Amúgy is mindjárt fel kell kelnie – vágott vissza. – Tíz órakor itt lesz az ember. Mellesleg mutathatnál egy kicsit több empátiát felém. László a te fiad is volt, nemcsak az enyém.
– Hidd el, én is ugyanúgy gyászolom őt, mint te – védekezett Peter, de érezte, hogy a felesége rá fogja borítani az asztalt, ha nem sikerül lenyugtatnia. – Viszont készülődnünk kell, mert hosszú napunk lesz. Tartalékold az erődet az útra – mondta végül már egészen halkan, majd átkapcsolt egy másik csatornára. Az asztal felett egy másik stúdió jelent meg, amelyben egy fiatal nő beszélt a kamera felé fordulva. Peter felállt, odalépett a konyhapulthoz, elővette a kenyeret, és nekiállt szendvicseket csinálni.
– …az Európai Unió alaptörvényét kiegészítő új cikkely értelmében adókedvezményben részesülnek az afrikai, latin-amerikai és ázsiai házastársakkal rendelkezők, amennyiben a házasságból gyermek születik – darálta a bemondónő. – A kedvezmény nem vonatkozik az európai és más kontinensekről származó, nem színes bőrű házastárssal rendelkező személyekre. Ezzel egy időben az etnikailag homogén családokat plusz adóval terhelik, amelyet a bevándorlók integrációjára költ az Unió. Amennyiben az etnikailag homogén családokon belül nem születik gyermek, vagy etnikailag más csoportokhoz tartozó gyermeket fogadnak örökbe, mentesülnek az adóteher alól.* Ezek voltak külpolitikai híreink, most pedig következzen szokásos elemző félóránk. A stúdióban ismét itt van velünk ifj. Nógrádi István biztonságpolitikai szakértő. Üdvözlöm, Nógrádi úr! – Az asztal felett lebegő stúdió hirtelen összement, így láthatóvá vált a másik oldala is, ahol a hatalmas fotelben egy enyhén kopaszodó, pocakos férfi ült.
– Kezit csókolom, és üdvözlöm a kedves nézőket! – szólalt meg. Anna fintorgott egyet, majd nagyot kortyolt a kávéjába. Peter rezzenéstelen arccal gyártotta tovább a szendvicseket.
– Nógrádi úr, kezdjük talán az Egyesült Államokkal. Ön szerint mit fog lépni Washington, ha a V6 az oroszokkal közösen beveszi Konstantinápolyt? – érdeklődött a bemondónő, arcán halvány mosollyal.
– Egy. Kezdjük ott, hogy az USA továbbra is le van kötve a Dél-Kínai tengeren, és a legfőbb gondja, hogy a Kína-ellenes koalíciót a sárga-tengeri háború után is egyben tartsa. Ezen kívül az elmúlt években iszonyatos pénzeket pumpáltak Tajvan és Dél-Korea újjáépítésébe, és akkor még nem is beszéltem a Japánt sújtó népesedési válság és a bevándorlás okozta problémákról, ami részben szintén az USA gondja. Kettő. Azt is látni kell, hogy Oroszországnak nem érdeke Ankara végleges meggyengülése vagy a szultán bukása, így a V6-föderációt Konstantinápoly bevételében még biztosan támogatják, de tovább nem. Nekik az a fontos, hogy a szorosok legalább szövetségesi ellenőrzés alatt legyenek, ha már egyedül nem tudják elfoglalni őket, és a flottájuk szabadon hajózhasson. – A televízió hangjába halk nyikorgás szűrődött, és a konyhaajtóban egy tizenéves fiú jelent meg. A pizsamás gyerek Peterhez lépett, hogy megnézze, mit csinál.
– Apu, kérlek, tegyél szalámit is a mogyoróvajra. Tudod, hogy az a kedvencem – mondta, majd kinyitotta a hűtőt.
– Ülj le, Miki! – szólt rá kissé rosszallóan Peter. – Mindjárt kapod a reggelit. Mindent összepakoltál? Sajnos a konzolod itt kell hagynunk. – A fiú közben az asztalhoz ment, és lemondóan sóhajtott.
– Tudom. Mikor jönnek értünk?
– Egy órán belül itt lesz az ember. Mire anyád átöltözik, már mehetünk is – mondta kissé szarkasztikusan, mire Anna letette a kávét, és kiviharzott a konyhából.
– Biztos vagy benne, hogy ahova megyünk, ott nem fognak engem besorozni? – kérdezte félénken Miki.
– Biztos vagyok benne – felelte Peter komoran. – A szavamat adom, hogy neked nem kell háborúba menned, mint a bátyádnak – tette hozzá, majd elcsomagolta a szendvicseket.

Ahogy megbeszélték, a csempész háromszor csengetett. Peter, Anna és a fiuk a hátsó lépcsőházon át távoztak. Úgy voltak öltözve, mint akik nyaralni indulnak, és a csomagjaik mennyisége is ezt próbálta sugallni. A kapun kilépve egy magas férfi fogadta őket, aki egy nagy, fekete esernyőt tartott maga fölé. Az eső alig szemerkélt, így egy külső szemlélő számára enyhe túlzásnak tűnhetett. Amint a férfi Peter mellé ért, karon fogta, és suttogni kezdett.
– Kövessenek szorosan, és maradjanak az esernyő alatt!
Peter magához húzta feleségét és a fiát, s szó nélkül ment tovább. Lopva körbepillantott, de csak egy fehér furgont látott az utcában. A férfi ahhoz vezette őket. Az ajtó kinyílt, és egymás után mindnyájan beszálltak. Az utasteret füstszínű üveg választotta el a sofőrtől, és szinte egyáltalán nem lehetett átlátni rajta, de Petert nem érdekelte, ki viszi el őket.
Közel tíz perce mentek már kifelé a városból, amikor megálltak egy piros lámpánál, pont egy tartálykocsi mellett. Az esernyős férfi azonnal feltépte a furgon tartálykocsi felé néző ajtaját, majd megragadta Peter kezét.
– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk! – parancsolt rájuk. Peter azonnal felpattant, és döbbenten vette észre, hogy a tartály oldalán egy lyuk tátong. A férfi belépett a nyíláson, majd hátrafordult, és intett nekik. Peter követte, majd a fia keze után nyúlt, és maga után rántotta. Anna izgatottan felkiáltott.
– Ebben akarnak elvinni minket? Megőrültek? Egyáltalán ki fog tartani addig a levegőnk? Ha bármi baj történik, itt fogunk mind megfulladni – nyögte kétségbeesetten.
– Nyugodjon meg, van levegőztető. Ezenkívül élelem, víz, és mosdó is. Nem először csináljuk már ezt – válaszolt az esernyős, majd becsukta a tartály oldalába vágott ajtót, fényt gyújtott, és rájuk nézett. Peter ekkor vette észre, hogy bionikus szeme van. Csodálkozva nézte a mesterséges szervet. Biztos volt benne, hogy nem a Föderációban gyártották, vagy ha mégis, akkor csakis a katonaságtól szerezhette. Civilek nem juthatnak hozzá ilyen technológiához. Ez a fickó vagy a kormánynak dolgozik, és akkor végünk, vagy nagyon jó kapcsolatai vannak, gondolta.
– Az út négy órát vesz igénybe. Bécs mellett rakjuk ki magukat. Ott egy emberünktől kapnak útbaigazítást. A papírjaikat az asztalkán találják – mutatott maga mellé. – Jó utat! – Ezzel megfordult, és a tartály végében lévő ajtón át távozott a vezetőkabin felé.
– Nagyszerű! Négy órán át idegeskedhetünk, hogy le ne kapcsoljanak. Úgy érzem, mintha csapdába csaltak volna – mondta remegve Anna.
– Ne aggódj! Aradiék is átjutottak – próbálta nyugtatni Peter láthatóan ideges feleségét. Fiuk közben nem szólt egy szót sem, csak a táskájában keresgélt valamit.
– Ezt honnan tudod? – csattant fel Anna. – És eddig miért nem mondtad el nekem?
– Néhány nappal azután, hogy disszidáltak, László írt egy rövid levelet. Titkosítva küldte, de így is napokig rajtam volt a frász, hogy valahogy megtudják, hogy kapcsolatba lépett velünk. Azt mondta jól vannak, München csodálatos, de többé nem jelentkezhet, mert minden kommunikációs csatornát figyelnek. Most viszont próbálj megnyugodni. Ott az a priccs, nekem nem kell. Akár át is aludhatod az utat.
Anna lemondóan nézett rá, majd leült, és a táskájába túrt. Elővett egy szendvicset, és megpróbálta magába erőszakolni, bár egyáltalán nem érezte magát éhesnek.

* Részlet Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton “A karácsony lényege a pénz” című írásából.

Nyomtatás

Elolvasta:
157
Nyomtatás

Már 57019. évnél járunk az én időszámításom szerint.

30000-től mostanáig, meglepő változás történ a földi éghajlatban.
A forró időszak jelentősen meghosszabbodott a jeges időszakhoz képest, mert elbillent a pólusok helyzete és szétcsúszkáltak a litoszféra rétegek, néhány valószínűleg eltűnt az asztenoszférában és létrejöttek újabb megszilárdulások.
Az utolsó számadatok pedig érdekes módon a kezdetleges légkör kialakulását mutatják, eszerint lehetséges, hogy új troposzféra és sztratoszféra kezdemények alakultak ki.
Mindezek alapján ma azt gondolom, hogy a földbolygó új formája inkább az ovális, mintsem a gömbalakot mutatja, ami az én időmben létezett rögbi labdára hasonlíthat és a forgása, a mozgása is olyan lehet, mint az eldobott labdának. A végénél nagyon gyors, középtájékon lassabb, ahol talán majd alkalmas lehet egy új életforma számára, ha létrejön olyan.

107019. évnél járok.

Túl vagyok tíz ébredésen, és egyre fáradtabbnak érzem magam, de hát miért is ne, hiszen mostanra ennyi idő alatt talán két ősemberfaj is kihalt az én időm előtti korokban.

A mai napon átnéztem az érzékelőket, és a műszerek igen aktív élettevékenységeket jeleznek.
Azért mondom, bocsánat, írom többes számban, mert nem egyfajta létezésről van szó, ha jól sejtem.
Legaktívabb a vizek, tengerek élővilága lehet, aztán a levegő, és a viszonylag kismennyiségű szilárd talaj élőlényei következnek.
A közelmúlt, vagyis a néhány ezer év adatai szerint, a szárazföldi életformák egyaránt táplálékai a vízi és a légi élővilágnak, de azok ritkán teszik egymást az étlapjukra. Így lehet, de az okot sajnos nem tudtam megfejteni.
Túl sok az adat és igen kevés az időm, hogy feldolgozzam és értelmezzem azok jelentését, jelentőségét.
Sajnos abban a reményben és hitben, hogy megfejthetem az adatok értelmét, még egy napot is ébrenlétben töltöttem.

Eredmény? Semmi, idővesztésem, az talán egy ébredéssel kevesebb – ki tudja –, de van néhány értelmezhetetlen adatom, amiket most lejegyzek.
Utána alvás! Újabb ötezer esztendő!

A vízi élőlények mozgása valamiképpen a civilizáció jeleit juttatják az eszembe.
Mozgásukban szabályszerű ismétlődések vannak, és látszólag a rangsorelv érvényesül, de a szárazulatok élőlényeit nem ők, hanem a szárnyas lények ejtik el, csak azok nem fogyasztják el a zsákmányukat.
Elalvásomra készülve az jutott az eszembe, hogy a szárazföldi és a légi életek valami féle szimbiózisban élnek ezért vadásszák és adják a vízben élőknek a földön mozgó életeket.
Az adatokból nem állapítható meg, hogy a szárazulatokat miféle életforma lakja.

157019. év

• Istenem! – persze csak akkor, ha lennél, és ha a látottak alapján is tudnék hinni tebenned!

Tíz ébredés műszaki adataira és az átprogramozott mikroszámítógép felvételelemzéseire alapozva azt kell mondanom, hogy amit ötvenezer esztendővel ezelőtt nem ismertem fel, az majdnem egy emberforma élőlény lett mostanra.
Vagyis, inkább az én időm béli emberforma és egy én időm béli disznóforma keveredése.
Valószínű, hogy ezek mindenevők, de az bizonyos, hogy a madarak az elbódított disznófélék vérét fogyasztják. Ebből a tényből, hozzáadva a szárazulatok kevéske mennyiségét, arra kellett következtetnem, hogy az emberdisznófélék igen nagy konkurensei, vagyis élettérvetélytársai a madaraknak, amik meg nem madarak, hanem magukat felfújva, lebegve helyet változtató lények.
Másképpen nem lehet magyarázni a gyorsan felpuffadó testek levegőbe emelkedését, vagy földre ereszkedését, ha jó táplálékmezőt találnak.

Észrevételeim közül a legfontosabb: és egyetlen ébredés-időtartama alatt összegyűjtött anyag sem tartalmazza a saját korombéli civilizációs élet jeleit.
Vagyis, az eddig vizsgált időben nem jöttek létre az életfeltételek mesterséges megváltoztatását szolgáló technikai fejlesztések.
Ennek pedig óriási jelentősége van, mert eszerint a mostani életformák a természetet a létezés szintjénél nagyobb – helyrehozhatatlan – mértékben nem alakítják át.

177019.  év

Öregszem, és az öregedés vég-közeli stádiumát észlelve a gép életre keltett, a valószínűleg megélhető utolsó ébredési ciklus ébresztésnapján.
Ez lényegében azt jelenti, hogy akár el is hagyhatom a kapszulát, mert az időm lejárt.
De a döntésem előtt szeretném pontosan átnézni az elmúlt évezredeket.

Megtettem!

Az nem biztos, hogy tisztábban értem a valóságot, de az biztos, hogy a megismerés vágya arra késztet, hogy megismerjem a külvilági életet.

A KÜLVILÁG megismerése:

Na, az sajnos egyáltalán nem bizonyult egyszerűnek.
Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy a légkör összetétele néhány óra alatt elpusztít, a már elhasznált védőruhám hosszasan nem védhet meg. Több védőruha már nem volt, hiszen a másikat az első ébredéskor annak az asszonynak adtam, aki a gyermekemet hordta a hasában – kár volt!
Ő így is, úgy is percek alatt elpusztult, már megtaláltam az ő és a gyermekem csontvázát, azokat hátrahagytam egy védőruhába beburkolva.
Másrészt, nem voltam képes felismerni a kommunikáció formáját az egyedek között, tehát esélyét sem láttam a kapcsolatfelvételnek.
Volt egy harmadik ok is, ami mégis rákényszerített a cselekvésre.
Ez az ok az idő volt, ami eddig év-tízezredek során a segítőm volt, de mostanra már ellenem fordulva a végzetem lett.
Talán nem tévedek, volt még néhány napnyi életerőm, de valószínű, hogy annyi sem.
Szerencsémre a gépészeti ismereteim még megvoltak, és sikerült egy, a testemre csatolt mikrofonnal összeköttetést létesíteni a naplóm és közöttem.
Ezt fontosnak találtam, mert talán segíthet az utánam érkezőknek átalakítani az énáltalam megélt jövőt és a múltat akkor is, ha én már nem leszek.

Kissé megpihentem és felszerszámoztam magam vágó és szúróeszközökkel és azután kiléptem a kapszulából.
A levegő gömblényei körülvettek, sokan voltak, de nem érintettek meg. Tartva a jókora karnyújtásnyi meg egy ugrásnyi távolságot, békésen lebegtek körülöttem.
Markolásztam egy szúró, meg egy vágószerszámot, de én sem támadtam.
Ők pedig eleinte lassan, de aztán egyre gyorsulva keringtek körülöttem. Szédültem, de nem lettem rosszul, és szinte kellemesen elzsongított a kavargó levegő illata.
Később megálltak, és az egyikük az arcomhoz érintette a tölcsérszerű vastag ajkát.
Nem mozdultam, mert szinte kellemes volt az érintése, és a keringő forgás miatt amúgy is elbágyadtam.
Percek teltek el lassan, és egyre többen érintették hozzám a vastag ajkaikat, de nem éreztem, hogy kiszívnák belőlem a vért, vagy éppen belém pumpálnák a nyálukat.
Nem sokkal később észrevettem, hogy nem a földön állok, hanem lebegek közöttük.
Éreztem valami zsibongást a testemben, de az nem rosszullét vagy fájdalom volt.
Kavarogtak körülöttem és én észrevettem, hogy már a víz felszíne fölött imbolygok.
Ők szétrebbentek, én pedig belecsobbantam a vízbe.
A vízi lényeknek is emberre hasonlító fejformájuk volt, csak nekik nem voltak ajkaik, hanem kiálló fogsor zárta be a szájukat.
A vízi lények a várakozásom ellenére nem estek nekem, hanem körülvettek és maguk közé szorítva a testemet, egy víz alatti kupolabarlangba sodortak be.
Három különleges dolog történt szinte egyidejűleg: az első, tudtam levegőt venni a víz alatt is, a második, hogy nem estek nekem és nem tépték szét a testemet, a harmadik pedig az lett, hogy érteni kezdtem a beszédjüket, ami pedig valójában csak gondolat volt, de annak igen képszerűen megelevenedő változata.
Azt is felismertem, hogy minden jelenlevő és én is, ugyanazokat az érzéseket éljük át a beszélgetésünk során.

Megint hibáztam!

Mesélni kezdtem nekik a földbolygó korábbi életéről, különösen érzékletesen arról a haldoklásról, aminek okozójának a kezdete az ember természetátalakító tevékenysége volt.
A természettől elszakasztott emberek művi életéről, a gépektől, az elektronikától, az energiahordozóktól, a természetellenes túlszaporodástól függő, és a vezetőik (politikusaik) által sajátos érdekek szerint manipulált életükről.
A háborúk borzalmairól, az ellehetetlenült életek magukra hagyásáról, a szociális védőhálók bezárásáról, a kiszolgáltatottak borzalmas létezéséről.

Nem értették!
Ők nem ismertek ilyen lehetséges dolgokat, vagy egyszerűen fel sem tudták fogni, hogy a földi élet létezésének lehetett egy nem természetorientált változata valaha.
A második napon már ők kérdeztek, érdekes módon a társadalmi berendezkedésekről, a gépek szerepéről, rendeltetéséről, a létrehozott művi természet (pl. az építményeink) értelméről.
Én meséltem nekik a legjobb tudásom szerint, eléggé összeszedetten és értelmezhetően.
A hat napig eltartó beszélgetéseket egyszer sem szakítottuk meg, de észrevettem azt, hogy néhány résztvevő elmegy, és mások jönnek a helyükre.

A HETEDIK NAPON!

A szavaimat mély és izgatott csend fogadta és megértettem, hogy arról tanácskoznak, hogy mindebből a történetből semmi nem tudódhat ki.
Rettegni kezdtem!
Ők meg lassan körbeúszkáltak, és már az én testem is forogni kezdett…

A vég!
Forogtam, és egyre többen vágták bele a testembe szájszervük előremeredező fogait.
Nem éreztem fájdalmat!
Ők lassan felfaltak, de ameddig tudom, én lediktálok minden történést a kapszula memóriájának.
Ők úgy ettek, hogy egy cafatnyi sem veszett…

Tanulság:
Ha tudatlanságodban nem cselekedtél, ha hagytad, hogy mások és öncsinált diktátor hatalmasságok kedve szerint alakuljon a föld sorsa, akkor:

Ne pofázz, és tartsd a szád!

(De esetleg tehetsz is valamit, hogy a jövő még a gyerekeid gyerekeinek a gyerekei számára is élvezetes hely legyen, és küld el nekik azt az üzenetet, hogy becsüljék ami van, és ne higgyenek a túlzó fogyasztásra ösztönző pénz szavának!)

Vége

Nyomtatás

Elolvasta:
144
Nyomtatás

(Első rész)

2019. augusztus havában járunk és én megkezdem az utazásomat a távoli jövő felé.
Vagyis, én nem utazok sehova, hanem egy titkos helyen elhelyezett időkapszulában töltöm az életemet, és amíg én várom az idő elmúlását, addig körülöttem létrejön az idő elmúlása.

Bővebben az utazásom előzményeiről.
A XX. század során olyan mértékű változtatási képesség birtokába került az emberiség, amire sajnos nem volt és nincs is felkészülve.

Csak néhány a példák közül:

• a helyváltoztatás technikai sokrétűsége és sebessége: űrhajó, repülő, gyorsvasút, gépjárművek, stb.
• a hírközlés és a memóriaképességet – gondolkodást – nem igénylő internetes tudástárház, stb.
• a változások műholdas figyelése, irányítása, szervezése (most a kémtevékenységet, a hírszerzést, a személyek tevékenységének megfigyelését nem veszem számításba), stb.

Az emberiség pedig cinikus és cinkos egyetértéssel (többségben) úgymond, élvezi a “fejlődés” javait!
De milyen javakat? Például: a föld folyamatos és már visszafordíthatatlan felmelegedését, a megnyíló védőburkok alatti káros sugárzások „javait”, a jégsapkák elolvadását követő tengerszint-emelkedések cunami hatásait, a földrészek közötti áruszállítás, az özönfajok és fajták akadálytalan térnyerését, ami a földi élet és az ökoszisztéma lassú megszűnését vonta maga után, stb.

Mostanra elérkeztünk oda, hogy a korábban már felismert és kezdeményezett nemzetek közötti megállapodások részleges felmondása is napirendre került.
Eddig sem tartották be, vagy nem ellenőrizték a betartásukat, de mostanra sok hatalom nyíltan is bejelentette a kilépését a be sem tartott egyezmények keretei közül.

Tudóséletünk legjobbjai eredménytelenül figyelmeztetnek arra, hogy nem egy-egy hatás a veszélyes, hanem az, ami majd a természet reakciójaként, összegződve megjelenik.
Meg azok, amelyek megjelenése már ismert, mert a felmelegedésnek nem csak a sarki jegek elolvadása lehet a következménye, hanem szélsőséges időjárások, iszonyatos esők – áradások és szörnyű szárazságok váltakozó időtartamokban bekövetkező sorozata.

Na de mindegy!
Ezekre én már fittyet hányok, mert én most elindulok egy néhány százezer évig tartó életre.

Hogyan!?

Hallottak önök az időutazásról valamit is?
Hát persze hogy hallottak, hiszen a tv-ből folyton csorog valami sci-fi, vagy más eszement „bölcsesség”, ami arra jó, hogy elaltassa a jövő iránti kétségeinket.
Könnyű azt tenni, hiszen gyereket is úgy csinálunk, hogy „majd lesz valahogyan”, és az egész életünket úgy éljük, hogy „ki törődik” a halállal pedig tudjuk, hogy az nap mint nap közeledik.
Ezt még a tudósok is megteszik, pedig tisztában vannak azzal, hogy valójában nem létezik az, amiről fantazmagóriáznak.
Vagyis nem létezhet! Mert az minden természeti törvénynek ellentmond.

Vegyük sorra, mi kellene egy időutazáshoz:

• kell a tér,
• kell az anyag,
• kell a mozgás – ami a változást létrehozza,
• és az idő – ami alatt létrejön a változás!

Legérzékletesebb hiba az időutazásban az, hogy az ember csak az anyagi valóságában, a térben és az időben létezik, létezhet.
Tehát szerves és szervetlen anyagból tevődünk össze, és azt egy ősi időkben kódolt genetikai lánc rakja össze, a dezoxiribonukleinsav, röviden a DNS.
Még egyszerűben szólva ez maga az örökítőanyag, ami létrehozza az emberforma szerves életet.
Az a baj, hogy ebben, egyebek mellett, csupa olyan anyag található, amely a szervezet majdnem minden részében és a környezetünkben is fellelhető.
Na már most!
Ha feloldunk, felbontunk egy élő anyagot, bármilyen módszerrel, abból többé nem hozható létre ugyanaz az egyed, ami, vagy aki előtte volt.
És akkor még nem is beszéltem arról a tényről, hogy mi már az indulás előtt is anyagi térben vagyunk tehát akkor az is velünk jön, vagyis annak elemei is belekeverednek a mi anyagi valóságunkba. (Érdekes példázat “A légy”, Jeff Goldblum alakítása szerint.)
Na meg arra is érdemes lenne gondolni, hogy ha minden hiba ellenére sikerülne időt utazni, akkor milyen lenne számunkra abban az új világban a miránk ható biológiai lények pusztító hatása – hiszen a himlő más földrészek bennszülötteit pusztította, pedig azok a kortársaink voltak.

Nos, akkor van időutazás?!
Van! De nem a most aktuális elképzelések szerint.
Hanem! Sajnos ehhez magyarázatot kell fűzni az érthetőség kedvéért.
Tehát! Tudjuk, hogy vannak életformák, amelyek képesek annyira lelassítani anyagcseréjüket, hogy szerencsés esetben nem pusztulna el még egy hosszú tél alatt sem, vagy éppen, mint egy jegesmedve, a hosszasan eltartó jégnélküli nyárban.
De vannak mások is, például jéggé dermedő békák, amik a vizeletükből választanak ki karbamidot, ami megvédi a sejtjeiket.
Én sikeresen alkalmaztam a szervezetműködés lelassítását és azokat tanulmányaimban publikáltam, de kinevettek!
Nevessenek.
Tervem szerint kétszázezer esztendei utazásra indulok, mert a számításaim szerint, ekkorra fog elfogyni a szervezetem életképessége.
Mint azt tudjuk, egyelőre úgy 120 év a kapacitásunk, ami a testünk használata közben jelentősen lecsökken.
Én most 47 éves vagyok, ha a tervezett 5000 évenkénti ébredési ütemet betartom, akkor kb. 80 éves leszek a saját időm szerint, a célom elérése közben.
Vagyis, minden 5000 év alatt elfogyasztok egy évnyi életet és plusz annyit, amennyit a környezetvizsgálatok ideje igényel.
A bizonytalanság kiszámíthatatlan tényezői és hatásai miatt lehet rövidebb és hosszabb az utazásom ideje, ha nem történik valódi tragédia, mert az is megeshet.
Holnap indulok, de nem egyedül, mert a terv első jelentős eltérése máris létrejött, ugyanis viszek magammal egy társat.
Egy nőt, egy hölgyet – igaz prosti, de annak jó –, és talán a lehetséges szaporodás vizsgálatát is el tudom végezni.

27019. évben járunk

Az időközben eltelt 25000 év során tapasztaltak feljegyzéseit kitéptem a jegyzetfüzetemből.
Az első 5000 év eltelte után a műszerek ellenőrzése során megállapítottam, hogy nem vagyok tévedhetetlen.
Sajnos rá kellett ébrednem, hogy rám is igaz az a mondás, miszerint – „ha a f*sz feláll, akkor az ész megáll” – igaz bizony, de annyira, hogy a becsült számításom szerint dupla időveszteséget értünk el, és hatványozott életbenmaradási időveszteséget, ami pedig a hölgy előrehaladó terhessége miatt következett be.
A műszerek szörnyűséges időt jeleztek a kapszulán kívülről, de én rábeszéltem őt, hogy menjen el sétálni, mert az jót tesz a babának is, és a mozgás szükséges lehet a szüléshez.
Ő pedig felöltötte a ruházatát, azt, amiben megismertük egymást, de a zsilipben levő védőruhát nem, aztán egy csókot dobott az ajka, de már nyitotta is a külső ajtót, és szinte kiszakította a légnyomáskülönbség.
Tudta, hogy meghalni küldöm, és tudom, hogy ha tehettem volna, akkor a csók pillanatában már visszahívtam volna, de most már úgyis mindegy.
Az elmúlt húszezer esztendő nekem csak egy pillanat volt, vagyis mindössze négy nap.
A műszerek egyértelműsítették, hogy hogy napviharok, kozmikus sugárzás mellett a hőmérséklet -170°C és +300°C határok között változhat.
Mostanra már nem mutatnak szerves életet a műszerek.

(Folytatás következik)

Nyomtatás

Elolvasta:
117
Nyomtatás

Anyám negyvenkét éves volt, amikor elváltak, én pedig tizenhat, már javában kamasz, így reagáltam a dologra is, Korda György féle számot hallgatott, potyogtak a könnyei, megkérdeztem, „aput siratod?”, dühös voltam, mit sír, most már nyugalom van. Évekkel később, amikor én is éppen negyvenkét évesen elváltam, nem sírtam, semmi szeretet nem volt már bennem a férjem iránt. Eszembe jutottak anyu könnyei, akkor értettem meg valamennyire, mit jelenthetett neki egyedül maradni két gyerekkel jövedelem nélkül, míg együtt éltek nem dolgozott és nem volt semmilyen konkrét képzettsége sem. Jutka barátnőm apja segített elhelyezkedni, a debreceni cipőgyárban lett segédmunkás, nehéz fizikai munka, de hatalmas akarat volt benne, mindig sorolta, hány darab félkész cipőt munkált meg az árral, egy hegyes szerszámfélével, mindig többet, mint mások. Nem tudom mennyi lehetett a fizetése, de nekünk mindenre tellett, ki volt fizetve a rezsi időben, meg volt az új ruhánk, amikor szükség volt rá, tanultunk, én gimnáziumban, öcsém pedig konzervipari szakközépiskolában, Nagykőrösön, ott lakott kollégiumban, anyu gyakran járt meglátogatni, mindig elégedetlenül, szomorúan jött haza, öcsém nem tanult, a magatartásával is gondok voltak, ehhez jöttem én dettó.

Nagyon beosztó volt. A debreceni Tisza Cipőgyár nyelte el naponta, hol hajnalban, hol késő estig. Volt egy kis műanyag termosza, ebben vitte be a kávét, amelyet minden nap gondosan lefőzött a kotyogóban. Egyik alkalommal, délutános volt, egész délelőtt a konyhát takarította festés után, szépen odakészítette megtöltve a kotyogót a tűzhelyre, az hirtelen önálló életre kelve ugra-bugrált, majd felrobbant, a kávé zacc bepermetezte a frissen festett konyhát, mit mondjak, nem lett siker történet a konyhánk tisztasági festése. Az események időnként nagyon furcsán ismétlődnek az évek folyamán, mint például ez is, sok-sok év múlva a németországi lakásomban. Sógornőm felejtette az olajat a tűzön, elment zuhanyozni, a gyerekek hiába szóltak neki, füstöl valami, nem vette komolyan, Dénes Jánossal arra érkeztünk haza, a frissen rendbe rakott lakás falai koromfeketék, a sógornőm próbálja ezt a kulimászt lemosni a falról, nem sokat segített a helyzeten. Dénes János lett a második párom, és Németország majdnem a második hazám.

Anyu nagyon gondos volt otthon is, akkor már alpári mama nálunk lakott, mert tata meghalt gyomorrákban és ő nem maradhatott magára a faluban. Tata nagyon sokat szenvedett halála előtt, hatvanhárom éves volt, amikor elment, éppen, mint az öcsém. Egyszer kérdezte tőlem, „Marika, tata hány éves is volt?”, mondom neki, azt válaszolta, „éppen, mint én”, akkor már nagy beteg volt.

Alpári mamával aludtam egy szobában, késő este is matatott az ágyában, átkiáltottam anyunak, mama nem hagy aludni, ő pedig szólt, „anyukám, hagyja azt a lányt aludni, holnap iskola”, alpári mama morgott valamit és azután elcsendesedett. Nem volt külön szobám, de volt egy külön sarkom, a nagy szobából választottam le, könyvespolcokkal, ott volt az íróasztalom, szék és ennyi, a falat apró színes mozaik csempével díszítettem, ez még akkor is megvolt, amikor anyut a halott hordozók vitték ki a szobából.

Irén miatt váltak el. Apánk eladta a fancsikai kertet, vett egy házat Debrecen széle felé a Rigó utcában, amerre a zsibogó volt. Amikor a zsibogóba mentünk, néha őt is meglátogattuk. Anyu nagy zsibogóba járó volt, vitt mindent, amire nem volt már szükség, például kinőtt ruhákat és egyéb ilyesmit. Gyakran nekem is mennem kellett segíteni, mondanom sem kell utáltam a dolgot, leraktuk újságpapírra a holmit, ott ácsorogtunk mögötte, ő időnként elment szétnézni, és ha talált valami hasznosat, alkudozott majd megvette. Akkor volt jó, ha sikerült eladnunk a kiszállított holmikat.

A rigó utcai háznak szép nagy kertje volt és apu ott termelt különféle növényeket, időnként adott például zöldbabot, borsót vagy gyümölcsöt, nagyon büszke volt a saját termésre. Lett egy közös gyerekük Irénnel, Tibor, semmit nem éreztünk iránta, sem én, sem az öcsém, apunak valójában sohasem bocsájtottuk meg, hogy elhagyott bennünket.

Ekkoriban kezdtem cigarettázni, anyu fecskét szívott, néha munkást, így hát én is, nem volt pénzem, az ő dobozaiból csentem ki egy-egy szálat, persze mindig észrevette, nagyon haragudott és megtiltotta számtalanszor. Egyik alkalommal a barátnője, Eta néni beárult, akkor azt mondta, ha még egyszer előfordul, agyonüt, azzal zártam rövidre a dolgot, megígértem, előtte nem fogok dohányozni, de a háta mögött igen, még szörnyülködött egy darabig, hogy így meg úgy, szedjem magamat össze, mert ez az út sehová nem vezet, de lassan beletörődött én pedig betartottam az ígéretemet. Eta nénit végleg megutáltam, pedig még sokáig a családhoz tartozott, mint barát, én mindenesetre többé nem álltam szóba vele.

Volt idő, amikor albérlőink voltak, a kisszobában két egyetemista fiú, életemben kétszer akartak megerőszakolni, az egyik albérlőnk, majd pedig Eta néni férje, azt hiszem nem szenvedtem maradandó sérülést lelkileg, valójában a férfiakat sem utáltam meg, sőt, mindig szerettem, ha vannak körülöttem. Gyakran voltam szerelmes, voltak egy-két napos halálos szerelmeim is, de az első igazi és talán a lelkem mélyén soha nem múló szerelem gimnazista koromban ért utol, F. Laci személyében. Talán a legokosabb fiú volt az osztályunkban, a mai napon számtalan díjjal, kitüntetéssel, különböző nívós tagsággal rendelkezik a saját területén, intelligens, halk szavú, nyugalmas volt, egész életemben hasonló férfit kerestem, mondhatnám ilyen értelemben délibábot kergettem.

Nyomtatás

Elolvasta:
183
Nyomtatás

Itt kezdtem az általános iskolát, nem sokkal azután, hogy leköltöztünk, akkor még leányiskola volt, a tantermet szélességében keresztül érte a pad, hatan ültünk egymás mellett, télen pedig vaskályha adta a meleget, akkoriban volt szénszünet is, mondanom sem kell mindannyiunk örömére. Szüleim szerették volna, ha sokra viszem, így jó pár dologgal próbálkoztak velem kapcsolatban. Egy darabig némettanár járt hozzánk, ekkoriban történt, hogy az iskolában kiállítottak a sarokba, ott ácsorogva bepisiltem, öcsém elújságolta a némettanárnak, ettől kezdve szégyenemben nem akartam a szeme elé kerülni, így annyiban maradt a dolog. Németül végül felnőtt koromban tanultam meg, válásom után, amikor kimentem Németországba dolgozni, ott vezettem egy építőipari kivitelező céget, nulla nyelvtudással, hogy mertem ezt elkezdeni a mai napig nem tudom, de mit mondjak, könyvelést is úgy vállaltam, azt sem tudtam eszik-e, vagy isszák, gondoltam a könyvelő program majd elvezet. Mentségemre szóljon, végül is elvégeztem a mérlegképest és az adótanácsadóit a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, nyugdíjba már, mint gazdasági igazgató mentem. Ha úgy vesszük, szüleim próbálkozása sikerrel járt.

Így voltam a zongoratanulással is, anyu szerint tanuljak, legalábbis valamennyire értsek a zenéhez, itt a tanár segített ki, mert az első alkalommal közölte, ennek a gyereknek bot füle van. Most, hogy az unokámat hallom gyakorolni a zongorán, kedvem lenne tanulni, már vannak olyan konkrétan megfogható érzéseim, amelyet talán zenével könnyebben tudnék megfogalmazni, átadni bárkinek, például azt, hogy szép az élet. Ilyen dolgok akkor jutnak az ember eszébe többnyire, amikor már felnevelte a gyermekeit, nem rohan egész nap valahová, van idő mélázni látszólag felesleges dolgokon.

A sors fura fintora, évekkel később, már a másik iskolában, felvettek az énekkarba, itt a zenetanár sokkal humánusabb volt, mindössze az volt a célja, megszerettesse velünk a zenét, én pedig tátogás helyett boldogan énekeltem a kórusban.

Harmadikos voltam, amikor az iskolákat koedukálták, így mondták ezt akkor, annyit jelentett, a lányok keveredtek a fiúkkal, vegyes iskolákat alakítottak ki, én is átkerültem a Pacsirta utcai iskolába, ide együtt jártunk az öcsémmel, ami mindennapos veszekedések kezdetét jelentette. Szigorúan együtt kellett indulnunk, ő elkésős volt én pedig mindig korábban mentem, már rég az ajtóban toporogtam, de ő sehol, kiabáltunk egymásnak, míg anyu közénk nem csapott. Ez a pontosság ma is erényem, inkább félórát várok a másikra, minthogy elkéssem, ma már együtt jár azzal, ha késésben vagyok, biztosan eltévedek és vezetni sem tudok.
Általános iskolában nem voltam rossz tanuló, itt többnyire elég volt, amit az órán hallottam, azt mondták rám, vág az eszem, mint a borotva, később, amikor hol ezt, hol azt tanultam, mindig az elsők között végeztem, gyors voltam a dolgozatírásban és a munkámban sem igen lehetett megelőzni, szellemileg legalább is.

Nem voltam szorgalmas és szófogadó, ha otthon sarokba állítottak bennünket, mert valami rosszat csináltunk, öcsém tíz perc múlva bocsánatot kért, én pedig még este is ott álltam, ez megoldhatatlan problémát jelentett a szüleimnek, mindenkinek el volt rontva a napja. Egyszer apu nagyon megvert, azt kiabálta, „kiverem belőled ezt a makacsságot”, de feladta, többet nem bántott, anyu volt az, aki soha nem adta fel, már haldoklott, én otthon voltam vele, akkor is fegyelmezni akart valamilyen szinten. Drága édesanyám nagyon jó anya volt, gondoskodó, törődő, túlságosan is az.
Amúgy nem volt ez rossz időszak, rohangáltunk klott gatyában, mezítláb a többi gyerekkel az udvarban, utcán, a közeli temetőben, amikor pedig elkezdődött a temető szanálása, hogy felépítsék a Fényes udvar még ma is viruló panelházait, ott éltünk a kiásott sírhantok között, mint lovagok, vitézek, királylányok, harcoltunk és kerestük a kincset.

Egy kicsit nagyobb lettem, anyunak zsebkendőt kellett a cicim köré kötni, akkor azt hittem, mindenki engem irigyel. Fiúkkal még nem foglalkoztam, de az első szerelmemre élénken emlékszem, óvodások voltunk, mindig vele akartam játszani és kizárólag fehér térdzokniba mentem óvodába, mert az meglátásom szerint nagyon csinos volt, ebből nem engedtem, anyu hiába harcolt velem, én kerültem ki győztesen, mint ahogy az elkövetkező évtizedek harcaiból is vele szemben.

Az első iskolámban otthagytam életem egyik fontos szereplőjét, Jutkát és a színes ceruzáit. Legjobb barátnőm volt évtizedekig, majd az élet, az elfoglaltság, nemtörődömség elsodort bennünket egymástól. Ha hazamegyek Debrecenbe, mindig meglátogatom a sírját. Amúgy nagyon különbözőek voltunk külsőségeinkben is és egyébként is, én fekete hajú, nagyon szeplős, ő szőke, fehérbőrű, mindig szenvedett a naptól, felnőtt korában komoly napallergiája lett. Én kártyázni szerettem, ő babázni, ezzel nyúztuk egymást, én tovább tanultam ő nem, szerelmes lett az apja legjobb barátjába, aki legalább harminc évvel idősebb volt, ez az érzelem teljesen más utakra vezette. Egy dologban voltunk egyformák, amikor én tervező vállalatnál dolgoztam, mint építőipari mérnök már Budapesten, ő egy másiknál műszaki rajzoló lett.