Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 45. Bemutatkozás

Enikő és Ünige Szegedre “menekülnek”. Vajon milyen lesz a fogadtatás?

45.  Bemutatkozás

 

 

Amint Enikő levizsgáztatta diákjait, s lezárhatta az első félévet, máris költöztek. Furcsa fintorai vannak az életnek. Állását és megélhetését féltve menekült Kolozsvárról, s meghúzta magát messze, jobb körülmények között. Dr. Baranyai Dénes állta a szavát, és minden támogatást megadott. Még az öreg szabadkozott, mert e félévben csak tanársegédi állást tud biztosítani neki… A kollégát nem teheti az utcára. Albérletet is szerzett, kétszobás panell-lakást. Egy adjunktus nem nyomoroghat kislányával egy garzonban! Annak a gyermeknek joga van saját zugra! Ha másért nem, hát mert kamaszodik, s ha összezörrennek, ne kelljen a fürdőszobában kifújnia mérgét. Azt is kijárta, Szeged egyik legjobb középiskolájába vegyék fel. No, ez bizonyult a legkeményebb harcnak a bürokráciával, hiszen Romániában nincsen hatosztályos gimnázium, így jobb híján általános iskolába járt.

Enikő az első szegedi iskolai napon el akarta kísérni Ünigét, éppen úgy, mint amikor a papírokat intézték. Ám a kislánynak elege lett a bábáskodásból. Kifakadt:

— El tudok menni egyedül! Gyere velem, mint egy dedóssal, hadd röhögjenek ki már első nap! Tudom, az igazgató nénihez kell mennem, tegnap megmutattad hol az irodája! Tán fogni akarod a kezem, amíg bevisz az osztályba?

Ami azt illeti, Enikőnek is jelentkeznie kellett a professzor úrnál, így engedett a nyomásnak, de meg is bánta azonnal, miután elváltak. Egy ideig habozott, fusson-e utána, végül szorongó szívvel elindult a Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem felé.

 

Ünige önérzetessége is csak az iskola bejáratáig tartott, ott kissé megszeppent. De már nem volt visszaút, egyedül kellett eligazodnia. Kissé gyámoltalanul lépegetett az igazgatói iroda irányába, amikor kuncogást hallott a háta mögött. A szavakat nem értette, de amikor hátrafordult, a vihogás megerősödött. Egyértelmű, az a három lány a háta mögött épp őt osztogatja. Nem zavartatták magukat azzal sem, hogy „rajtakapta” őket, sőt! Megalázva fordult előre, és épp folytatni akarta útját, ám egy dejà vu érzés keletkezett benne. A középső lány… Az a nercbundás szőke… Mintha látta volna már valahol. S a hangja… Az is ismerősnek tűnt. Habozva megállt, majd a kíváncsisága győzött józan esze felett, és ismét visszafordult. Időközben agya összerakta némileg a hangfoszlányokat. Pontosabban egy mondat jutott csak el tudatáig. „Az a piszkafa kifosztotta nagyanyja gardróbját.” Az biztos, a hangadóról nem lehetett ezt elmondani. Egy pillantással fel lehetett mérni, szüleinek van mit a levesbe aprítaniuk, s ruházatát feltehetően a jövő heti divatbemutatón dobja a piacra Chanel.

— Na, mit bámulsz? Összetévesztettél egy új kapuval? — nézett vissza a szőke.

— Nem, csak egy frissen mázolttal! — felelte epésen, bár ezzel elárulta, érzékenyen érintette a megjegyzés. A vesztes vagdalkozása volt, hiszen a lányt semmilyen szempontból nem lehetett összehasonlítani a jól ismert góbé vicc főszereplőjével.[1] Leheletfinom sminkje jó ízlésről árulkodott, általános iskolás létére értett hozzá, az biztos. Némi alapozó, szájélénkítő szőlőzsír, kissé megerősített szempillák, alig észrevehető ceruzanyom. Se rúzst, se szemfestéket nem használt, és mégis… Mellette szürke kisegérnek érezhette magát. Nem lehetett egy kategóriába tenni kolozsvári újgazdag osztálytársaival. A másik kettőről nem tudta volna ugyanezt elmondani. Szemmel láthatóan az udvarhölgyei szerepét játszották, bólogató Johannákként licitálva rá a szavaira, megpróbálván sütkérezni az őt érő napsugarakban.

Nehéz eldönteni, Ünigét mi érintette fájdalmasabban: a ruházatára tett becsmérlő megállapítás, vagy egy méter hetven centis és harmincnyolc kilós termetére tett megjegyzés, amely miatt amúgy is elég frusztráltnak érezte magát. A tavalyi utolsó osztálybulin senki sem kérte fel táncolni. Talán jobb lett volna, ha, meg sem hallja, amint az Oszi a fiúkat próbálta rávenni, legalább egyet táncoljanak vele. Az egyik így válaszolt: „Hátratörne a nyakam, tanár néni!”

Nem várta meg a következő replikát, hanem elviharzott a három lány vihogásától követve. Már az igazgatói iroda elé ért, amikor eszébe jutott, hol látta a lányt: Kecskeméten! Ott is ezt a sportot űzte, akkor egy fiú volt az áldozat.

Már épp kopogni akart, amikor megszólalt a háta mögött Domokos Melinda, az igazgatónő, akivel tegnap már találkozott.

— Beszerezted a könyveket? — kérdezte néhány kedves szó után.

— Igen, az iskolaköpenyt is megvettük.

— Akkor gyere, bemutatlak új osztályfőnöknődnek.

Vámbéry Edit bevezette az osztályterembe:

— Hosszúmezői Ünőke, új osztálytársatok, fogadjátok szeretettel! Erdélyből jött.

— Ünige, nem Ünőke! — helyesbített.

— Nem vagy magyar? — kérdezte a tanárnő.

— De. Ünige régi magyar név. Kun eredetű.

— Hogy lehet valakinek ilyen hülye nevet adni? — hallatszott valahonnan hátulról. A tanárnő nem utasította rendre.

Ünige úgy fordult a hang irányába, mint akit méh csípett meg. Nem tévedett a hang gazdáját illetően. S rémülten látta, a mellette levő hely üres. Jesszus, csak nem oda ültetik?

— Sárossy Xénia melletti padba ülj. Az ő padtársa, Alex hiányzik — magyarázkodott az osztályfőnöknő. —Párosan voltunk, sajnos egyedül kell ülnöd.

A szőke alulról is fölényesen tudott rá nézni. Ünigében forrt a düh, de megállta egy gyilkos pillantással. Xénia láthatóan élvezte, ahogy új osztálytársnőjében gyűlik a bosszúvágy.

 

Földrajzórán Ünige még visszahúzódva kuporgott a padban. Néhányszor óvatosan jelentkezett, de a tanárnő nem szólította. Számítástechnika órán elég ijedten ült a gép elé. Elindítani még tudta a gépét, de bejelentkezni már nem. Amikor a Miskolci Sándor tanár úr rászólt, ijedten magyarázkodott, ő nem tanult otthon számítástechnikát.

— Jaj, neked nincs se fölhasználóneved se jelszavad — kapott észbe a tanár is.

Feladatot adott a többieknek, majd odament Ünigéhez, és a számítógép szerkezetét kezdte magyarázni. Mi a billentyűzet, mi a képernyő, a központi egység…

— Ezeket tudom… Számítógépen tanultam meg olvasni és számolni — sértődött meg Ünige, mert hülyegyereknek nézték.

— Rendben — felelte a tanár. — Akkor itt van ez az ötödikes példatár, sorba oldd meg ezeket a feladatokat. Én majd időnként megnézem, és segítek. Roxi, te inkább hallgass, mert te se vagy egy zseni számítástechnikából! — utasította rendre Xénia egyik udvarhölgyét.

Fizikaórán Rozsnyói Imre tanár úr szeme azonnal megakadt a „betolakodón”.

— Érdekes neved van… Nem vagy magyar? — lepődött meg, amikor bemutatkozott.

— De…

— Oláh! Onnan jött! — kottyantotta közbe Xénia másik udvarhölgye, Vivien.

Önérzetében sértve, villámló szemekkel utasította rendre:

— Nem vagyok oláh! Magyar vagyok! Románban nincs is Ü. Ki sem tudják ejteni rendesen a nevemet!

— Na, elég az indulatokból, te is Ünige, te is Vivien! — szólt rájuk Rozsnyói tanár úr.

Feladatokkal kezdték az órát. Az öreg felolvastatta a tankönyvből választott feladat szövegét, miközben hátrasétált a padok közt. Körülnézett, majd Ünigéhez fordult.

— Megpróbálod? — kérdezte. Hangján érződött a kíváncsiság, vajon kivel lehet dolga.

Ünige határozottan állt fel, s indult a táblához.

— Vidd a számológépedet is!

A kislány nagy szemet meresztett. Zavartan ismerte be:

— Nincs…

— S akkor miként akarod kiszámolni?

— A táblán… — értetlenkedett. Akkor vette észre, minden padon van számológép. — Nálunk az órán nem szabad használni… — magyarázkodott.

— Akkor maradj a helyeden. Majd legközelebb. Jövő órán legyen, mert fizika- és kémiaórán szükséged lesz rá. Menj ki te, Xénia.

Vivien szellemeskedhetett, mert kuncogás tört ki körülötte. Ünige arca bíborra váltott, bár nem hallotta a nevetés okát. Dühödten állt neki a feladatnak. Szokása szerint nem nézte a táblát, hanem csak az eredményét vetette össze az ottanival. Ám „gépesítés” nélkül lemaradt a határozottan és gyorsan dolgozó Xénia mögött. Mire az első csúnya szorzással végzett, osztálytársnője már egy számítással előbb volt. Ez még sohasem történt meg vele. Nézte frusztráltan, habozott, másolja-e le, vagy számoljon tovább, esetleg kérje el az előtte ülők számológépét? Hirtelen észrevett valamit.

— Tanár úr! Az utolsó szorzás az hibás! Az eredmény nem lehet annyi!

Xénia úgy fordult hátra, mintha csalánba lépett volna.

— Számológéppel számoltam! — nézett vissza a tévedhetetlenség magabiztosságával.

— Akkor is hibás!

— Hát mennyi?

A kérdésben ott volt: „Nehogy pont te oktass ki, hiszen neked nincs!”

— Nem tudom, lemaradtam, de annyi nem lehet!

— Akkor honnan tudod, hogy hibás? — kérdezte epésen Xénia, karját keresztbe fonva maga előtt. Nem tette hozzá: „Te nagyokos”, de az üzenet ott rejtőzött a szavak mögött. Szemmel láthatóan nem szokott hozzá ilyen banális hibán elbukni.

Mindenki felkapta a fejét, hiszen az nem épp mindennapi jelenség, ha pont az osztályelsőt kapják rajta egy bakin.

— Ha egy hárommal osztható számmal szorzunk, az eredmény is osztható hárommal. 21,488 számjegyeinek összege 23, ami nem osztható.

Néhányan lázas számolásba fogtak. Szemmel láthatóan sokan csak másoltak a tábláról, minek fárasszák magukat.

— 22,278 ! — javította ki valaki, majd egy másik egyetértett.

— 28,2 helyett 27,2-vel szoroztál! — nézett farkasszemet gúnyolójával. Hangneméről lerítt, több van benne a pontosítás szándékánál. Ez itt élethalálharc!

— Honnan veszed? — kérdezte a tanár, miközben elkért egy számológépet.

— A helyes és hibás eredményt, ha kivonjuk egymásból 0,790 a különbség. S mivel 0,79-cel szorzott, a szorzandó második számjegye, az egység a hibás!

Az előbbi kuncogás többnek is a szájára fagyott. Az a mozdulat, ahogyan Xénia kijavította a táblán az eredményt, előre vetette a jövőt. A csata nem ért véget.

A következő órán Tűz Mária, a magyar tanárnő azzal jött be az osztályba:

— Vegyetek elő egy lapot! Írjátok föl a neveteket!

— Jaj… Rögtönzés… — vonult végig a moraj az osztályon.

— Írjatok szabad fogalmazást, melynek címe: „Egyszer én is Bendegúz voltam.” A történet rólatok szóljon, de kötelezően használjatok föl két-három idézetet Rideg Sándor: „Indul a bakterház” című művéből. A történet némileg méltó legyen a főhőshöz, hiszen mind követtetek el csínyeket, ért benneteket megaláztatás, fizettetek vissza értük. Munkaidő harminc perc.

Ünige ijedten állt fel.

— Tanárnő kérem, én nem tanultam arról a regényről…

— Te ki vagy? — nézett nagyot a tanárnő az ismeretlen arc láttán. — Honnan pottyantál ide?

— Kolozsvárról, de Brassóban születtem.

— Film is készült belőle, házi olvasmányként is biztos…

— Nem láttam a filmet. Nálunk nem vetítették. Nem tartozott a házi olvasmányok közé sem… Kortárs irodalomból csak erdélyi szerzők műveiről tanultunk[2]… — felelte könyörgő hangon.

— Televízión sem láttad? Duna TV-t nem nézel?

— Nincsen televíziónk.

Osztálytársai összesúgtak.

— Ez tényleg dilemma… — vakarta meg a fejét a tanárnő. — Tamásitól az Ábelt?

— Azt sem tanultuk még, de olvastam.

— Akkor te Bendegúz helyett Ábelt szövöd bele. Elég a szellemeskedésből, tessék nekiállni! Óra indul! — reccsent rá az osztályra.

— Az idő lejárt, írószerszámot letenni! Azt mondtam, most! Azonnal! Padtársatokkal kicserélitek a dolgozataitokat, és kijavítjátok egymás helyesírási hibáit. Pirossal! Mög ne lássak más írószerszámot! Nektek padtársatok nincs, ti ketten cseréltek dolgozatot! Tíz perc! A javítást is pontozom!

Ünige körülnézett. A többiek nem lepődtek meg, úgy látszik a tanárnő nem először adott ilyen feladatot. Egy idő után lopva Xénia felé pillantott. Nem hitt a szemének. A már kijavított sorok piroslottak, mint a jól termő cseresznyefa. Nem, nem lehet! Ennyi hibát nem ejthetett. Xénia megérezte a rá meredő tekintetet. Ismét farkasszemet néztek. Ünigének hirtelen leesett a tantusz, milyen hibákat pirosoz osztálytársnője az ő dolgozatában.

— Azt hiszed, nem merem felvenni a kesztyűt? — lobbant benne fel a harci vágy.

— Hozzátok ki a dolgozatokat! — hangzott fel az ukáz az idő leteltével.

Az Ünigéé került a legtetejére. A tanárnő nagyot nézett, amikor már távoztában eltette a lapokat.

— Te még helyesen sem tudsz írni? — csodálkozott a tulipiros rögtönzésen.

Ünige meglepetésében szóhoz se jutott. Hát nem látja… Szorongó szívvel ment ki szüneten a WC-re. Már bánta, hogy elfogadta a kihívást. Előre látta, ennek is ő issza meg a levét. Csak becsengetés után jött vissza az osztályba. Addig is kerüli a további összetűzéseket. Inkább a folyosó ablakán nézett ki az udvarra. Ám nem a nyüzsgésben talált érdekeset. Emlékezett. Valósággal menekült Kolozsvárról, de emellett maga volt a Tündérország. Ott legalább a tanárai kedvelték. Osztálytársai is „Bezzeg”-ezték, és kiutálták maguk közül, de itt még állandó gúny céltáblája is. Nagyi sem fog jövő hónap elején eljönni, hogy jól kipanaszkodhatná magát neki. Anyunak pedig megvan a maga baja a költözés, újrakezdés, az új munkahelye meg a doktorátusa miatt. Jobb, ha nem terheli a sajátjával… Tegnap is egész nap érte futkorászott. Nagyon fáradtan és idegesen ért haza, mert a maga ügyeit intézni már nem maradt ideje.

 

 

 


[1] Góbé = székely. A vicc, azoknak, akik nem ismerik: A góbé eltátja a száját egy alaposan kifestett ötvenes hölgyemény láttán a buszmegállóban. A nő idegesen ráförmed:

– Mit bámul rám, mint borjú az új kapura?

– Asszonyom, lehet, hogy én borjú vagyok, de ön nem újkapu, az biztos. Legfeljebb frissen van bemázolva.

[2] Azóta már nem igaz. 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.