Szulimán Eleonóra : Boti és a bodobácsok

 

 

Február végi vasárnap. Koradélután. Boti ül kismotorján, egyre gyorsabb tempóban hajtja apró járgányát. Futó lépésben haladok mellette. A melengető, kora tavaszi nap még nem a hasunkat süti, de jólesik minden porcikánknak. Sugarai simogatnak, üdítő sápadt arcunknak. Néha egy kóbor hideg fuvallat besurran kabátunk alá. Viaskodik még a téli szél a közeli tavasszal, de sokáig már nem tarthat. A hóvirágok néhol még fehérlenek, de a gyorsan növő pázsitból kidugják már fejüket a százszorszépek. A járdalap résein itt-ott parányi bogarak másznak elő, téli álmukból ébredt apró ízeltlábúak. Kis unokám ilyenkor rendszerint az ebéd utáni hosszú szunyókálásban merül el. Ma másképp van. Nemsokára indulnak haza. A gyerekszülők még pakolnak fenn a lakásban, mi felfedezzük, ami az elmúlt egy hét alatt kimaradt.

Előző nap mutattam Botinak a környéken szerte-szét felbukkanó mini dombokat, vakondtúrásokat. Elmondtam, hogy a Kisvakond-féle állatkák építik a számára nagynak látszó földkupacokat. Este a meséskönyvben is megmutattam a Kisvakondot, amint egy nagy földhányás előtt tartja az ásót. Boti nézte egy darabig, de úgy tűnt akkor, hogy korai még az efféle magyarázat. Tévedtem.  Boti nem felejt. Ahogy sétálunk tovább, meglát egy—két nagyobbacska halmot, majd hangosan felkiált:

— Űűűűűa, űűűűűűűa — rááll a földcsomóra, néz felém és ujjongva mutatja. A felfedezés öröme ragyog arcán. Leguggolok mellé és kérdezem:

— Emlékszel, kincsem? Ezt a vakond ásta. — Boti körbenéz, majd rámutat egy másikra:

— Ottt….ottt… — szalad két nagyobb földkupachoz, és boldogságtól sugárzó arccal kiáltja:

— Űűűűűűa, űűűűűűűűa, űűűűűűűűűa!

Átölelem, össze-vissza puszilgatom, nem tudok betelni Vele. Ez már nagymamaszerelem.

Sétálunk, azaz futunk tovább. Még pár vakondtúrást megvizsgálunk. Boti már kezd álmosodni. El kell terelnem a figyelmét az indulásig. A kocsiban majd alhat akár hazáig. A vakondtúrások mellett a fűben hétpettyes katicát pillantok meg. Nem hiszek a szememnek. Tavaly ősszel a nagy harlekinkatica invázió alatt kerestem őket, de egyet sem találtam. Most én kiáltok fel:

— Nézd, Botikám, igazi katicabogár! Hétpettyes. — Tenyerem a katica elé teszem és hagyom, hogy felmásszon rá. Boti néz nagy kíváncsi tekintettel és nagyokat kacag. Tetszik neki a kis állatka. Sosem látott még ilyet. Már attól tartottam, hogy én sem látok. Szerencsére még nem asszimilálódtak mind a harlekinekkel.

A bejárati ajtóra pillantok és látom, hogy lánykám és párja jönnek ki. Nemsokára indulnak. Szívszorító érzés. Búcsúzás, elválás. Sosem lehet megszokni.

Boti kézfején már ott mászik egy hétpettyes katica. Mutatja, de leesik. Keresi a fűben. Talál egy másikat. Hüvelyk és mutató ujjával finoman fogja meg, majd másik keze tenyerébe teszi. Ahogy tőlem látta. Potrohával felfelé egyensúlyoz a pirinyóság. Kis ízeltlábai a levegőben kalimpálnak. Egy pillanat múlva már mászik is Boti kabátujja alá. Gyorsan odatartom a kezem, hogy arra másszon át. Roppantul tetszik kis unokámnak. A következő katicát már egyenesen az én tenyerembe teszi. Minden egyes hétpettyes megfogásánál nagyokat kacag és elmaradhatatlan az űűűűűűa, űűűűűűűűa felkiáltás.

Úgy belemerülünk a katicakutatásba, hogy észre sem vesszük, hogy szülei már türelmetlenül várnak a kocsinál. Búcsúzás, indulás, a kocsiból még integetnek. Visszaintek, amíg csak látom őket. Három óra az út hazáig. Boti a városhatárt elhagyva már szundizik. Talán a katicákról álmodik.

Pár nappal később lánykám telefonon megkorhol, hogy mire tanítom én az unokámat! Elmeséli a következő esetet. A házuk előtt otthon, a hársfák tövénél kimásztak a bodobácsok. Ártalmatlan kis rovarok. Nem csípnek, nem mérgezők, de jóval többen vannak, mint a katicák. A hasonlóság nagy, Boti nem érzékelte a különbséget. Épp olyan nagy előszeretettel fogdosta a kis rovarokat, mint nálunk a katicákat. Pakolgatta őket egyik helyről a másikra. Kis barátját, Mátét is be akarta vonni ebbe a tevékenységbe, de ő nem volt rá kapható. Egy bodobácsot mégis Máté kézfejére csempészett. Máté kétségbeesve kiáltotta:

— Pfuj, pfuj, pfuj — közben próbálta kezéről lerázni. Boti nem értette kisbarátja félelmét, de gondolta, cselekedni kell. Hüvelyk és mutató ujjával finoman levette Máté kezéről a kis piros-fekete foltos rovart és a többi bodobács mellé rakta. Elégedetten nézett Mátéra. Boti keveset beszél még, de tekintetéből sugárzott hőstette.

Boti azóta sem fél a rovaroktól. Előszeretettel fogdossa őket. Én meg töröm a fejem, hogyan tudnám leszoktatni erről a nagy bogár szeretetről, mert adódhatnak veszélyesebbek is, mint a kis ártalmatlan bodobácsok.

 

Legutóbb szerkesztette - Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 166 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony