H.Pulai Éva : Meghalt Borbély Szilárd

Idén lett volna 50 éves… „Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el.”

 

 

BORBÉLY SZILÁRD (Dr.Borbély Szilárd József), Fehérgyarmat, 1964. november 7. – 2014. február 19. költő, író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudományok kandidátusa.

 

Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam. A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötődni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam.

 

Mint. Minden. Alkalom.

 

Ha minden olyan lesz amilyen volt
vagy inkább amilyen lehetett volna
nem lesz benne ami sose volt
az elmúlása annak ami volna
mert ugyanaz lesz az is ami volt
meg az is ami csak lehetett volna.

 

moly.hu

 

Irdatlan terhet cipelt. Fogalmunk nem lehet, hogy mekkorát. Hiába áltatjuk magunkat avval, hogy értettük, csak ő látta valódi mélységében önnön belső poklait. Nem osztotta meg senkivel, magára zárta fájdalmait, burkot teremtett a kínból, hogy egyedül harcolja meg, ami rá méretett. Inkább remekművekké transzponálta őket, mintsem hogy személyes démonjaival nyomassza aggódó barátait. Jól elaltattál minket, Szilárd. Nem vettük észre, hogy nem megy tovább. Hogy nem segít az se, hogy megírod. Hogy a teher irgalmatlan súlya megrogyasztja a térdedet, s az átkozott, rohadék psziché lehúz abba a mocsárba, ahonnan nincs többé visszaút.

 

Álltunk három napja, hétfőn éjféltájban a Művészetek Palotája folyosóján, a közönség már elment, és azt mondtad alig hallható, sóhajszerű hangon a sokadszori kérdésemre, hogy nem, ne vigyelek el sehová. Akkor már tudnod kellett: oda, ahová Te készülsz, nem vihet el senki kocsival. Tudnod kellett: az utolsó ested ért véget épp. Tudnod kellett, hogy nincs tovább, hogy ebből már nem lehet felállni, tisztán látszott az arcodon – és én ezt nem hittem el Neked. Nem hittem el, drága ember, és most vihetem ennek súlyát örökségként én is. Nem hittem el, holott mindez konzekvensen következett abból, ami Rád méretett, amiről a könyveidben szó van, amit ez a kurva élet kiosztott Rád: vigyed.

Megöleltük egymást. A lifttől még visszanéztem. Az volt a szemében, hogy szenvedés neki élni már.

 

Keresztury Tibor

 

Az oxigénhiány

 

Tizenhárom éves koromig mindig
csak meghalni akartam. Amikor az apám
elhagyott bennünket, négy éves voltam.
Anyám csinos, szép és okos nő volt,
több nyelven beszélő idegenvezető. Majd
szállodaigazgató. Rengeteget ivott,
és mindig csak töményt. Neki sem volt
könnyű: Az apja nevelte fel hegedű
és pálinka készítésből. Az anyám
részegen nem tudta, mit csinál. Ütött-vert,
csomókban tépte a hajam. Éjjel ráncigált
ki az ágyamból, késsel kergetett. Féltem
tőle és gyűlöltem. De senki sem segített.
Tizenhárom lehettem, amikor egyszerre
megbetegedtem. Magas lázban,
öntudatlanul feküdtem. És váratlanul
egy nagy, puha, tojásszerű valamit
láttam. Majd a belsejébe kerültem,
és ottan szemlélődtem. Ekkor békesség
és nyugalom áradt el bennem. Magába
ölelt, és egyszerre megértettem, mintha
időtlen volna minden. Ébredve felismeréseim
elfelejtettem, de az életem megváltozott.
Anyám többé nem ütött meg. Az általános
iskola után középiskolai kollégiumba
kerültem. Magányos voltam. Éjszakánként
a szobában ültem, és rajzoltam. A pasztell-
krétát szerettem. A színek, a kezem
alatt, mint a tűz, életre keltek. Hétvégeken
meglátogattam anyám. Feküdt a padlón
hullarészegen. A halálát is ez okozta, meg
talán a cigaretta vagy öngyulladás. Én akkor
a portán voltam, amikor a szolgálati
lakás kigyulladt. Berohantam a tűzbe.
A hajam leégett. Hallottam, ahogy hörög,
de megfulladt. A rokonok segítettek.
Főiskolára mentem. Mellette dolgoztam
is. Voltak fiúk néha. Csak csókolózás,
semmi több. A férjem volt az első. A
szeretete lepett meg. Korábban engem
csak vertek vagy elviseltek. Egyszer
véletlen várandós lettem, és muszáj volt,
mert mondták, vállalni. Én annyira
vigyáztam, mindig csak vártam.
Óvtam, így összegörnyedve, mint
akit vernek, és védi a testét, úgy védtem
szegénykét. A kitolási szakaszban
azonban elszálltam. Láttam magam
kívülről, mint egy halott. A fejét,
ahogy beszorult. Az orvos gyorsan
kivette, de már lila volt és élettelen.
Újraélesztették szegényt. A műtét
segített, de az oxigénhiány miatt
értelmi fogyatékos maradt. És
nyelni sem tudott. A tejemet fejtem.
Vele voltam két hónapot. Szondán
etettem. A szörcsögő nyálát kellett
leszívnom. Tornáztatni, védeni a
felfekvéstől, a deformálódástól
kicsi fejét. Mindig magas láza
és epilepsziás rohamai voltak. De
nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos.
A tizenhárom éves koromban
átélt élményem óta nem a testi burkot,
hanem mindig a lelket néztem. És
minden lélek szép. És sóváran vágyik
a tökéletesedésre. Kisfiam lelke tiszta
volt. Mindig levittem a kórházban
a kertbe. Hallgattuk a madarakat,
szép zenéket. Ilyenkor hátracsuklott
kicsi feje, úgy figyelte. Szép, tartalmas
része volt ez az életemnek. Sokat
gazdagodtam, ahogy az élet keresztjéről
őt lassan leemeltem. Egy idő után már
sírt, ha csak hozzáértem. Az ápolónők
gondoskodását elfogadta. Ez fájt
nekem. Öt hónapos volt, amikor
újra megtermékenyültem. Ezt a babát
már nem védelmeztem. A magzattal
vizsgálatokra jártam. A másik meg
el akart hagyni, de nem engedtem.
Szegénykém még sírni is megtanult
miattam, csak hogy ne érintsem. Ekkor
a születendő magzat fején cisztát találtak.
Teljesen kétségbe estem. Gyűlöltem,
amiért ezt teszi velem: “Elengedlek!
Menj, ha akarsz! De intézd el, hogy
a testvéred fejéről eltűnjön a ciszta!” –
így kiabáltam vele. Másnap a cisztának
nyomát sem találták, az ultrahangon
tiszta volt a kép. Harmadnapra
ment el ő. A ravatalon törékeny teste
tökéletes volt. Kis márványszobor,
mint egy Isten. Szép és okos arca
mosolygott rám. Picike koporsóját
egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek
leltem. És a sír felé menet magamban
felszabadultan, boldogan nevettem.

 

Fehérgyarmaton született 1964 novemberében, 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, később itt kezdett tanítani, a szerdai napig a Debreceni Egyetem oktatója, egyetemi docense volt.

 

Borbély Szilárd Nincstelenek című 2013-as regénye szinte minden irodalmi toplistán az élen végzett; a szakma és a közönség szerint sem született ennél jobb könyv 2013-ban Magyarországon. A klasszikus magyar irodalom kutatójaként is ismert Borbély Szilárdnak 1988-tól napjainkig közel húsz kötete jelent meg. A közönség színpadi szerzőként is ismerhette, a debreceni Csokonai Színház több darabját, drámáját bemutatta, köztük a Halotti pompa című verseskötet alapján készült színdarabot is.

 

Számos irodalmi díjat magáénak tudhatott. Megkapta a József Attila-díjat, a Csokonai Vitéz Mihály-díjat, az Alföld-díjat, idén januárban pedig a Mészöly Miklós-díjat vehette át.

“Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam. (…) Nem, én nem látok semmiféle utat. De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni…”  – mondja az Artisjus-díja kapcsán készült interjúban – Nincs semmi remény.

 

Írogatsz még sorozatban „A líra inkább önmagunkat, a próza inkább a másikat mutatja fel” címmel jelent meg vele beszélgetés, amelyben így beszélt:

 

„Ami van, azt természetesnek fogadjuk el. Számomra ez vált adottsággá, hogy vannak gyilkosok és vannak áldozatok. De ezzel aligha vagyok egyedül, nem rendkívüli ez. Az ellenkezője álságos, mintha a világot a béke és a szeretet hatná át. Téves spekulációkra ad alapot azt tenni meg alapzattá, hogy az ember eredendően rossz vagy eredendően jó volna. A morális fogalmak spekulatívak és hazug világot hoznak létre. A teremtés iszonyatos és közönyös, fogalmak előtti. A nyelvnek is van egy ilyen rétege, vagy egy efféle használata, ahol a szavak már nem tárgyak, nem szerszámok, nem a közlésre szolgálnak. Ott a metaforák összeroppannak a súly alatt, ott új jelentések születnek, ahol megszólal a közvetítő, nevezzük Krisztusnak, Messiásnak, Múzsának, Szellemnek, ahol az ember és a világ között történik valami. De ez talán nem is a költészet vagy a próza, hanem a nyelv titokzatos ereje.”

 

(…)

 

Bedecs László Beszélgetések kortárs költőkkel című interjúkötetében jelent meg Borbély Szilárddal készített nagyinterjúja, amelyben Borbély így beszél egyik legfontosabb művéről, a Halotti pompáról: 

 

”De ha így volt, vagyis ha a szüleid tragédiája ilyen elemi módon változtatta meg a gondolkodásodat és a költői nyelvedet, akkor, felteszem, volt, hogy nem is tudtad kézben tartani, irányítani ezeket a változásokat.

 

Közben mindvégig azt éreztem, hogy nem én vagyok, aki ír, hanem valami nagyobb erő visz, én csak lejegyzek ezt-azt. Az írás döntően ajándék, ahogy minden tehetség is az. Látjuk ezeket az eseteket, amikor az ember saját tehetségének szolgájává lesz, mert a tehetség önző és kegyetlen. Az a nagyobb erő mutatkozik meg itt is, amely viszi a kezet, viszi az embert. Így történt az is, hogy akaratom ellenére kiszolgáltattam a szüleim véres tragédiáját, és hogy látszólag magam is az együttérzést könyörgő szerepébe csúsztam bele. Alapvetően nem szeretem a sebeimet mutogatni. Ezt csak úgy lehet elérni, hogy nem a valódi sebeket leplezem le, hanem ahogy a koldusok csinálják, nem az igazit, hanem a festett vérzést láthatja a járó-kelő. Az első kérdésedre visszatérve: én úgy látom, hogy persze, a Halotti Pompa írásakor azokat a lírai eszközöket, nyelvet használhattam, amelyekre valamiképpen szert tettem korábban, de a kötet nem csak azokból következett. A Hosszú nap elpéldául fontos pillanat volt, de ugyanígy a Mint. Minden. Alkalom. vagy az Ami helyet. A Berlin&Hamlet pedig nem csak időben áll közel a Halotti Pompához.”

 

Amikor a Halotti pompa 2005-ben megkapta a Palládium-díjat, egy kisinterjúban Borbély Szilárd így beszélt a könyvről a Literának: 

 

„Hogy viszonyulsz a díjhoz? A Halotti Pompa témája, mélyvilága (háttértörténete) miként egyeztethető össze a kötet irodalmi életben való szereplésével?

 

Felemásan. Egyrészt örülök minden jó szónak, másrészt pedig nem tudok nem gondolni arra, hogy jobb lett volna, ha ez a könyv sosem jön létre. Boldogabb lettem volna. A Halotti Pompát érő elismeréseket a könyvre hárítom át: ez egy emlékmű. Ha beszélnek róla, hozzásegítik a monumentummá váláshoz. A díjat is ekként szemlélem, olyasmi, ami ezt a monumentumot egy kicsit talán maradandóbbá teheti. A szó ugyanis nagyon puha anyag.”

 

A cikk folytatása:

http://www.litera.hu/hirek/meghalt-borbely-szilard

 

Ha menni kell…

 

Ha menni kell oly jó voln még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó voln még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.

 

 

“Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek.

 

Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zsebre dugom a kezem. Mindig cipel valamit. Ilyenkor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm.

 

Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó lenne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyankor meg azt nem szeretem. „Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, mondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az.

 

Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok végig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve ugatni.”

(Borbély Szilárd: Nincstelenek)

 

 

Sosem tudtam szabadulni tőle igazán. Sokáig nem is akartam, mert azt hittem, hogy magától értetődően hozzátartozik az élethez, mint a levegővétel. Természetessé vált, hogy ébredéskor, néhány másodperc után tudatosul bennem, és aztán elkísér egészen a lefekvésig. Nem emlékszem, mikor kezdődött, de volt már olyan álmom, amelyben még nem volt jelen. Egészen kicsi gyerek voltam, a szülői ház kertjében mászkáltam a nálam magasabb páfrányok között, csigaházakat szedegettem, susogtak a hatalmas fenyők, megszólalt a közeli református templom harangja. Alig voltam jelen önmagamban. A növények, a fények, az árnyékok mozgása, a csigaházak nem különböztek tőlem. Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létnek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy. Egy kisgyerek számára mindez magától értetődő, nem is ismer mást, mint ezt az egyetlenegységet. Honnan hozza. A nagyobbik fiam azt mondta egyszer, hogy a csillagokból jött. Nem úgy, hogy iderepült volna, hanem úgy, hogy olyan volt, mielőtt megszületett, mint a csillagok. A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése. Mert arról van szó, a szorongásról, ami egyszer csak belém költözött, és aztán elhitette velem, hogy ő is én vagyok. A szorongást a világ adja nekünk, a szorongás a világ ajándéka az újonnan érkezetteknek. Soha nem hallottam, hogy bárki beszélt volna róla. Anyám és apám mélyen hallgatott, miközben éreztem, hogy bennük is jelen van, csak úgy tesznek, mintha nem vennének tudomást róla. Az ember a lehető legsúlyosabb bűnöket követi el a gyerekeivel szemben, és még csak nem is hibáztatható érte igazán. Nem tudja, mit cselekszik. Hiszen a szorongás nyelvén kívül nem ismer más nyelvet. Olyan önmagába zárt rendszer ez, amelyből nincs kiút. Legalábbis a legtöbbünk számára nincs. A szorongás a tudat minden rejtett zugába befészkeli magát, megmérgez minden gondolatot, alattomosan, észrevétlenül. Minden arcon átüt a rombolás, amit a lélekben okoz. Az arcunk, mint a szorongás önarcképe. A szorongás által uralt világ foglyai vagyunk, magunkat tettük a foglyaivá. A félelem, a megaláztatás, a bizonytalanság egymást gerjesztő örvényei hálózzák be a magunk teremtette világot. Ebből a világból nincs kiút, az ösvények óhatatlanul az őrülethez, a kényszerképzetekhez, a totális bezárkózáshoz vezetnek. Ebből a világból – mint Buji Ferenc írja – kiút csak befelé vezet. Befelé, ahhoz a kerthez, azokhoz a páfrányokhoz, azokhoz a csigaházakhoz, azokhoz a hatalmas fenyőkhöz. 

 

Borbély Szilárd költészete a kezdetektől „rémisztően” megérintett. Az Ami helyet című kötete volt talán az első, amit olvastam. Tudtam, hogy veszélyes, hogy istenkísértés, amit művel, de éppen ezért vonzott ellenállhatatlanul. Ahová ez a költészet vezet, oda önszántából senki emberfia be nem tenné a lábát. Ez a költészet leplezetlenül tárja elénk az elhagyatottság, a kín és a szenvedés bugyrait. Miközben nem tesz mást, mint hogy szenvtelen mondatokban számol be arról, ami mindnyájunk számára hétköznapian ismerős. Érthető Nádas Péter döbbenete, miután elolvasta első kötetének, a Hosszú nap el-nek a kéziratát. Az ember nem szívesen szembesíti önmagát mindazzal, ami a lelkében kavarog. Az önámítás végül is sokkal kellemesebb, rövidtávon mindenképp kifizetődőbb. Hagyjanak engem békén az ilyen gyomorgörcsös köldöknézésekkel. Borbély Szilárd „kellemetlen” művei cseppet sem szórakoztatják az olvasót, nem vicceskednek, nem andalítanak el. Engem mindig is egyszerre taszított és delejezett az, amit művel. Az tud igazán taszítani, amihez a legmélyebb közöm van. Végül is az ember könnyen elkezdi gyűlölni azt, ami segített rajta. Mert ami segít, az egyúttal a gyengeségemre is emlékeztet. Borbély Szilárd folyamatosan a gyengeségére emlékezteti az embert. A gyengeségre való emlékeztetésben rejlik az ereje. S hogy honnan ez az erő, arra talán új regénye, a Nincstelenek is választ ad. Lehet, hogy tévedek, de az elejétől fogva önéletrajzként olvastam a könyvet. Végül is mindegy, minden könyv önéletrajz, minden kép önarckép. Egy emlékezetesen megrendítő gyermekkor panorámaképébe lépünk be. A közöny, a durvaság, a tompaság, a szeretetlenség univerzumába. Az éhség, a pálinka, a pofonok, a vér, a sírás világába. És ezzel együtt egy magyar faluba, valamikor a hatvanas években. A látvány szinte apokaliptikus. A téeszesítésbe belerokkant parasztok, az elhurcolt zsidók kollektív tudattalanba száműzött emléke, eldurvult, mindenből kiábrándult emberi lények mélyvilági passiója ez. Az állatok együtt szenvednek az emberekkel, a szülők a gyerekekkel. A gyermek-elbeszélő kitaszítottsága marhabélyeg; soha be nem gyógyuló sebként kínozza. Itt minden arra épült, amiről nem lehet beszélni. Amit elhallgatnak, de amiről mégis mindenki tud. Az elhallgatás szítja az indulatok sötét tüzét a lelkekben. A gyerek kénytelen ebben a világban mozogni, de a folyamatos szorongás szinte megbénítja. Teszi, amit tennie kell, amit parancsolnak neki, amire kényszerítik, és közben folyamatosan retteg az apjától, akit gyűlöl, és az anyjától, akit szeret. A kiépülő diktatúrában még ott kísért a korábbi diktatúra emléke. Mindenki figyel mindenkit, és egy tál lencséért a saját anyjukat is eladnák az elvadult férfiak. Miközben a gyerek csak arra vágyik, hogy valaki néha megsimogassa, ne adj’ isten átölelje. Melegség helyett a jéghideg tumultust kapja, hogy Simone Weilt idézzem emlékezetből, pontatlanul. Felnőni egy olyan világban, ahol a szeretet nincs jelen. Ahol nem tanulták meg az egymással való törődés legalapvetőbb mozzanatait sem. Ahol az embernek tényleg az embernek farkasa.

 

Nehéz olvasmány a Nincstelenek. Olykor szinte kibírhatatlan. Abban a mélyvilágban, ahová Borbély Szilárd vezeti az olvasót, csak félelem van és reszketés, csak a távlattalan, üres ég, csak a nyers ösztönök. És egy angyali figura, a félnótás cigány, Mesijás. Ő az egyetlen ebben a pokoli körjátékban, akiben – öntudatlanul ugyan – dereng valami tudás egy másik világról. Hasonló figura, mint Miskin herceg Dosztojevszkijnél. Olykor azt hihetnénk, Borbély túloz, ilyen azért nincs, „ennyire” nincs. Ennyire nem lehet rettenetes ez az egész. Dehogynem lehet. Ez a „családmodell”, ez az apa- és anyafigura egyáltalán nem ritka jelenség. Ahogy a falubeliek, ezek a kegyetlen, sunyi és elmondhatatlanul ostoba véglények sem a fantázia szüleményei csupán. Sőt. Bulvárosan fogalmazva azt lehetne mondani, hogy Borbély Szilárd regénye a mai magyar valóság sötét oldaláról szól. Mert nehogy azt higgyük, hogy a hatvanas-hetvenes évek óta olyan nagyot változott volna ez a világ. Persze, változott: még szörnyűbb lett.

 

Egy agonizáló társadalomban élünk. Lassan az ország harmadáról elmondható, hogy ugyanolyan nincstelen, mint a regény nincstelenjei. Nagy baj van, és még nagyobb lesz. Félek, hogy innen már nincs visszaút.

 

(Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kalligram, 2013)

 

Győrffy Ákos

 

a lábnyomát

 

A lábnyomát a ritmusát a hóban 
a lábnyomát hogy szembe jön velem 
a lábnyomát a frissen esett hóban 
a lábnyomát hogy vissza követem 
a lábnyomát a ritmusát a léptét 
a lábnyomát hogy szembe jött velem 
a lábnyomát a cipőinek léptét 
a lábnyomát hogy vissza keresem 
a lábnyomát a léptek ritmusában 
a lábnyomát hogy szembe jön velem 
a lábnyomát a vissza ritmusában 
a lábnyomát hogy nélkülem megyen.

 

 

 

Fotók forrása: kulter.hu

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva

Szerző H.Pulai Éva 1145 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva