Olyan, mintha valami fordított,
túlnagyított tükrön keresztül
látnám dobogni a szívem
az agyam helyén.
De vajon minden
gondolatom az enyém,
amik akkor keletkeznek,
ha más szemébe nézek?
És vajon majd mindig elítéllek,
kedvetlen, múltbéli kudarckép,
ha épp rossz passzban vagyok?
Pedig a problémám néha nem
nagyobb a sóhajomnál.
És vajon, tükörkép, te is felsóhajtanál,
ha a mostani engem láttál volna előbb?
A fenébe is az önrágcsálással,
az élet pont olyan, mint egy sámándal,
félmeztelenül, félőrülten ordítva
táncolni a tábortűz mellett,
– a hangzavartól nagyobb a füstje, mint a lángja-.
Pedig csak önmagunkat
újra- és újra lepipálva kellene élnünk,
hogy a külső zajok elől,
a belső csend legyen a menedékünk
többezeréves bölcsként ülve,
hátunkra ragadt kismilliónyi hibákkal.
Imádj halként, ha víz leszek,
mert nem lehet,
hogy csak egyszer reinkarnálódjak
és akkor is csak épp, mint másik ember.
Legyek bármelyik tükör oldalán,
valahogy mindig az agyam helyén
a szívem hordanám.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.10. @ 21:40 :: Tóth Zita Emese
