Nagy Horváth Ilona : P. s.

Elnémult  nap,
félrevonultan hagytam,
hogy bőröm érintésed visszajátssza.
Csillagok mögött világra jött messzi rejtek,
ki ha felfedi előttem olykor magát,
nem csak lélegezni,
létezni is elfelejtek.
Nyugodt voltam, rajtam a rutinos
tolvajok önfegyelme,
nem is gondoltam, hogy ott
érsz majd tetten, magabiztosságom
komfortos fészkén,
mikor egy feltételezett síkon
kóborol épp az elme.

Most nem éreztem, hogy loptam,
finom volt, és megindított
valami végtelent,
ezt éreztem.
Egyszerűen.
Határozottan.
S hogy körülöttem
tanácstalanul toporog az értelem,
s ott volt még az élet alatt felnevelt óriás,
hogy lefogja agyam,
lefogja szám,
lefogja kezem:
nem lehetek elég,
hiszen te szép vagy,
markodban elfér
a világ.
Egész világom.
Háborgó, viharos álomtengerek,
odafér a játék,
a visszafojtott lélegzetek,
a soha szóba nem került gondolatok,
minden elharapott mondat vége,
meg nem írt harag,
legyintés a tükör felől,
selyemgomoly kincsek,
fényfelhők,
benne minden hangod,
a ragyogás, amiben rejtelek.
Ha látlak, mintha először látnék eget.
Késő van,
elnémult a nap.
Hagyom, hogy ajkam érintésed
visszajátssza,
–    milyen lázas most a csend –
rajtam a rutinos tolvajok önfegyelme,
egy feltételezett síkon még ott
vagyok.
Markodban kucorgó zaklatott
világ.

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.