Hajnali lódobogás,
szürke nyerítések
tajtékja ébreszt,
vérbe borul a távol,
nyújtózik az ég,
rojtos felhők közé
teknőt váj
egy felcsapódó vércse,
tollait füröszti,
zsákmányt kutat,
köröz a táguló térben.
Dallamok nyílnak,
rejtett égi csapok,
egymást ölelik
a fényzuhatagok.
Itt benn csendben ül,
alszik a tegnap,
széthullott könyvek,
kidőlt verssorok,
hallgat a szó is,
egymást ölelő ruhák
a felborult széken
lógatják karjaikat.
Csipkézi árnyait a hajnal,
haja gyapjas,
bíbor földre hull,
mozdul a város,
fénybe kúszó síneken
felnyöszörögnek
a síró villamosok.
S az ablaküvegeken
riadót ver a reggel.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.01. @ 11:12 :: Seres László
