Schifter Attila : Vízbemúlás

 


 

Az  égbolt  haragja  ott,  messze,  most 

a  komor  óceán  sötétjével  egyesül 

és  a  horizontig  mindent  egybemos 

egy  viharfelhő,  mely  a  tajtékon  megül. 

Vitorlák  sziluettjén  törik  meg  a  láthatár 

’s  ahogy  a  hullámok  megtörnek  rajta, 

”kutyaőrségben”  csak  a  szél,  ki  körbejár, 

míg  halálba  csókolja  a  hullámok  ajka. 

Törött  árbocon  piszkos  vászon  lengedez 

  legénysége  a  bajban  magára  hagyta   

süllyedő  hajókkal  gyakran  így  megy  ez, 

az  ember  és  patkány    néha  egy  fajta. 

 

*** 

 

Bár,  a  tengerhabok  nem  kegyetlenek 

’s  lágyan  ringatják  az elgyötört  fregattot, 

sós  vízzel  mossák  lékjeit    száz  halálos  sebet   

mintha  tudnák,  úgysem  érhet  többé  partot. 

Neptun  dühe  lassan  magába  csendesül 

a  tépett  palánkot  szelíd  hullámba  simítva, 

csonka  kormánykerék  forog  tehetetlenül, 

aztán a  mélybe  merül  büszke  kapitányi  hídja. 

Akár  búcsúkendő  karcsú  női  kézben, 

a  végső  csobbanás  előtt  int  egy  árbocszalag, 

majd  megtört  tőkén  átömlik  a  víz  ölelése 

és  vászna  szemfedőként  az  öregfára  tapad. 

 

 

( 2013.  július  30. ) 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.