Nagy Anikó : Holnap

A felemelkedő
redőny 
halk zajok között
kínálja tág terét
lelkednek.
Rám köszönő
halott alakként 
vágtatsz bele
a csöndbe,
míg kint
egy ázott boríték
sikít egy teleírt levélért
az esős aszfalton,
nem érti, miért nincs.
Én sem.
Hozd be.

Bent,
fa kérgének
lelke sóhajt 
fel a párkányban, 
mondja, nézd:
a cserépben elnyúló
gyönge gyökerek
hálát lüktetnek, 
amiért nem vágták le 
a szártól.
Látod? 

Anikó. A vers eleje szét van esve. Olyan hirtelen. Nincs átgondolva. Ahogy jött, úgy hagytad. Kapaszkodó nélkül, némi képzavarral, befejezetlenül … Akár soronként is végig lehetne menni rajta, de én úgy gondolom, hagyjuk el az elejét. Tedd el.

Viszont … innen már kész a vers, publikálható…

A van és volt 
gyengéden kézen
fogja egymást, 
és a lesz, virágot szül
a holnapnak,
csak már nekem nem.

Mégis béke van bennem. 

De most jöjj tovább,
hagyd össze- mosolyogni 
a mából tegnappá váló
emlékeimet, 
hagyd, hogy az idő 
zörgő, rozsdás
képzelet-kerekein
lábujjunk 
az éleket simogassa, 
s csak pörgessük,
pörgessük, miközben
te vetkőzz 
nyugodtan tovább…
hisz rajtam,
nincs már semmi…

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Anikó