A felemelkedő
redőny
halk zajok között
kínálja tág terét
lelkednek.
Rám köszönő
halott alakként
vágtatsz bele
a csöndbe,
míg kint
egy ázott boríték
sikít egy teleírt levélért
az esős aszfalton,
nem érti, miért nincs.
Én sem.
Hozd be.
Bent,
fa kérgének
lelke sóhajt
fel a párkányban,
mondja, nézd:
a cserépben elnyúló
gyönge gyökerek
hálát lüktetnek,
amiért nem vágták le
a szártól.
Látod?
Anikó. A vers eleje szét van esve. Olyan hirtelen. Nincs átgondolva. Ahogy jött, úgy hagytad. Kapaszkodó nélkül, némi képzavarral, befejezetlenül … Akár soronként is végig lehetne menni rajta, de én úgy gondolom, hagyjuk el az elejét. Tedd el.
Viszont … innen már kész a vers, publikálható…
A van és volt
gyengéden kézen
fogja egymást,
és a lesz, virágot szül
a holnapnak,
csak már nekem nem.
Mégis béke van bennem.
De most jöjj tovább,
hagyd össze- mosolyogni
a mából tegnappá váló
emlékeimet,
hagyd, hogy az idő
zörgő, rozsdás
képzelet-kerekein
lábujjunk
az éleket simogassa,
s csak pörgessük,
pörgessük, miközben
te vetkőzz
nyugodtan tovább…
hisz rajtam,
nincs már semmi…
Még mindig
vágyok
megállíthatatlan
szívednek
kitárt ablakán
függöny lenni,
selymemmel
szélbe kapaszkodva,
lebbenve simogatni
kitárulkozó
világod,
de most az
eléd sodródó
gyengéd
csillagokkal
nem
versenyezhetek…
hisz félrehúznál,
hogy
lásd őket,
s a szobád
emlékek szőtte
pókhálói között,
csak összegyűrve
reszketnék
egymagam.
Szem-tükrön
visszaverődő
elakadt lélegzet,
lágyan nyíló
nedves ajkak,
“mégis” némaság,
széttárulkozó
karok között,
érintés nélkül
hozzám csapódó
veled hozott szél,
belém futó
kacagás…
jöttél.
Ezüst szálakat szőttél rám,
hajnalokat, Napot,
éjeket,
édes, aranyló mézed,
hová szállingózó szöszök
közé
lelked is oda ragadt.
– ezt a „hova szállingózó” részt ( kiemeltem ) nem nagyon értem. Karakteres vers. De ez a mézes, szállingózó gondolat nem igazán ad hozzá…
Az eltelt hónapok, évek,
mellém ült csöndje, kéje,
mindene,
dalol még benne.
Lágy zene.
DE MOST!
– nem kell ez a „mind-nagybetű” A felkiáltójel eléggé „nyomatékosít”
Láncolj meg,
szorosabban, mint máskor,
s ha lépek,
betonba öntsd lábaim.
Mondd: ne mozdulj!
Fogj. Vagy menj!
Szabadulj!
Cibáld magad, rólam!
S ha tépsz,
bőröd rám szakadt darabjait
ne sirasd,
ott őrzöm, tovább
magamon,
mert balzsamod
– ez a balzsam ide nagyon „gyenge”.
összenőtt lelkemmel.
Lemoshatatlan.
Ahogy fentebb írtam, Anikó karakteres vers. Erős. Érdemes újragondolni, átgondolni…
Visszavárom
Érintésed
villámok táncát járja
bőröm csendes parazsán
ott, hol elfelejtett
messzeségek dalolnak,
s az ég felé
röppenő vonalak mentén
újra láng lobban;
tüzében lehullik az idő
göndör hulláma,
tengert rajzol az éjre
s csillagokat.
Nézd a vállam!
Engedem.
Elejtett
szavakon születő
rianások mentén
még kapaszkodok,
s az eljövő leesésig
félek, nem tudom
megélni
a megérkezést.
Ezer pillanat
varázsa lengi körül
a közeli föld-illat gyenge
kéj-fájdalmát, álcázva
magát létnek,
de a törés-előjel
halált ígér.
Tűnődöm, vajon
mennyi mámor-fuvallat
körülölelése
váratja még
az elmúlást, s fogad
betűkre tört
esküt
az elejtett
szavakból születő
végnek ….
tűnődöm,
s közben már zuhanok.
Mint szél a meztelen fák zilált ágát
úgy tép a tegnap s a holnap,
belém vájt perceinek körme alól
vért, s húst adok egy elejtett szónak.
Mint megfestett arcú bohóc
a kiürült nézőtér előtt
nevetésből őrület lázában égve,
felszakít az éj borús leple,
s én hazug kéket köhögök az égre.
Mint a haldokló madár vágya
hogy szárny-törötten, felhők felett hálna,
csőréből üvöltő dühe hangtalan,
de némasága álszent igaztalan.
Mégis, ahogy alázva kiált a távol
fekete égre dobott lyukas uszályról,
elhajolva takaróm gyűrődései alatt
törött evezők között a jelen újra rám akadt.
Várni
a végtelen csendes ábrázatát
fénylő szemek hangtalan meséjét
várni a koromsötét égre meredve
csillagok jöttének csilingelő léptét
árva szóban rejlő sóhajt adó reményt
várni egy dallamot
éltet simító zenét
bár jönne már
és rajzolna mosolyt megkövült arcomra
bár jönne s válaszolna
az elveszett hangokra
meleggel ölelne
adna bársonnyal bélelt álmot
s nézne hosszan hosszan
ahogy előtte állok….
Ha az idő nem futna oly gyorsan
talán elmesélhetném a perceket,
mit gyászosan suttogó álom helyett
az ágy szélén ülve töltöttem.
Talán megértenéd félelmem
ahogy kezed keresem a gyűrött,
verejtékben úszó lepedőn
de helyette az árnyak érintenek.
Aranyszív dobban bennem,
s a szétfoszló mellhártya szálai
csontomra tekeredve kötöznek
míg én némán feléd intek.
Most mosoly tölti meg lelkemet,
s ahogy elköszönök a hófehér csókoktól
a hajnal is megérkezik.
Mennem kell,
édes méz szavaid ajkamra száradtak,
s nem hagynak tovább beszélni.
Néha majd megérintem,
néha majd ujjamra szöknek az ellihegett
láz-párás érintések,
s újra érzem bőröd
életet jelentő mámoros illatát.
Majd csöndben átjárja testem
az elfeledett fájó borzongás,
s csak egy forró lassan sikló könnycsepp,
csak ő lesz, ki tudja,
hogy örökké nevedet suttogom.
Vajon mi ez az érzés ? Milyen Isten sétál végig az idegszálakon, egymás után festve nehéz lábnyomait a szívre ? A lélek rohanva siet utána, hogy lemossa a rátapadt színeket. Mert nehéz. Nehéz az emlékek fehér árnyékában küzdeni a sötéttel. Nem erőt adnak a túléléshez, könnyűséget az elrepüléshez. Nem. A gyász színe nem festhető át. Egy idő után elkopik, megszürkül, de a hiány, a távozás utolsó pillanatának körvonala mindig ott lángol benne.
A lány lehajtotta fejét és szemét a szürke aszfalt eső utáni nedves foltjaira meresztette. Látta a rossz minőségű út vonalainak játékát, ahogy a törések ide-oda futkorászva ölelték egymást és fogadták be az égről hullt cseppeket. De nem tudott lágyan figyelni rájuk. Próbálta elhomályosítani belső látását. Most ezek a cikcakkok az Ő hajszálait juttatták eszébe, ahogy a párnára simulva daloltak az ujjai között. Nem akarta látni. Nem akart figyelni, nem akart érezni. Most nem. Mert most túl gyenge.
Felemelte fejét és ment tovább. Ugyanazon az úton, azóta minden este. Ha nem ment, még jobban fájt neki, mint az, amit ezeken a sétákon átél. Ott, azon az úton, egykor együtt jártak. Akkor azt gondolták, legyőzhetetlenek és felszívódhatatlan ezüstszálak kötik össze őket. Azt hitték Isten játszott, amikor kettéválasztotta a lelküket, hiszen Ők együtt lélegeznek. Szerelem? Badarság. Mi ez a szó? Elcsépelt, semmit-jelentő betűhalmaz. Mi ez a szó ahhoz képest, amit neki jelentett Ő… Voltak pillanatok azóta, olyan pillanatok, hogy úgy gyűlölné de nem tudta. Olyan pillanatok, amikor ütné, és zokogva az arcába üvöltené fájdalmát. De nem teheti. Elment. Megváltoztathatatlan.
Ezért szórta szét az emlékeit, kitépte magából a simogatást és a sóhajokat és elrejtette az utat szegélyező fűszálak közé, azért hogy szépek maradjanak. Azóta… minden este arra sétál, megöntözi őket könnyeivel és virággá fakasztja. De most nem tudta. Most, mint pórázra kötött veszett ebek, kaptak utána, vicsorítottak véres fogaikkal, és a dühtől habzó ugatás széttépte minden idegszálát. Csak el ne szakadjanak a láncok… azok a láncok, amik tartották őket és elvékonyodva feszülnek a dögök tonnás terhe alatt. Amit oly sokáig kovácsolt vérből, könnyből és fájdalomból.
Szaladni kezdett, futni, nem nézte merre, csak futott a sötétséget enyhítő pislogó lámpafények között. El az emlékek elől.
Hallotta, ahogy szakadtak a láncok… hallotta a kutyák lábainak ütemét, hallotta nyüszítésüket, ahogy vágyva a vérére rohannak utána, miközben körmük ereje villámokkal szikrázik az aszfalton. Érezte a forró leheletüket, rá csapódó nyálukat, ahogy közelednek és tudta elveszett. A megérkezés fájdalmasabb volt mindennél, amit eddig átélt. Fájdalmasabb ezer késszúrásnál, ostornál, arcot, szemet kaparó körmöknél. Torka elszorult, megmerevedett vonásaiban sikított a tehetetlenség és az önvád. Mellkasa dübörögve szorította szívét, agyának ordító jelei bénává tették. Már csak egyet akart, mielőtt vége. Megfordulni.
De ami a háta mögött várta rosszabb volt mindennél. Rosszabb a halálnál, poklok poklánál, hiszen saját magával nézett farkasszemet…
