Vajdics Krisztina : A tovatűnt hóember

– Ég veled hóember! – suttogom, és aznap nem sokat beszélek.

 

 

Éppen jó, hogy itt vagytok, mert így elmesélhetem Nektek tovatűnt hóemberem történetét. Gondolom más is átélte ezt, nem vagyok vele egyedül, mégis, az érzésre, a csalódás pillanatára még mindig pontosan emlékszem.

Úgy négy éves lehetek. Nagyszüleim Miskolcon laknak, nagyon sokat vendégeskedem náluk néha hosszabb, néha rövidebb ideig. Egy hosszú télen át hónapokig élvezem vendégszeretetüket. Anyukám sajnos kórházba kerül, ezért akkoriban keveset látom, de nagyon gyakran keres telefonon. Olyankor sebesen rohanok a készülékhez, a hangok egy kicsit furcsán távoliak, de jóleső bizsergéssel töltenek el. Sebtében dünnyögök egy „Nekemisanyut”, és rohanok játszani kis szalmababámmal, no meg azzal a rengeteg hajtogatós könyvvel, ami mindig otthonosan vesz körül.

Mamáék meleg szeretettel kényeztetnek. Vasárnap délelőtt kis sámlimon ücsörögve a mindig tiszta, üde, ropogós kötényű mamát szórakoztatom. Még most is érzem Opera rúzsának kellemes illatát és a tiszta ruhájának fényes, kellemes tapintását. Délután papóhoz csapódom, azaz ő csapódik hozzám — szerintem —, ugyanis ilyenkor mindig hintázni viszem. Neki is nagyon tetszik ez az állandóan visszatérő közös program, mert mindig olyan hűségesen őriz a hinta melletti padon, mint egy hatalmas, kedves szemű testőr.

A kis lakóház körül minden biztonságos. A lépcsőházban az illat ismerős. A játszótér kopottas kicsit, de nekem nagyon megfelel. Otthon szeretem a picike kis szobákat, a konyha melegét, mama isteni süteményeit, különösen az utánozhatatlan túrós fánkot és mákos gubát. Ha a mákos gubát összenyomom, azonnal kicsordul belőle a friss, meleg, édes máktöltelék. Ha megízlelem, szétolvad a számban. Ismerős az íze, és megnyugtató. Ugyanúgy, mint a guruló, gurgulázó kis hangok a másik szobából.

— Mit sütöttem én az egyetlen legnagyobb unokámnak?

Ezt a mondatot bizony nagyon jó hallani. Ezután mindig valami hihetetlenül mennyei íz következik.

Papóval már készülődünk a délutáni hintázásra. Mamáék komótosan rám adják az elmaradhatatlan kendőt és a meleg kabátot. A szám is be van kötve, így nem sok levegőt kapok, de mindegy. Nem szólok erről. Nem kell feleslegesen cseverészni! Amikor papával végre elindulunk a lépcsőn — négyemeletnyi kanyarog belőle a házban —, mindig az ölébe vesz és jó erősen magához szorít.

Így, ilyen élvezetes biztonságban közlekedünk lefelé minden egyes nap, ha elég jó időt kapunk a hintázáshoz. Óvatosan belekapaszkodom kabátja kiálló, fémes színű gombjába, egész kényelmes ülőhelyet találok terjedelmes pocakján. Persze mindig aggódva figyelem a lefelé haladó lépcsősort, fürgén felkapcsolom a villanyt, amikor váratlanul lekapcsolódik a lépcsőfordulónál. Ennek a villany dolognak is én vagyok az egyedüli és fő felelőse kettőnk közül.

Papónak éppen elég cipelni engem és közben még a térdét is kapkodni az éles kanyarokban. Főleg, amikor még újság, könyv vagy bevásárlószatyor is lapul inge felgyűrt ujjában. Egyszercsak, minden figyelmem és ellenőrzésem ellenére valahogy mégis megbotlunk, elcsúszunk, és… — repülünk!!! Mint álmomban néha. Nem túl jó érzés! Kezébe kap, felemel, majd a fordulónál minkét térdére esve zökken egy nagyot. Mondtam én, hogy jobban kellene vigyázni! — okoskodom magamban.

Sokáig fájlalja még a térdét, s azután már csak úgy megyünk mindig, mint a macskák. Vigyázva, óvakodva. Persze én előrelátón minden kanyarnál fülébe súgom:

— Vigyázz, vigyázz, Papó!

 

*

 

A játszótéren hintázom. Papó egy közeli padon üldögél, mama otthon ebédet főz. Túrós derelyét gyúr, fánkot dagaszt. Amikor hazaérünk, kis sámlimon ücsörögve megint kedvenc dalocskáival vagy egy-egy játszótéri történettel szórakoztatom, melyben főszerepet játszik egy félelmetes fekete kutya vagy egy kedves kis szürke galamb. Ilyenkor mindig jobb kedve lesz. Csodálom, ahogy erős karjával dagasztja a tésztát, fújja a levest, keleszt, kavar, kifőz, befőz, eltesz, közben hihetetlenül sok fura eszközzel játszik, bűvészkedik. Mint Óz, a Nagy Varázsló! Csak lányban, azaz nagymamában.

Este — és most jön a csalódás — mamáék hatalmas lavórban kedves kis hóembert építenek nekem. Fejére piros vödörből kalapot, répából hetyke orrot illesztenek, a szeme gyönyörű fekete. Egészen szénfekete! Szájával gyöngéden, de meglehetősen kajánul bazsalyog. Egy kicsit beszélgetek még vele, a lavórral együtt jó közel húzom az ágyamhoz, meg ne szökjön valahogy! Aztán olyan boldog, süppedős álmomba huppanok, mint meseországban Hófehérke.

Reggelre már nincs ott az én emberem. Egyszerűen eltűnik, mintha föld nyelte volna. Pedig tudom, látszott, csakhogy én már nem látom. De hová mehetett? Látom emlékeimben, de a lavórban már nem látszik. Csak az üresen keringő gúnyos víz és benne az a sok csúfosan úszkáló fekete széndarab, na meg a víz tetején az a szörnyű, szomorúan lebegő répa. Megpróbálom előhívni a hóembert, hátha előbukkan valahonnan. Szerintem csak viccel velem. De nem. Tényleg nincs. Bánatosan kuporgok az ágyon, komótosan babrálom a piros-fekete takaró tarka rojtjait, nem is tudom, most mi legyen. Valahogy minden olyan üres. És a szoba is kopár.

Mamáék hangját is csak távolról hallom, felkeltek már, kint tesznek-vesznek a konyhában, de nem szeretném elszomorítani őket. Butaság lenne, éppen elég, ha én szomorkodom. Jobb, ha nem szólok nekik az esetről. Lehet, hogy ők észre se veszik. Mama váratlanul besétál.

— Jól aludtál, drága kisunokám? — csicsergi, és fürgén kezébe kapja a kis kék lavórt és a hóemberem hűlt helyét.

— Na, szépen vagyunk! — gondolkodom. — Észre se vette. Lehet, hogy még egy éjszakára sem volt hóemberem?

Az nem lehet.

De akkor miért nem mond semmit? Most meg hová teszi a répát és a kis széndarabokat?

Csak nem a… kukába?

Ez az egész ügy nekem teljesen érthetetlen. Tegnap hogy örültek mind a ketten, most pedig egy szóval sem említik. Csendben ücsörgök a sámlin. Mama egykedvűen készítgeti a reggelit. Forr a tea, ropog a pirítós. Kuglóf gömbölyödik az asztalon. Némán majszolgatok. Egyik kezemben omlós kuglófdarab, másikban virágos, rózsás teás csupor.

 — Ég veled hóember! — suttogom, és aznap nem sokat beszélek.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 105 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.