A kopogtatásra, még a fejem sem emeltem fel. Az íróasztalomon nyitott anyakönyvek, félig megírt esküvői szöveg, és ráadásul az imént volt áramszünet… Alig hallhatóan a kopogtatás megismétlődött.
— Szabad… — lopva felpillantottam, de már fojtattam is a munkámat. Az irodámba egy idős néni és egy nagyon szép fiatal lány lépett be. Vártam, hogy közelebb jöjjenek, de ők csak álltak az ajtóban. Becsuktam az anyakönyvet. A mamival összetalálkozott a tekintetünk és az előbbi mérgem, amit azért éreztem, mert megzavartak egy fiatal pár talán egyik legszebb napjának, házasságkötésüknek előkészítésében, egy pillanat alatt elillant.
— Jó napot kívánok — mondtam mosolyogva. — Jöjjenek nyugodtan közelebb hozzám! Miben tudok segíteni?
A néni tiszta magyar kiejtéssel köszönt vissza, a kísérője tört magyarsággal.
Most vettem észre a fiatal nő kezében a két dossziét. A lány a néni felé nyújtotta a karját, aki hálás mosollyal nézett rá, és kart karba öltve elindultak felém. Megálltak az asztalom előtt.
— Foglaljanak helyet — mutattam a két székre. Eszembe jutott, alig egy-két órája az előszobából kellett székeket behozni, mert két család volt egyszerre az irodámban. Nagyszülők, a gyermekeik és az unokák… Milyen elhasználtak, kopottak ezek a székek — jutott eszembe, de mit tudnának mesélni…
A lány felém nyújtotta a zöld színű mappákat.
— A nagymamám és én szeretnénk benyújtani a honosítási kérelmünket — mondta. Szépen formázta a szavakat, figyelt a helyes kiejtésre, mégis más nemzet nyelvének íze érződött rajta.
Miután köszöntöm a jelenlévőket, elindítom a magnót és meghallgatjuk a Szózatot. Szeretem, ahogy Latinovits Zoltán szavalja. Beleborzongok… Magamban vele mondom a szöveget… ilyen nincs csak nekünk… nekünk, magyaroknak… suttogom magamban.
Tekintetem az idős asszonyra tévedt. Ráncos kezei egymásba kulcsolva pihentek az ölében. Nem nézett rám. A gondolatai valahol messze jártak. Csend telepedett az irodára. Türelmesen néztem őt és tudtam, ez az ő napja, a holnapi esküvő oly távolinak tűnt. Éreztem, magában számadást készít. Mintha a nagy távozás előtt rendezni szeretné az életét, az életét, amit a sors egy világégés következményeként akarata ellenére átírt. Néztem a mély borozdákat az arcán, amit az elmúlt évek szántottak rá. Kopogtattak. Csak ne nyisson be senki az ajtón! — kívántam. Féltettem a varázst. A fiatal nő felé fordultam. Engem nézett. A szeme nem árulta el gondolatait. Lecsuktam a szemem.
Egy pillanat alatt ott voltam a házasságkötő teremben… a Szózat utolsó sorai… „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely; áldjon vagy verjen sors keze: itt élned, halnod kell.” Átadom a szót a polgármesternek…
Csendben kibontottam az első dossziét. Sorban átnéztem a kérelemhez csatolt hiteles magyar fordítású okiratokat. Kezembe vettem az önéletrajzot. Apró, elmosódott foltocskák jelezték, írója egy-két könnycseppet a papírlapra hullatott írás közben. Amikor az utolsó ellenőrizendő oldalhoz értem, összeszorult a szívem. A kérelem, az adatlapok mind nyugodt, szépen vezetett, nyomtatott nagybetűkkel volt kitöltve, de a névmódosítási kérelem nem. Az eleje még igen, de a név, szinte vésve van a papírra…
— Kislányom, add oda az eredeti okmányokat is, tudod, azt is be kell mutatnunk.
Ismét a lányra pillantottam. Még mindig engem nézett. Ahogy elő akarta venni a táskájából, az egyik okirat leesett a földre. Elnézést kért. Lehajolt érte.
— Édesapám születési anyakönyvi kivonata.
Végig simította rajta a kezét és felém nyújtotta.
Megtölti a termet a hang, mintha dob peregne, mintha egy egész ménes vágtatna át a helyiségen, mintha távoli patak hangja ágyúszóként hangzana, amikor harmincnégy ember egyszerre mondja a polgármester után az eskü szövegét. „Én…
— Tudja aranyos…
Tudtam, mit akar mondani, tudtam, arról akar beszélni, miért akar magyar lenni. Tudtam, és mégis vágytam rá, hogy elmondja, hogy kiadja magából azokat a gondolatokat, amit éveken át magába fojtott.
— Hallgatom — mondtam csendesen. Elővettem a másik dossziét… mégis meglepett, amit hallottam.
— Elsősorban nem magamért akarok magyar állampolgár lenni.
Elkerekített szemekkel néztem rá. Nem értettem. Láthatta a tűnődésemet, mert folytatta.
— Én mindig magyar voltam és magyar maradok a halálom órájában is. Magyar földbe lettek eltemetve a szüleim, a testvérem még akkor is, ha ma egy másik államhoz tartozik. A fiam meghalt másfél éve. Ő mindig magyar akart lenni. Magyar, mert magyarnak neveltem. A fiamért leszek magyar állampolgár. Az unokám, pedig az apjáért.
Határozottan mondta, szinte katonásan, ellenmondást nem tűrő hangon, mégis szeretetet sugárzott egész lénye. A lány szorosan átölelte nagyanyját, kezet csókolt neki és halkan a fülébe súgta:
— Nagymama, én magamért akarok magyar állampolgár lenni, és ha majd egyszer meghalok, magyar földben akarok nyugodni.
… esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem. Magyarországnak hű állampolgára leszek, az Alaptörvényt és a jogszabályokat tiszteletben tartom és megtartom. Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom…
… és tudtam a következő állampolgársági eskü letételekor az én után, magamban az ő nevét fogom mondani, azokért, akiknek már nincs lehetőségük a magyar nemzethez, mint állampolgár csatlakozni.
… Isten engem úgy segéljen.”
Battonya, 2013. február 15.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.07. @ 16:21 :: Lénárt Anna
