B.G.Boróka : Én most már semmit…

Család, közös gyerek, közös jövő,
Ez a terv, mi folyton szívembe nő!

 

 

Család, közös gyerek, közös jövő,

ez a terv, mi folyton szívembe nő!

De a napok mégis dolgoznak ellenem,

hisz napra nap, éjre éj jő,

s ülök otthonomban kedvtelen.

Hol bíbor vidámság üt tanyát,

ott tervek, vágyak születnek szüntelen.,

s hajtanak újult erővel, ott nincs félelem.

 

Hol a vágyak közé kínzó görcsök vegyülnek,

hol feledésbe merül minden ígéret,

ott ha születtek is, a tervek megsemmisülnek,

s kimondásukra is kár szánni az időt,

visszahúz a sok csalódás, nem bírom legyőzni őt.

Előre semmit sem haladok, húz le terhe,

már-már megszakadok! Hiába tett erőfeszítések,

saját nyomomba lépek egyre mélyebb.

 

Elfáradtam, eszem súgja: hiába harcolni kár!

Megértetted végre! Sorsoddal ne dacolj már!

Tudom, hogy nem feltétele a szerelemnek,

hogy erős légy, kitartó és szavadhoz hű,

de a folyton ért pofonokat elviselni nem könnyű.

A napi csalódások, megszegett ígéretek

szívemben maguknak utat találtak,

s fekete mérgüket terjesztik szerte.

 

Már csak azt hiszem el, amit látok,

nem bízom csak magamban. Rég áhított vágyak,

ne hajtsatok – feladtam! Szebb, s jobb napokat

magamtól kell remélnem, felednem kell mindazt,

amiért eddig éltem. Újra gondolni a történelmet,

az életet, s kimondani a hiábavalóságot, ha mered!

Nem akarok semmit!

Nyugalmat! – ezt az egyet.

 

Közös élet, közös gyerek ezek a vágyak,

immár elszálltak.

Nem vágyom már, mi mástól függ,

s nem egyedül én érdemem.

Kimerült szekeremet tovább nincs mi hajtsa!

Véget ért mára ez a hajsza.

 

 

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.