szerető ölelés, s a vele lét.
Reményt és biztatást ad,
hogy aggódva fogod a kezét.
Egy kézszorítás, biztató mosoly,
szerető ölelés, s a vele lét.
Reményt és biztatást ad,
hogy aggódva fogod a kezét.
Hogy kíséred óvón őt,
mint, ahogy ő tette veled,
kisgyermekként – önfeledt játékba temetkezve –
indult el rögös útján életed.
Szeretnéd tudatni vele,
hogy mennyire fáj neked is,
hogy beteg, hogy szenvednie kell.
De hiszen érzi és látja,
tekinteted, ölelésed elárulja.
Csak rövid pillanatok ezek, melyek
a négy fal magányába küldenek.
Hiszen kitekintve a betegszobán,
a tarka virágmező látványa a téren,
s a hívogató madárdal
a rideg falak közül hamar kicsal.
S holnap, mosolyra nyílt ajakkal,
lassan elindultok a parkban.
Karodra édesanyád édes terhét fekteti,
s a sugárzó nap a betegséget messzekergeti.
Jobbulást minden beteg léleknek!
———————-
Kedveskedik, rímelget, próbál megszólítani, de nem tud. Túl hétköznapi, túl tudott, túl sok hiányzik belőle a vers kötelező elemeiből: varázs, zene, gondolat.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.29. @ 20:22 :: B.G.Boróka
