Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 15. Trónfosztás

Bár nagyon hálás anyósának, hogy lányaként fogadta be a családba, Enikőnek kezd terhessé válni az anyósi gondoskodás…

5.  Trónfosztás

 

 

A Ceauşescu-korban négy hónap szülési szabadság járt, tulajdonképpen kettő előtte és kettő utána. Az anyák nagy része nem vette ki a „szülés előttit”, hanem dolgoztak, amíg bírták. Enikő is ezt tette. A munkahelyen folyt el a magzatvize. A fájdalmai viszont nem jöttek meg, s a folyadék is zöldes volt már.

— A műtőbe! Császárolunk! — adta ki a parancsot az ügyeletes szülész-orvos. A nagy kapkodásban senkinek nem jutott eszébe értesíteni Hosszúmezőiéket. Csabának viszont előérzete támadt, valami nincs rendben. Már néhány napja mind mondogatta feleségének, maradjon már otthon. Elhessegetni negatív érzéseit, egyik szüneten betelefonált a szülészetre.

Lilla vette fel. Amikor megismerte Csaba hangját, tréfásan válaszolt:

— Enikő épp nem tud a telefonhoz jönni, kicsit sok a dolga. De Ünige üdvözöl!

— Tesséék?

— Van egy kislányotok! Két kiló kilencszáz gramm, ötvenöt centi és egészséges! Enikő még az intenzív terápián fekszik, mert „császárolták”, de a lehetőséghez képest ő is jól van!

— Jövök! Azonnal jövőőők! — csapta le a kagylót, majd úgy robogott el, hogy nem is szólt, hogy a következő órájára nem megy be. Szerencsére tudták, mi a helyzet, és hamar rájöttek, mi lehet Hűbelebalázs úr viharos távozásának az oka. Pénztárcáját is a suliban felejtette táskájával együtt, ami már a szülészet előtt a virágárusnál derült ki. Üres kézzel kellett bemennie. A hallban Enikő másik kolléganőjével találkozott, Doinával.

— Várj, szerzek neked egy fehér köpenyt, és beviszlek.[1]

Enikő bágyadt, de büszke mosollyal jelentette be, amit Csaba már tudott.

— Van egy kislányod. Ahogyan kívántad…

— Vigyázz, nem szabad forgatnia a fejét a gerincérzéstelenítés miatt — figyelmeztette Lilla, majd magukra hagyta őket.

Az aggodalom fölöslegesnek bizonyult, nem a megműtött anyukának fájdult meg a feje másnapra, hanem az újdonsült apukának. Igaz, másfajta „érzéstelenítéstől”. Mert hát a nagy eseményt a barátokkal meg kellett ünnepelni.

 

Másnap kérésére meghatározták Ünige vércsoportját. Mivel Rh pozitív lett, bár ezt nem szokás azonnal szülés után, bemérték az antitesteket is, magas koncentrációjuk Enikő vérében arra utalt, az izoimmunizáció megtörtént. A laborfőnöknő, kivel munkája közben összebarátkozott, személyesen jött fel az eredménnyel.

— Kockázatos újabb gyermeket vállalnod. Ha anyósod Rh negatív, az esélyed 50%, hogy probléma nélkül kihordd és megszüld. Ám ott a másik véglet…

Alig maradt egyedül, megjelent anyósa. Amint meglátta, sírni kezdett, mint a záporeső.

— Vannak dolgok, amit el kell fogadni az életben. Vigyázni fogunk rá, mint a szemünk fényére… De hát amúgy is azt tettük volna… — simogatta meg a kezét.

— De én annyira szerettem volna, ha… Csaba is… Ön is… — küzdött könnyeivel.

— Igen, mindhárman vágytunk egy kis óvodára. Meglátod, majd megtanulsz ezzel élni. Most ez egy rettenetes pillanat. Már átéltem egyszer…

Hát igen, ha van valaki, ismeri ezt az érzést, az anyósa… Ám ettől a megértéstől még nagyobb nyomás nehezedett rá. Bűntudatot érzett, mert megfosztotta őket e vágyuk teljesülésétől. Mint mindig, magában kereste a hibát.

Csaba a frissensült apukák izgalmával készítette elő a lakást. Alig várta, „női” legyenek már itthon. Nem tudta mi vár rá, ha a kis bőgőmasina hazaér. Eszébe se jutott édesanyja egykori utalása a konkurenciára. Még akkor sem, amikor ő is terepszemlét végzett, minden rendben van-e unokája érkezéséhez. No persze, akadt hiba… Fia a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel próbált megfelelni a szőrszálhasogató kritikának. Édesanyja soha életében nem beszélt ilyen hangnemben vele, csak édesapjával.

Az természetesnek tűnt, hogy pillanatnyilag a kis jövevény körül forgott a világ. Hiába beszélték át többször is még a várakozás heteiben a lakás átrendezését, a „kisnagymama” tapasztalt véleményét is meghallgatva, sok mindenről később derült ki, másképp lenne jobb. No persze, az emelgetés, tologatás, szegezés férfifeladat, Ünige mindig épp akkor aludt el, amikor… és kellett egy bűnbak.

Amikor az Anyukának átkeresztelt Enikőnek szoptatás közben bármi eszébe jutott, valakinek fel kellett vállalnia a „Csicska-hopp!” szerepét. Eleinte szívességnek érezte, ha ő is tehetett valamit. De hát semmit sem jól… S ebben a két asszony egyetértett. Lehetett ellenvetése? Már egyetlen kismama elvárásai is nehéz helyzet elé állítanak egy újdonsült apukát, hát még ha perfekcionista is! Annál csak az lehet rosszabb, ha egy perfekcionista nagymama is akad a közelben. Egy anyósnak legalább magadban lehet mondani: „Pukkadj meg!”, de édesanyádnak?

Egy újszülött háromóránként szopik, közben tisztába is kell tenni, fürdetni, böfiztetni… S ha sírós, ölben tartani, nyugtatni. Ez természetesen asszonyfeladat, mert egy kétbalkezes, nemtörődöm, semmitnemcsinálmegrendesen férfira nem lehet bízni, főleg, ha az előbbi feladatokra akad két nő. De a munkamegosztás fontos egy családban, így a többi családtagra marad a pelenkamosás, a mosogatás, teafőzés, takarítás, netán a szakácsi szerepeket is át kell vállalni, és egyáltalán bármit, amihez nem szükséges a baba jelenléte. Ja, egy lényeges feladat kimaradt: a villámhárítóé.

Ha netán az apuka mégis a gyermek közelébe settenkedik, köszönöm helyett megkapja például:

— Vigyázz, felköltöd! Hogy fogod? Ép eszednél vagy?

Az lenne csoda, ha legközelebb sikerülne. Hova lett a férfi, kinek kegyeiért két asszony versengett? Talán már az emléke se maradt meg. Hova mehetne panaszkodni? Nagyapjához, egy pohár bor vagy sör társaságában. S nem jó tanácsadó az alkohol, ha a bánatodat öntöd bele.

Az eredmény?

— Hol vagy már megint? Sohase vagy kéznél, ha szükség van rád!

S miként lehet a másnapi óráira készülni, ellenőrző dolgozatokat javítani, ha ötpercenként rád szólnak? Még aludni se nagyon, ha sírós a baba. S matematika órán nem lehet szunyókálni, mint szoptatás közben. A legtöbb, ami marad, anya és gyermeke látványának csodálata. Irigykedve. Hiszen Csabának nemcsak a gyermeki ölelésből, babusgatásból nem jutott, hanem a feleségétől is megfosztotta az anyaság. Napközben nem jutott számára az intimitásból, hiszen ott volt édesanyja. Este pedig Enikő kimerülten fordult a fal felé.

— Mindjárt felébred szopni… Hagyj egy picit aludni…

Egyedül nagyapja érzett mély empátiát iránta.

— Túl kell ezt élni, unokám… Majd elmúlik nekik…

 

Dr. Hosszúmezői Veronika kevéssel unokája születése előtt ment nyugdíjba, ötvenöt évesen. A nagy befolyású embereknél is van nagyobb úr, éspedig a halál, s kardiológusként sok embert visszaalkudott a kaszástól. Osztályvezető főorvosként még maradhatott volna, ha kérvényezi, de számára mindig a család került első helyre. Egy ilyen kotlósnak, mint ő, létszükségletszámba megy a mások iránti gondoskodás. Annyira tud lemondani róla, mint más a levegőről. Elég nehezen viselte gyermeke felnőtté válását, a kolozsvári egyetemi éveket, amire aztán jött a baróti kihelyezés. Édesapja egyre magatehetetlenebbé válása ugyan könnyített némileg e lelki válságon, bár e folyamat felgyorsulásában nincs kizárva, hogy épp az ő túlgondoskodásának is volt szerepe, főleg miután özvegyen is maradt.

Minden követ megmozgatott egyetlen fiát hazahozni Brassóba.

Bár soha nem tette szóvá, mióta Csaba elkerült otthonról, már rég álmodozott a pillanatról, amikor majd unokáit magához ölelheti. Igen, így többes számban, mert ha neki nem lehetett csak egy, legalább az unokáit emlegethesse többes számban. Ehhez viszont Csabának meg kellene nősülnie, ám kapcsolatai mind kérészéletűnek bizonyultak. Ami azt illeti, anyja egyikkel se volt megelégedve. Egy gondoskodó, kedves, alkalmazkodó lányt képzelt mellé…

— Elűzöl minden lányt a fiad mellől! — csóválta a fejét Enyedi Gabi, Veronika barátnője.

Felháborodott e gyanúsításra. Nemcsak szemükbe nem mondta véleményét róluk, Csabával is csak éreztette. Igaz, ez elég sok erőfeszítésébe került. S végeredményben mindig kiderült, az anyai aggodalmak nem is alaptalanok. Amint telt az idő, már kezdett azon tűnődni, vajon nem volt-e valami igaza Gabinak, amikor megjegyezte:

— Azt hiszed, nem érzik rajtad? Vigyázz, Veronika, e hozzáállás önmagát beteljesítő jóslattá válhat! Amitől félsz nem menekülsz, vagy még rosszabb, a fiad a nyakadon ragad, mint Váry Ilonka néni Lackója, aki inkább Lackó bácsi… Ő is addig ügyelt fia választásaira, amíg vénlegény maradt.

— Ő nem akarta elengedni egyetlen fiacskáját, félt, hogy egyedül marad. Én már nagyon szeretném magamhoz ölelni unokáimat — ellenkezett akkor.

— Vajon ott a lelked mélyén melyik érzés erősebb? — akadékoskodott Gabi. — A vágy, vagy a félelem? Hiszen most is kettesben akarsz menni vele szabadságra! Engedd felnőni!

Ez a beszélgetés még akkor történt, amikor beadták útlevélkérésüket. Együtt akartak Magyarországra utazni. A tervet a Ceauşescu-korszak útlevél-politikája meghiúsította. Csabának nem adtak. Amíg odavolt egyedül, akadt ideje elgondolkozni barátnője szavain, amelyek nem hagyták nyugodni. De szeretett volna rácáfolni! Nem is remélte, hogy ilyen hamar sikerül.

Talán azért állt hozzá első pillanattól kezdve pozitívan ehhez a nősülési szándékhoz, mert Enikőt nem egy barátnőként ismerte meg — hiszen akkor még nem tudott a fiatalok közt kialakult vonzalomról — és ő fogalmazta meg: ilyen menyet szeretne, mint ez a lány. Miért nem talál a fia ilyen feleséget magának?

Aztán kiderült, mégis igen… S a bizonyítási vágy, hogy cáfolja Gabi aggodalmait, csak hab a tortán. Enikő árvasága elindította benne azt a reakciót, mely úrrá lesz a legtöbb nőn, ha elesett személlyel találkozik. Csak később tudatosult benne, valójában e gondoskodó szeretet a soha meg nem született lányának szól.

A lány, aki sohasem remélt ilyen családba kerülni, mindent elkövetett, csak bizonyíthassa, mennyire hálás, mert megkapta azt, ami se édesanyjának, se nagymamájának nem járt ki. Sőt, dédnagymamája is csak másodrendű tagja volt a nemes Zabolay családnak.

Fura módon szelektív az emberi memória. Veronika nem bírta felfogni barátnőinek viszonyát a menyeikkel, akik csak azért is másképp cselekedtek, ha anyósuk tiszta nemes szándékkal adott nekik tanácsot, sőt, még szemtelenül, sértő hangon is reagáltak a jó szándékú javaslataikra. Pedig csak saját egykori reakcióira kellett volna emlékeznie. Az ő kapcsolata anyósával se volt felhőtlen.

A másik oldalon Enikő is értetlenül állt kolléganői „Van nekem egy rettenetes anyósom” történeteit hallgatva. A meséket az állandó kritizálásról, a kioktatásról, az életükbe való beleszólásról, a fiacskáik védelmében a családi vitákba való beavatkozásról, és a saját kamaszos kirohanásaikról, meg miként tették pontra a házisárkányt. Inkább tágra meredt szemmel hallgatta a horror-történeteket, és került bármilyen véleménynyilvánítást. Pedig talán jobban tette volna, ha saját tapasztalatait megosztja velük. Ám félt kilógni a sorból. Hiszen ha ő más, mint a többi, talán nem tekintik többé barátnőjüknek. Talán, de nem biztos…

Enyedi Gabi is hiába csóválgatta a fejét Veronika meséit hallgatván.

— Túl magas piedesztálra helyeztétek egymást! S minél magasabban vagy, annál nagyobbat lehet onnan esni! Bár tévednék e vészmadárkodással!

 

 

 

 

 

[1] Az szülészetre férfi látogatót nem engedtek be. Az apák csak beküldhették a csomagot-virágot, amit feleségeiknek hoztak, s örvendhettek, ha feleségük le tudott jönni a hallba beszélgetni.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.