A minden elillan;
észrevétlen viszel
vasszínű lombok alatt oda.
Veled megyek, mert tudod,
a sziklát mászó gyermek
még bennem él.
Azután a kék pengeél.
Kardoskodsz: semmi a világ…
és majd újra elhiszem.
Életszikrát szór szemed,
ujjaid tarkómon,
mindenségbe törő,
néma ághegyek.
Karmolsz… fáj. Beléd hullok.
Zajtalan nyomok vagyunk már,
futó szél a táj felett…
teremtést játszó istenek.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.13. @ 23:45 :: Szakál Magdolna
