hideg van. már hosszabbak az árnyak.
érkező est pesztrálja fölibém a csillagokat.
polemista énem elkóborolni látom
talán távolodósa az ok;
most más aspektusban állok ahhoz
hogy van álom – azt mondogatom alszol.
hagylak. üres regulákat zeng fejemben
a tudás – halott. szerintem csak szállsz.
szétáradt fátum emelt meg és magával sodort.
ördögszekereket hagytatok idelenn.
bozótokat és kátyúkat. engem.
pörölnék: vinned kellett volna magaddal…
nem teszem. nem tudtál. még nem volt kezem.
most más síkban, mégis kifordítod csuklóm.
fáj ahogy húzol – megyek. helyem van a sorban.
balról a harmadik kereszt. az ittlét csak attitűd.
eljön a nap, mikor én is… és a valóság konzumensei
azt mondják majd : halott. autentikus lesz
teli virággal; de te már tudod, hogy majd álmodok.
szétrepednek a hajnali tisztánlátás alatti párnácskák
léptek ostromolják az éjjel tükörjegét
fáznak a számkivetéssé szikárult álmok
a prím számok halmaza csupa felgombolyodott ködpára
vívódó vergődés. holdkaréjt zabáló kitárt szárnyú madarak..
Hitchcock ? .. nem. Ibsen. Nóra. …- nőszirom? –
elvetélt miatyánkok a járdaszeglethez feszülő csikk… tudom.
iromba sakálok prüszkölik el a lélegzetvételek közötti fontos időt.
seggük fölött egy felhőtrapézon akasztott glória.
végetért volna már az ördögök bulija? ejakuláció nyomai csak a csillagok
-majd mind porba hull – a titok köröttük lakik : csendes éj.
– elfoszlik…kiradíroz a fény …Pilinszky írta jól: „ Ne félj!”
elvérzi az alkonyt a horizont.
ilyenkor felszakad, szivárog és…
hozzád szelídül belőlem
minden a napomban addig háborgó gondolat
( mostanában sokszor járok erre
apró kis csendzug ez egy zajos felhajtó alatt )
most is itt ülök és elnézem ahogy érkezik
a kezein a ráncot
ahogy a márványkő fölött egy kis mécsből
lángszirmú virágot bontogat…
ő felnéz rám, int, majd továbbsuhan.
ismeretlen asszony, idegen hant
ismerős fájdalom: „ Csak elment… „
– suttogja vissza , s én halkan: „Tudom…”
hisz te sem búcsúztál..
csak utolsó szavaid verik fel bennem
a rőt avarra szitáló ködök.
most kedvem lenne sírni.
de nem. megígértetted akkor…
hát nem teszem. s a fátyolt tekintetemről
hogy elűzhesd: mint napom gondját
közel bújok hozzád idebenn.
s ahogy egyre könnyebb lesz …
már hagyom. nincs baj. épp csak
elvérzi az alkonyt a horizont.
nem érdem a kor
s mégis ünneplik
talán mi tudjuk csak
hogy az idő
egérút bölcsőringás
és koporsófedél között.
ezért sem ajándék e vers
csupán segít a rád gondolásban
egy újabb napon , hol
váratlanok fénytelen ködén túl
sarjadó lét kavarog.
a puszta ma is csupasz táj.
arany nap és délibáb.
s a ház vacok. sután puha takarás.
pattog a vakolat a jelen faláról
kilátszódnak a múlt penészvirágai…
felhők közül villám cikázik…
valóság porára őszi köd szitál…
felázik az idő.
a világ köröttünk sáros kifutó
oldalvást könyöklők bosszúszomj moraja
míg középen, a piszoktalan fénytérben
tip-top irhakabátok futnak a tereken át
de tévedhetetlen szemünk elől már
el nem rejlik az alattuk inogva szűkölő homály.
tekinteted tiszta tükre látni tanított
vagy. s hogy engem is világra vajúdtál
köszönöm ma meg szülédnek:
áldott türelem. s a csodának mit úgy neveznek:
szeretet
( „Ha nem találsz árnyékot,
Ne a napot okold, hanem magad,
hogy nem ültettél egy fát…”)
reménytelenül rajtad ragadt?!
a vég hírnöke vagy. „kju-vitt”
-szólsz, s mind annak hallja:
ki vidd. s a betegágynál
szemfedőt varrni kezd.
ki vidd! minta, ha szólsz.
s nem dalod. annak értik,
mire őseik tanították őket
riadásaik idején, mikor az éj még
szörnyekkel telin vad sötétként járt a ház körül,
a beteg lázrózsás homlokára
gyászkönny hűlt,
s sokuknak lásd ma is hiába a tapasztalás,
hogy a csillagok, s holdunk sugárkévéje
veri fel csak az árnyakat a falra,
s talpuk alatt az elterülő alak
nem lelkük haldokló mása,
csak fényjáték… kuvik-nóta.
talán csak nekem vagy kedves
mióta gyerekként oly sokat…
emlékszem az odúra a kertben…
az almafa…
előtted fülesbaglyok lakták.
aztán… de minek baglyokat vinni Athénba.
nekik s nekem mást hoz dalod:
Athene noctua
A minden elillan;
észrevétlen viszel
vasszínű lombok alatt oda.
Veled megyek, mert tudod,
a sziklát mászó gyermek
még bennem él.
Azután a kék pengeél.
Kardoskodsz: semmi a világ…
és majd újra elhiszem.
Életszikrát szór szemed,
ujjaid tarkómon,
mindenségbe törő,
néma ághegyek.
Karmolsz… fáj. Beléd hullok.
Zajtalan nyomok vagyunk már,
futó szél a táj felett…
teremtést játszó istenek.
azon a szédült ?szön, amikor…
a várkertben lagzi volt. mi meg?
mint két lázadó kamasz,
ha már megmásztuk eddig a hegyet…
belógtunk. a tömlöc melletti falnál,
az évszázados gesztenyefa alatt,
a k?padon súgta el?ször tekinteted.
azután a fotós gépének kattanása
bontott bogot a pillanatról, miben
még hallottam, amint pillád
újra ki akarta mondatni enyémmel:
pisze. de írisztükrömre épp szemhéjam
vak némasága hullt… holt
levéltengert fodrozott a szél.
fogadtunk. pedig nem vagy az
a fogadkozós fajta: minket kapott lencsevégre?
a tájat?… vagy az ifjú párt?
vesztettem. az érzést.
ma hószín pihék ülnek kih?lt
lábnyomunkban. békefehéren.
jóban. mi azóta: egyedül.
egymásban.
mert minden csak tánc körötted,
mozdulatok sora,
van hogy perg? a ritmus,
s néha padlóra ül veled,
ki nézi, tán beleszédül,
nem is érti meg,
de ki véled táncol,
kivel a fókuszpont közös,
?t nem szédíti a kép
a fordulatok között,
olyan, akár a fels? lábszár
a ronde de jambe alatt,
megtart,
s?t, a pörgés is
valahol bel?le fakad,
mert minden csak tánc,
nézd a szelet,
hullámot vet a r?t avarban
s mezítelen téli ágak felett
belekarol a bakfisba,
zenét susog felé,
de hozzásímul az agghoz is,
gallérján megpihen,
ám hangját úgy, mint te,
nem érti senki sem,
mert minden csak tánc,
ezernyi röpke üzenet,
jeté-k hada
de egyszercsak jön a ture,
majd a finálé maga,
s csak az marad, ki veled táncolta napra nap,
csak az,
ki veled nevet a farce-on,
mert akár a collant,
már b?rödhöz tapad,
? az a glisé,
mit?l elj?
a következ? pillanat.
Anastasia Volochkova
“Ébredj;
bontsd ki az éj kormolt fátylait”
Testvérem lásd behegedt
a körénk feszül? tér
összes sorssebe Bennük,
és arcukban lélegzetünkr?l
tisztul a Fagy…
“Álmodj;
felébred lassan az Id?”
és pelyhes fellegeket fésül szét a szél
kivetett fürtös percek kockája perdül…
Otthonukká növünk.?!
“Néha úgy hiszem
játszik csak énvelem…”
és teveled a Lét hogy nevessünk;
még opálos hétköznapok
közül is kirántja szívünk
“De álmodom
hogy egy napon karcsú szárnyunk…”
majd nem töri le a Vég(zet)
és csak Tavasz lesz … és az utak összeérnek
és íriszük(n)ben meghal a Tél… végleg.
/ Áthallás D. Gy. – Az éjszaka légiói-ból cím? írása nyomán… /
ott vagy hol összecsuklik bennem az er?s
mégis nesztelen vagy mint szell? a fák fölött
egyedül te ismersz és érted
nem kell levélzizegés nem kell hogy ‘süvölts’
elég a jelenlét mi tiszta áttetsz?
mert mit ér a tánc ha nincs benne
lendület se lépés se ritmus
mit ér a máz ha nincs alatta edény
a ház ha nem fedi cserép
a kapu ha nem az érkezések tere fölé feszül
a méz ha savanyú kenyérre terül
és akár nyárban a lehelet
sosem látszol
nem vagy napkeleti bölcs se pásztor
csupán krisztusságom alatt a jászol
