Szakál Magdolna Szerző
Vezetéknév
Szakál
Keresztnév
Magdolna
6 év 4 komment

 

hideg van. már hosszabbak az árnyak. 
érkező est pesztrálja fölibém a csillagokat.
polemista énem elkóborolni látom
talán távolodósa az ok;
most más aspektusban állok ahhoz
hogy van álom – azt mondogatom alszol.

hagylak. üres regulákat zeng fejemben 
a tudás – halott. szerintem csak szállsz. 
szétáradt fátum emelt meg és magával sodort.
ördögszekereket hagytatok idelenn. 
bozótokat és kátyúkat. engem.
pörölnék: vinned kellett volna magaddal…
nem teszem. nem tudtál. még nem volt kezem. 

most más síkban, mégis kifordítod csuklóm.
fáj ahogy húzol – megyek. helyem van a sorban. 
balról a harmadik kereszt. az ittlét csak attitűd.
eljön a nap, mikor én is… és a valóság konzumensei 
azt mondják majd : halott. autentikus lesz
teli virággal; de te már tudod, hogy majd álmodok.

7 év Nincs Komment

 

 

szétrepednek a hajnali tisztánlátás alatti párnácskák
léptek ostromolják az éjjel tükörjegét
fáznak a számkivetéssé szikárult álmok
a prím számok halmaza csupa felgombolyodott ködpára
vívódó vergődés. holdkaréjt zabáló kitárt szárnyú madarak..
Hitchcock ? .. nem. Ibsen. Nóra. …- nőszirom? – 
elvetélt miatyánkok a járdaszeglethez feszülő csikk… tudom. 
iromba sakálok prüszkölik el a lélegzetvételek közötti fontos időt.
seggük fölött egy felhőtrapézon akasztott glória. 
végetért volna már az ördögök bulija? ejakuláció nyomai csak a csillagok
-majd mind porba hull – a titok köröttük lakik : csendes éj. 
– elfoszlik…kiradíroz a fény …Pilinszky írta jól: „ Ne félj!”

7 év 13 komment

 

 

elvérzi az alkonyt a horizont.

ilyenkor felszakad, szivárog és…

hozzád szelídül belőlem 

minden a napomban addig háborgó gondolat

 

( mostanában sokszor járok erre

apró kis csendzug ez egy zajos felhajtó alatt )

 

most is itt ülök és elnézem ahogy érkezik

a kezein a ráncot

ahogy a márványkő fölött egy kis mécsből

lángszirmú virágot bontogat…

 

ő felnéz rám, int, majd továbbsuhan.

 

ismeretlen asszony, idegen hant

ismerős fájdalom: „ Csak elment… „ 

– suttogja vissza , s én halkan: „Tudom…”

 

hisz te sem búcsúztál..

csak utolsó szavaid verik fel bennem

a rőt avarra szitáló ködök.

 

most kedvem lenne sírni.

de nem. megígértetted akkor…

hát nem teszem. s a fátyolt tekintetemről

hogy elűzhesd: mint napom gondját 

közel bújok hozzád idebenn.

 

s ahogy egyre könnyebb lesz …

már hagyom. nincs baj. épp csak

elvérzi az alkonyt a horizont.

 

 

 

7 év 7 komment

 

 

 

 

nem érdem a kor

s mégis ünneplik

talán mi tudjuk csak

hogy az idő

egérút bölcsőringás

és koporsófedél között.

ezért sem ajándék e vers

csupán segít a rád gondolásban

egy újabb napon , hol

 

váratlanok fénytelen ködén túl

sarjadó  lét kavarog.

a puszta ma is csupasz táj.

arany nap és délibáb.

s a ház vacok. sután puha takarás.

pattog a vakolat a jelen faláról

kilátszódnak a múlt penészvirágai…

felhők közül villám cikázik…

valóság porára őszi köd szitál…

felázik az idő.

 

 

a világ köröttünk sáros kifutó

oldalvást könyöklők bosszúszomj moraja

míg középen, a piszoktalan fénytérben

tip-top irhakabátok futnak a tereken át

de tévedhetetlen szemünk elől már

el nem rejlik az alattuk inogva szűkölő homály.

 

tekinteted tiszta tükre látni tanított

vagy. s hogy engem is világra vajúdtál

köszönöm ma meg szülédnek:

áldott türelem.  s a csodának mit úgy neveznek:

szeretet

 

 

7 év 4 komment

( „Ha nem találsz árnyékot,

Ne a napot okold, hanem magad,

hogy nem ültettél egy fát…”)

 

reménytelenül rajtad ragadt?!

a vég hírnöke vagy. „kju-vitt”

-szólsz, s mind annak hallja:

ki vidd. s a betegágynál

szemfedőt varrni kezd.

ki vidd! minta, ha szólsz.

s nem dalod. annak értik,

mire őseik tanították őket

riadásaik idején, mikor az éj még

szörnyekkel telin vad sötétként járt a ház körül,

 a beteg lázrózsás homlokára

gyászkönny hűlt,

s sokuknak lásd ma is hiába a tapasztalás,

hogy a csillagok, s holdunk sugárkévéje

veri fel csak az árnyakat a falra,

s talpuk alatt az elterülő alak

nem lelkük haldokló mása,

csak fényjáték… kuvik-nóta.

talán csak nekem vagy kedves

mióta gyerekként oly sokat…

emlékszem az odúra a kertben…

az almafa…

előtted fülesbaglyok lakták.

aztán… de minek baglyokat vinni Athénba.

nekik s nekem mást hoz dalod:

 

Athene noctua

 

 

 

 

 

 

7 év 4 komment

 

A minden elillan;

észrevétlen viszel

vasszínű lombok alatt oda.

Veled megyek, mert tudod,

a sziklát mászó gyermek

még bennem él.

Azután a kék pengeél.

Kardoskodsz: semmi a világ…

és majd újra elhiszem.

Életszikrát szór szemed,

ujjaid tarkómon,

 mindenségbe törő,

néma ághegyek.

Karmolsz… fáj. Beléd hullok.

Zajtalan nyomok vagyunk már,

futó szél a táj felett…

teremtést játszó istenek.

 

 

 

 

 

 

8 év 5 komment

azon a szédült ?szön, amikor…

 a várkertben lagzi volt. mi meg?

 mint két lázadó kamasz, 

 ha már megmásztuk eddig a hegyet…

 belógtunk. a tömlöc melletti falnál,

 az évszázados gesztenyefa alatt,

 a k?padon súgta el?ször tekinteted. 

 azután a fotós gépének kattanása

 bontott bogot a pillanatról, miben

 még hallottam, amint pillád

 újra ki akarta mondatni enyémmel:

 pisze. de írisztükrömre épp szemhéjam 

 vak némasága hullt… holt

 levéltengert fodrozott a szél.

 fogadtunk. pedig nem vagy az 

 a fogadkozós fajta: minket kapott lencsevégre? 

 a tájat?… vagy az ifjú párt?

 vesztettem. az érzést.

 ma hószín pihék ülnek kih?lt 

 lábnyomunkban. békefehéren.

 jóban. mi azóta: egyedül.

 egymásban.

 

8 év 5 komment

 

mert minden csak tánc körötted,

mozdulatok sora,

van hogy perg? a ritmus,

s néha padlóra ül veled,

ki nézi, tán beleszédül,

nem is érti meg,

de ki véled táncol,

kivel a fókuszpont közös,

?t nem szédíti a kép

a fordulatok között,

olyan, akár a fels? lábszár

a ronde de jambe alatt,

megtart,

s?t, a pörgés is

valahol bel?le fakad,

 

mert minden csak tánc,

nézd a szelet,

hullámot vet a r?t avarban

s mezítelen téli ágak felett

belekarol a bakfisba,

zenét susog felé,

de hozzásímul az agghoz is,

gallérján megpihen,

ám hangját úgy, mint te,

nem érti senki sem,

 

mert minden csak tánc,

ezernyi röpke üzenet,

jeté-k hada

de egyszercsak jön a ture,

majd a finálé maga,

s csak az marad, ki veled táncolta napra nap,

csak az,

ki veled nevet a farce-on,

mert akár a collant,

már  b?rödhöz tapad,

? az a glisé,

mit?l elj? 

a következ? pillanat.

 

 

Anastasia Volochkova

 

8 év 4 komment

 

“Ébredj; 
bontsd ki az éj kormolt fátylait” 
Testvérem lásd behegedt 
a körénk feszül? tér 
összes sorssebe Bennük, 
és arcukban lélegzetünkr?l 
tisztul a Fagy… 
“Álmodj; 
felébred lassan az Id?” 
és pelyhes fellegeket fésül szét a szél 
kivetett fürtös percek kockája perdül… 
Otthonukká növünk.?! 
“Néha úgy hiszem 
játszik csak énvelem…” 
és teveled a Lét hogy nevessünk; 
még opálos hétköznapok 
közül is kirántja szívünk 
“De álmodom 
hogy egy napon karcsú szárnyunk…” 
majd nem töri le a Vég(zet) 
és csak Tavasz lesz … és az utak összeérnek 
és íriszük(n)ben meghal a Tél… végleg.

 

 

 

/ Áthallás D. Gy. – Az éjszaka légiói-ból cím? írása nyomán… /

 

8 év 6 komment

ott vagy hol összecsuklik bennem az er?s
mégis nesztelen vagy mint szell? a fák fölött
egyedül te ismersz és érted
nem kell levélzizegés nem kell hogy ‘süvölts’
elég a jelenlét mi tiszta áttetsz?
mert mit ér a tánc ha nincs benne
lendület se lépés se ritmus
mit ér a máz ha nincs alatta edény
a ház ha nem fedi cserép
a kapu ha nem az érkezések tere fölé feszül
a méz ha savanyú kenyérre terül
és akár nyárban a lehelet
sosem látszol
nem vagy napkeleti bölcs se pásztor
csupán krisztusságom alatt a jászol

Szakál Magdolna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.