— Csengettek, mama, nem hallottad?
— Nem, de nézd meg, biztosan a postás bácsi.
— Jó napot kívánok, itthon van a papa vagy mama? Ajánlott levelet hoztam édesapádnak. Menj, szólj, hogy vegye át, mert alá kell írja az átvételi elismervényt.
— Apa dolgozik, nincs itthon, de tessék várni, szólok a mamámnak — szaladt a kisfiú. — Anya, gyere gyorsan, alá kell írni.
— Jó napot, Takács bácsi — üdvözölte a postást a mama. — Ajánlott levelet tetszett hozni a férjemnek? Csak nem valami büntetés vagy hasonló?
— Nem tudom, mi lehet, de a Belügyminisztérium a feladó. Sok minden lehet.
— Más nem is hiányzott nekünk. Nemrégen kapott amnesztiát és végre visszaengedték a családjához, most meg ismét abajgatják.
— Ne velem tessék itten veszekedni, én kérem, csak kézbesítem a levelet. Majd a feladóval vitázzanak. Tudom, a kedves férje nem egy bűnöző, csupán nem tudja véka alá tenni a véleményét, és ezért volt távol maguktól. Én csak egyet tanácsolnék neki: Ne szólj szám, nem fáj fejem.
— Tudja maga, hányszor mondtam én ezt neki, meg a testvéreim is? De falra hányt borsó. Biztosan megint jártatta valahol a száját, ahol nem kellett volna.
— Itt tessék szíves lenni, aláírni – nyújtotta az átvételi elismervényt a postás, majd átadta a küldeményt.
Lázasan kibontotta a borítékot és olvasni kezdte.
„Tisztel G. elvtárs!
Az értesítés kézhezvételétől számított egy héten belül szíveskedjék befáradni irodánkba. Amennyiben a kérésnek egészségi vagy más okból nem tud eleget tenni, és ezt nem tudja megfelelő dokumentummal igazolni, kénytelenek leszünk hatóságilag előállíttatni.”
Dátum, pecsét aláírás, Belügyminisztérium x nevű alosztály.
Kiverte a víz, és azonnal a telefon után nyúlt.
— Jó napot, János! Ne haragudjon a zavarásért, tudna szólni a férjemnek? G.-né vagyok.
— Máris szólok neki, egy kis türelmet.
— Baj van, Gyuri! Most ment el a postás. Kaptál egy ajánlott levelet a Belügytől. Be vagy rendelve eligazításra. Egy héten belül jelentkezned kell. Mi a fenét jártattad a szádat megint? Nem volt elég, hogy nyolc évet Diósgyőrben voltál.
— Ne idegeskedj, nem tudnak semmit sem a nyakamba varrni. Nem csináltam semmit.
— Akkor minek hívnak?
— Most nincs időm, mert dolgozom. Majd otthon megbeszéljük. Kiveszek holnapra szabadnapot, és bemegyek. Hiába is próbálkozunk találgatni, úgy sem fogunk rájönni, mit akarnak.
— Nem kellene szólni az ügyvédednek?
— Minek? Ráérünk majd akkor, ha megtudjuk, mit is akarnak. Addig kár felhajtást csinálni.
Másnap Gyuri bement a Belügy kijelölt alosztályára. Udvarisan fogadták és még csak nem is várakoztatták, ahogyan azt mindég tették, hogy hagyták egy darabig főni a delikvenst a saját levében.
— Foglaljon helyet G. elvtárs.
Kis híján ki akarta kérni magának, hogy ő senkinek sem az elvtársa, de idejében meggondolta magát.
— Kár is találgatnia, hogy miért hívtuk, úgy sem tudja eltalálni. Annyit már most, az elején közölhetek önnel, hogy ezúttal egy „kellemes ügyről” lesz szó.
Felállt az íróasztaltól, és az iratszekrényből egy aktát halászott elő. Kinyitotta a dossziét, és egy amerikai cég borítékját helyezte asz asztalra.
— Van magának valamilyen rokona New Yorkban? Mert mi nem tudunk róla. Csak azt tudjuk, hogy él egy öccse Izraelben.
— Van valami nagynénim, de nem leveleztünk. Az öcsém áll vele kapcsolatban.
— Lám lám, mindenre fény derül egyszer, mi mindent megtudunk, amit tudni szeretnénk. Tudja, hogy ez a kedves rokon nemrég elhunyt?
— Mondtam magának, most az imént, hogy nem leveleztünk. Az öcsém…
— Már mondta. Tehát az öccse nem írt magának, mostanában, hogy a kedves nagynéni megboldogult?
— Nem! Persze lehetséges, hogy a most esedékes levelében majd megírja.
— Na mindegy, ezt most akár el is hagyhatjuk. Szóval a kedves nagynéninek volt a tulajdonában egy ingatlan Manhattan belvárosában, és egy mosodája Brooklinban. Itt az elszámolás a Wolf ügyvédi irodától, akik a felszámolást végezték. Mindent önre hagyott. Pontosabban a kiskorú fiára. Most már elmondhatja végre, hogy a kedves nagynénivel kapcsolatban volt, csak kerülő utakon. Nem fogom ezért elmarasztalni magát. Tehát az a helyzet, hogy magának, mint gyámnak ki kellene utazni az Államokba, és New Yorkban átvenni az örökséget. Sajnos ilyen irányú kapcsolatunk és megállapodásunk még nincsen az USA-val, hogy dollárt utaljanak át magyar állampolgárnak, mert a magyar jogszabályok ezt nem teszik lehetővé. Maga kimegy és behozza a pénzt az országba nekünk. Utána kifizetjük az ellenértékét a fiának, forintban.
— Már megbocsásson, de hogy utazzak ki, amikor még útlevelem sincsen?
— Már intézzük. Amíg haza nem érkezik, addig a családja megfigyelés alatt lesz. Gondolom, nem fogja megbolondítani a nyugat talmi csillogása, meg az a kis örökség, amit a fiára hagytak. De ha esetleg mégis, ne számítson sok jóra, mert elfogatási kérelmet juttatunk el az Interpolnak, hogy maga el akarja sikkasztani a kiskorú gyermeke pénzét. Mi mindenre gondolunk. A helyzet a következő. Mához egy hétre megkapja az útlevelét. Repülőjegyet, vagy az utazási költségeket, azt maga fedezi. Ezt majd később elszámoljuk, természetesen. Kérdezhet, mert gondolom, van kérdése.
— Elnézést, megtudhatnám, mekkora összegről is van szó, mert gondolom, nem pár száz dollárról.
— Elég csinos kis összeg. Potom hatvanezer dollár. Lehetséges, hogy kicsivel több, de a maga nevére ennyi pénz van taksálva.
— Mennyi? Hatvanezer?
— Ne csodálkozzon már, ember. A néninek mosodája volt. Már az önmagában egy jelentős összeget tesz ki. Plusz a manhattani ingatlan.
— Bocsánat. Azt tetszett mondani, hogy az utazási költségeket nekem kell fedezni. Nem lehetne kérni az ügyvédi irodától egy európai országot, ahol van kirendeltségük, vagy valami leányvállalatuk? Nincsen annyi pénzem, hogy jegyet váltsak New Yorkba. Az öcsém sem hiszem, hogy tud pénzt küldeni, nem egy gazdag ember, három gyereke is van.
— Meg fogjuk érdeklődni. Jöjjön vissza egy hét múlva, és akkor megbeszéljük a további teendőket.
Úgy érkezett haza, mint akit megint elítéltek.
— Na, mesélj. Ugye megmondtam, hogy megint jártattad a szád, feleslegesen. Mennyit akarnak a nyakadba rakni? Mondj már valamit, hozzád beszélek! — rázta meg a vállait a felesége.
— Ennél rosszabbról van szó.
Azzal belefogott, elmesélte a történteket élete párjának.
— Te jó Isten! Ennyi pénz! Tudtál te róla, hogy az Irma néninek ennyi pénze van? Imre, az öcséd biztosan. De miért te vagy az örökös? Imre nem kapott volna semmit? Azt nem tudom elhinni! Ő állt vele inkább kapcsolatban. Neki három gyereke is van, nem egy. Jobban szüksége van a pénzre, mint nekünk. Ámbár ő nem tudja, hogy itt mit jelent egy gyereket felnevelni. Ugyanúgy elkel a pénz nekünk is, nem mondom, csak tudom, a kedves sógornőm nem fogja annyiban hagyni, hogy nekik csak a szájuk járhat. Aztán miért hoznád be az egész pénzt? Nem hagyhatnád kint valahol? Esetleg megbeszéled az öcséddel, hogy ráíratod egy részit. Majd, ha a fiunk felnőtt lesz, akkor odaadja neki.
— Erre én is gondoltam, de az elvtársak is. Be kell hoznom az egészet, különben nektek lesz bajotok, ha esetleg nem jönnék vissza. De ettől nem kell félnetek. Viszont talán ez használható ötlet, hogy Imrére íratom az összeg egy részét. Mondjuk a felét. A másikat meg behozom, mert szükségünk van rá.
Az egy hét lejártával, visszament az irodába.
— Jó hírrel szolgálhatok ismét. Az ügyvédi irodának van egy megbízottja Rómában. Elintéztük, hogy átküldjék nekik. Maga most akkor „csak” Rómáig kell, hogy menjen. Gondolom, annyi pénzt össze tud szedni, hogy megvegye oda-vissza a vonatjegyet. Itt az iroda címe Rómában. Gustavó Massin urat kell keresnie. Ő elintézi majd a szükséges formaságokat, másnap már vissza is tud utazni a pénzzel.
— De már megbocsásson! Ennyi készpénzzel hogy fognak engemet beengedni Hegyeshalomnál?
— Azzal maga ne törődjön. Nincs a fejére írva, hogy magánál ennyi készpénz lapul. Ha meg esetleg mégis túl ügybuzgók lennének a vámos elvtársak, mi majd értesítjük őket. Itt az útlevele — nyújtotta át a dokumentumot. — Harmincnapi kinn-tartózkodásra érvényes. Ja, még valami. Ha innen kilép, azonnal menjen el az olasz nagykövetségre, vízumot kérni. Holnapra már készen is lesz. Nem tudom, mennyiért számolják manapság, forintban is lehet fizetni, ha nincs valutája.
— Honnan lenne?
— Majd el felejtettem. Itt van egy hivatalos valuta kiutalás is magának. Hetven dollár. Az csak elég lesz szállodára meg a felmerülő más költségekre.
— És a behozandó pénzből nem költhetek?
— Hogy képzeli? Az nem a magáé, hanem a kiskorú gyermeké. Maga csak az apja, a „gyámja”.
Nagy nehezen összekapargatták az utazáshoz szükséges anyagiakat.
— Ugye visszajössz, nem hagysz minket cserben? — búcsúzott a felesége.
— Hogy gondolod! Megtehetném, tudom, de nem venném a szívemre. Ki tudja, mire lennének képesek, és milyen retorziót alkalmaznának. Hiába vöröskereszt, meg bármi más segélyszervezet, mi a vasfüggöny innenső oldalán vagyunk. Mire minden elintéződik, addigra biztos egy élő halottat csinálnának belőled, a gyereket meg benyomnák valami intézetbe. Visszajövök, de a pénz egy részit biztonságba helyezem a gyereknek. Nem hozom be az államnak. Elítélhetnek érte, tudom, ami röhejes, mert noha a gyerekem pénze, jogom van vele szabadon rendelkezni. Ám ez lesz a legkisebb gondom, ha a pénzt megkapom és biztonságba teszem. Mennyit tudnak ezért a nyakamba varrni? Öt évet maximum? Leülöm, ha kell.
Rómában felkereste a megadott címet. Nyelvi gondjai nem voltak, noha nem beszélte az olaszt, de németül kitűnően megértette magát.
— Senor G. Itt van egy csekk az ön nevére kiállítva. A Banko Itália bármelyik fiókjában átveheti az összeget.
— Hálás köszöntem, de lenne egy kérésem. Nem szeretném ezt az egész összeget bevinni Magyarországra. Van egy testvérem Izraelben, akinek az összeg felét átutalnám, hogy azt kösse le a fiam nevére. Majd, ha nagykorú lesz, akkor felhasználhatja, amire gondolja.
— A bankban ezt el tudja intézni. Egyszerű formaság. Megadja az izraeli pénzintézet nevét, és a kedvezményezettét, akinek a nevén van a számla. A többit a bank intézi. Sok szerencsét önnek — köszönt el az ügyvéd.
A banki átutalás, simán és zökkenőmentesen megtörtént, miután telefonon beszélt az öccsével. A maradék pénzt, egy nagy borítékba rakva átvette. Kétezer dollárt azonnal átváltott lírára, és bevásárolt szeretteinek. Cipőt, ruhát, édességet és miegymást. Főleg a fiának, de a feleségének is bőven jutott ajándék. Magának szinte nem is vett semmit, egy pár cipőn meg öltönyön kívül. Pár csomag borotvapengét, és más piperecikket.
Hegyeshalomnál a vámosok persze kiszúrták a sok holmit, de miután átvizsgálták az úti-okmányát is, szó nélkül továbbengedték. Ezen persze elgondolkozott: Pesten számoltatják el, ha leadja a dollárt átváltásra.
Másnap, miután kipihente az utazás fáradalmait, bement a pénzzel az irodába. Miután kiderült, hogy csupán a fele összeget hozta be, és abból is elköltött kétezer dollárt, a megbízott tiszt iszonyú haragra gerjedt.
— Maga ezért lakolni fog! Meglopta az államot, meg a saját gyerekét is. Tudja maga, mit fog ezért kapni?
— Teljesen mindegy. Halálra nem ítélhetnek már, azoknak az időknek vége. Nem minősülhet ez akkora bűnnek. A maximum kiszabható büntetés öt év. Mit számít, leülöm. De figyelmeztetni akarom önt és a feletteseit valamire. Amennyiben elítélnek, az megfelelő helyen „ülni fog”, hogy megtudják, micsoda emberi jogok vannak a szocialista paradicsomban.
— Még fenyegetőzni is mer? Nem lesz jó vége ennek — figyelmeztette nyomatékosan.
A pénz átvételéről — ha nehezen is —, de elismervényt kellett adniuk. Aztán jött a java. Az OTP nem a hivatalos árfolyamon számolta el a pénzt. Egy dollárért öt forintot számolt. Így potom százötven ezer forintot írtak jóvá a fia nevére. Azokban az időkben ez is egy iszonyatos összeg — egy lakás ára — volt.
Ahogy ígérték, rövid idő után bírósági eljárást indítottak az apa ellen. A vád valutaüzérkedés, sikkasztás volt. Hála egy jó ismerős ügyvédnek, mind a kettő alól felmentették. Viszont bosszúból tíz évre megfosztották a nyugatra utazás lehetőségétől.
Teltek múltak az évek. Fia és felesége — halálát követően pár évvel — Izraelbe emigráltak. Az annó lekötött százötven ezer forint kamatozott addig. Indulás előtt egy jelentős részét kivették, de hagytak bent a kontón pénzt, nem akarták, hogy feltűnést keltsen ennyi pénz hirtelen kivétele. Izraelben a sógor aztán megadta a kegyelemdöfést. Nem a lekötött összeget.
— Nézd, Gyuri valóban megkért, hogy kössem le a pénzt a fia nevére. Nem tettem meg, mert nekem is van három gyerekem. Az ő továbbtanulásukat ebből fedeztem. Nem akartam megtámadni a végrendeletet, mert tudtam azt, hogy a bátyám nem fog megfeledkezni rólam. A másik fele sem volt kis összeg. Harmincezer sem kis pénz, pláne a szocializmusban.
— Van fogalmad, mit kaptunk érte? Ha rendes árfolyamot adtak volna, talán nem is disszidálunk. Filléreket adtak érte. Évek alatt kamatozott, de nem tudtuk az egészet kivenni, mert féltünk, hogy lebukunk. Azt a pénzt nem a te gyerekeidnek adta oda. Te megloptál minket, de mindegy. Mehetek vele, ahová akarok.
Évekkel később, amikor már szabadon lehetett utazni Magyarországra, a régi betétkönyvvel felkereste a fiú az OTP fiókot. Úgy néztek rá, mint aki a Holdról érkezett.
— Ez a betét már nem létezik. Megszűnt.
— Már elnézést, itt van fehéren feketén, hogy százhúsz ezer forint van rajta.
— Kérem szépen, ezt az állam kisajátította, mivelhogy illegálisan távoztak az édesanyjával az országból. Mellékbüntetésként vagyonelkobzásra ítélték önöket.
— A lakásunkat is így kobozták el akkor.
— Nagy valószínűséggel. Talán majd tetszenek tudni kártérítést kérni.
Nem kért, de nem is kapott volna. Könnyen jött pénz, könnyen is megy el, tartja a mondás. De minek volt hozzá ennyi bonyodalom? Avagy ez is az „örökség” része volt?
Legutóbbi módosítás: 2012.09.06. @ 09:20 :: Avi Ben Giora.
