Nem született eleve szívtelennek. Valamikor régen, dobogott benne valami, aminek a neve, ha jól emlékszik pumpa volt, vagy mi. Kikanyarodott alóla minden, pedig a legjobb sorsra érdemes csak ő lehet, ez tiszta sor. Aki nem látja, teljesen elszakadt a realitástól, szellemi vakságban szenved. Csak azért, mert falakat támaszt naphosszat, még nem kellene leírni. Magában az a tény, hogy szobafestő és mázoló – egyeseknek csupán falazó segédmunkás -, a gonoszság kicifrázott cakkos dolmánya. Ez az egész káros, nem csak a vállalatának, hanem ki tudja, ki mindenki másnak. A Föld sínre tevését és teljes navigálását rá kellene bízni, úgy karba tett kézzel. Sovány-silány, lekékült szemű főnöke, hatalmas képességeinek egyből kezet csókolhatna, de hát olyan ez, mint cseréptetőn üldögélő sarkantyús borzot kergetni szappanos talpú cipőben.
Kirúgták őt – na nem csak egy munkahelyről -, de így még súlyosabb az értékfelismerő képesség hiányának teljessége. Ha egy valaki átbámul rajta, megbocsátható, de ha az egész világ hülye, akkor menjenek el a Marsra? Társasházban lakott. Körfolyosós, régi – sokaknak undorító, másoknak antik- környezetben. Amikor megtudta, hogy a hatályos törvények értelmében szomszédai közül, talán tizenöt nem birtokosa saját lakásának – voltak olyan felelőtlenek, hogy bizonyos pénzhiányra kenve -, nem vásárolták meg luxusotthonaikat, csak úgy salétrommal díszítve bérelték tovább; a mindenben nagyon okos ügyintéző beleszagolt és belé gőzölgött a nagy üzlet szaga. Már csak az arcsunyítást és némi háttérmunkát kellett összevarázsolni, hogy hidat verjen kvalitásainak kibontakoztatására, képességei és a hasonszőrűnek vélt közvetítők között.
Az elsőt, célra irányítottat gyávasággal vádolta, mikor egy több százezer eurós üzletből, csak úgy ukmukfukk kisétál. A másodikon elcsodálkozott, a harmadiktól pedig őrjöngött, miközben bájosan odakeziccsókolomozott Páncélos néninek, egyik áldozatnak szánt szomszédjának. Ezután lesikló sebességével, és decibelhalmozó hangfalak erősségével bömbölt belőle: “Ah! Szóval, maguk marhák, nem látják, nem akarnak a szemüktől két lépésre nézni? Itt fekszenek ezek az, úgy tudom, elég sokat érő egyen lakások, melyeket minimális ügyvédi közbenjárással, priccpraccprucc lehetne kiüríteni bitorlóiktól. Aztán egy jó kis zsebszerződéssel harmadolva, mint a böriben szokás, maradhatnánk. Az ügyvéd is megkapná a neki járót, én is, persze maguk is. Sehogyan sem tudta megérteni, mitől feszengenek, mikor csókkal borított testű, extatikus állapotba került szerelmesek módjára illett volna viselkedniük. Ám azok még mindig a téli erdő havas fonnyadtságával próbáltak csendben kihátrálni, előbb a szó átvitt, majd szoros értelmében. Le a lépcsőn, ki a kapun, jó messze tőle, mert amikor egy üzlet olyan büdös, hogy gázálarccal is fojtó, abba senki nem hajlandó belemenni.
Ekkor a szerencsétlen helyzetű, meg nem értett, empátiatöbbletét végleg levetkezett zseni, asztalára borulva zokogta magának. „Én szerencsétlen, az élet nagyobbik felével magam mögött állok és a bübü társadalom, szolidaritással véd mindent és mindenkit, csak mert valaki, vagy valakik – talán az egész világ – úgy döntött, nekem nem jár más, mint mások bakancsa alá kerülés. Ellenem összeesküdt, alacsony és magas frekvenciájú főnökök, kényének kedvének végrehajtása, azért mert ők azt állítják, hogy értenek hozzá, pedig még egy falat sem tudnak úgy támasztani mint én. Munkaidőben, talppal, rendesen. Bal láb a földön, jobb talp a falon, cigi a szájba. De amikor itt van az élet legnagyobb üzlete, ha más városból, vagy külföldről kell is rendes üzletkötőket szerezni, akkor is megteszem.”
Harminc éve szomszédainak nem jár a lakhatás, neki viszont elemi joga, mint töknek a napon heverés, hogy őket kicsinálva, az utcára tegye és felvegye a “kijáró” vagyont. Végül is mit képzelnek Kovácsék, Páncélosék, Virányiék és a többiek! Meddig tarthat jóindulata?! Mi a fene is az a jó indulat – gondolta. Emlékezett a fogalomra, de valahogy ez sem ugrott be. Ne várják, hogy lakást biztosítson nekik! Volna még egy megoldás, ha leperkálnák azt a jutányos, havi ezer eurót fejenként életük végéig, de amilyen rövidlátó, csökönyös agyzsugorok, fel sem fogják, hogy a szíve helyét betöltő jég, üde áramlásával megmentőjük lenne.
Csak sírt, zokogott könnyek nélkül, dühtől eltorzult arccal, ordítva.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.08. @ 18:11 :: Boér Péter Pál
