Bányai Tamás : A nagy fogás 2.

Ez egy olyan történet, amelynek minden szereplője a sírig hallgatott róla. S amelynek mottója lehetne: semmi sem változik, csak az emberek cserélődnek.*

 

 

 

Prokujbisev csak akkor nézett fel íróasztala fölül, amikor Koronkov már az irodájában állt, és mögötte becsukódott az ajtó. Üdvözlet helyett alaposan végigmérte az asztalával szemben némán álldogáló férfit. Alig észrevehetően ingatni kezdte fejét, mint aki saját szemének is nehezen akar hinni. Koronkovot többször is látta már, a külső jelekben mutatkozó hasonlóság most mégis meglepte.

Ha nem tudnám ki ez, gondolta, még össze is téveszteném őket. Akár az ikertestvérek.

Intett Koronkovnak, lépjen előbbre, hogy még közelebbről szemügyre vehesse. Most azokat a vonásokat, jeleket akarta felfedezni rajta, amelyek az eltérésről árulkodnak. Szinte semmit sem talált a férfi ruházatán kívül, legfeljebb bajszának tömörségét, az arcát borító himlőhelyek ritkaságát kifogásolhatta volna, de alapjában véve még ezzel sem lehetett elégedetlen.

— Jól figyeljen rám, Koronkov! — szólalt meg Prokujbisev minden átmenet nélkül, arról is megfeledkezve, hogy vendégét hellyel kínálja. — Az eddig vállalt szerepe most fog kiteljesedni, és ehhez minden tudására szüksége lesz. Nagyon, nagyon sok múlik azon, miként fogja most megformálni, amit idáig alakított.

A nagyon szót erőteljesen és félreérthetetlenül kihangsúlyozta, miközben merev tekintetével szinte szuggerálta Koronkovot, aki még mindig szótlanul és mozdulatlanul állt előtte.

— Eddigi szereplése nem okozott csalódást, sőt, igazán dicséretet érdemel, most azonban… — Egy pillanatra elhallgatott. Sóhajnak is beillő mély levegőt vett. — Most azonban jóval többről van szó. Megértette?

Koronkov bólintott.

Magában megkísérelte elképzelni, mire kérhetik fel ezúttal. Amit azonban ezután hallott, az minden képzeletét felülmúlta.

— Sztálin elvtárs ma este német fogságba esett — mondta Prokujbisev, árgus szemekkel figyelve szavainak hatását.

Koronkov megrökönyödését talán csak szemöldökének egyetlen rándulása jelezte, meg az, hogy résnyire megnyílt a szája. De továbbra is hallgatott. Igyekezett nem kimutatni azt a futólagos ijedtséget, ami hatalmába kerítette, s amin azon nyomban úrrá is lett. Az eddiginél ugyancsak nagyobb figyelemmel várta a folytatást.

Prokujbisev az állát vakarta. Úgy tűnt, ujjainak játéka csalja arcára azt a sajnálkozó, ugyanakkor enyhén gunyoros mosolyt, ami az ábrázatára telepedett.

Az ostoba, gondolta magában. Mi keresnivalója volt neki a fronton? Minden hősködésért nagy árat kell fizetni. Mit várt ettől a bolondja? Cudar helyzetbe hozott, de ha ez a Koronkov képes arra, amit elvárok tőle, akkor…

Tudta, nagyon merész játékba kezd, ámde már felmérte magában az esélyeit. Nem lehet baj, csak Koronkov kövesse mindenben az utasításait.

— Érti már, mit várok magától?

Koronkov most szólalt meg először.

— Azt hiszem, igen — mondta. Pedzegette már, mi lesz a feladata. Az ajkába harapott. Közben meg járt az agya.

„Nem lesz könnyű — gondolta —, de nincs más választásom. A Szovjetunió talán még megengedhetné, hogy egyszerre két Sztálin is eltűnjön a történelem porondjáról, én azonban semmi esetre sem. Józan eszemtől még nem fosztott meg senki.”

Kezdte élvezni helyzetét.

— Akkor hát, ne halogassunk semmit — mondta Prokujbisev határozottan. — Az idő sürget. Minden elszalasztott perc az ellenség malmára hajtja a vizet.

Tettekre ösztönző energiák szabadultak fel benne. Felpattant a székéről, megkerülte íróasztalát, és határozott léptekkel elindult az oldalajtó felé.

— Jöjjön! — szólította fel Koronkovot.

— Kitárta az oldalajtót és félrelépett, utat engedni Koronkovnak. Hanem az ajtóban megállította.

— Sztálin elvtárs dolgozószobája — lendítette befelé mutatva a karját. — Mostantól fogva a magáé. Az íróasztalon megtalálja annak a beszédnek a szövegét, amit még ma éjszaka be kell olvasnia a rádióban. Nem szükséges megtanulni, arra idő sincs. Elég, ha beolvassa, mégsem árt, ha tanulmányozza egy kicsit. Adok rá egy fél órát. Addig magára hagyom.

 

*  *  *

 

Canaris tengernagy, aki amúgy meglehetősen higgadt ember hírében állt, kis híján dührohamot kapott, amikor arról értesítették, hogy az SS megelőzte embereit, és Reichenau ezredes az értékes fogollyal együtt már Himmler kezében van. Kivételesen előre örült a medve bőrének, ami szintúgy nem volt szokása, és most nagy csalódás érte. Egyetlen percig sem áltatta magát azzal, hogy titokban tudja tartani ezt az ügyet, nem is állt szándékában, azt azonban remélte, ő lesz az első, aki kihallgatja ezt a nagyvadat. Sokra becsült minden elsőként megszerzett információt, mert azokat saját belátása szerint használhatta fel.

És ettől a lehetőségtől most megfosztották.

Természetesen tudta, hogy bár az első kihallgatásoknál már nem lehet jelen, teljesen nem zárhatják ki az eseményekből. Mégis bosszantotta a dolog, úgy érezte, egy soha vissza nem térő alkalom csúszott ki a kezei közül. Ugyanakkor feltételezte, és joggal, hogy Reichenaut nem fogják faggatni Himmler emberei, sőt, miután Sztálin már az őrizetükben van, vele senki sem fog törődni. Himmler most mással van elfoglalva, semmint hogy Reichenauból hőst faragjon. Márpedig az ezredes, akit a tengernagy megbízható emberei között tartott számon, sok mindenről tud beszámolni. Ismeri az elfogatás körülményeit, a legfontosabb tudnivalókat bizonyára kiszedte foglyából, akkor, amikor az a hirtelen körülményváltozás hatása alatt beszédesebb lehetett, nem alakultak még ki benne azok a védekezési reflexiók, amelyeket nyilván felépített magában a Berlinbe vezető út során.

Canarist másodszor is csalódás érte.

Kiderült ugyanis, az ezredes teljesen megfeledkezett a kihallgatásról, eszébe sem jutott foglyát szóra bírni, egyes egyedül az járt a fejében, minél messzebb vigye a frontvonaltól, s mielőbb Berlinbe érjen vele. A tengernagynak nem maradt más választása, bármennyire nehezére esett is, mint arra kérni Himmlert, ott lehessen ő is, amikor Sztálint vallatóra fogják. Erre, mint az Abwehr főnöke jogot formálhatott. Kiszólt az adjutánsának:

— Azonnal lépjen érintkezésbe Himmlerrel. Közölje vele, hamarosan meglátogatom.

 

*  *  *

 

Koronkov éppen csak átfutotta a rádióbeszéd szövegét. Megbízott magában, hibátlanul be fogja olvasni azt a leírtak ismerete nélkül is. A kapott fél órát arra használta fel, hogy körülnézzen Sztálin dolgozószobájában. A nagyméretű íróasztalon és az öblös karosszéken kívül mindössze két bőrfotel, egy pamlag és egy tölgyfából készült nehéz szekrény, valamint a szekrénnyel ellentétes fal mellett két könyvespolc alkotta a berendezést.

Meglehetősen puritán, gondolta Koronkov, de dolgozószobába nem is igen kell több.

Kihúzogatta az íróasztal fiókjait, a rendelkezésére álló idő alatt legalább a tartalmukkal tisztában akart lenni.

Aztán odalépett a tölgyfaszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, s némi meglepetéssel tapasztalta, mindössze négy egyforma ruha lóg a fogasokról. Szürke, valójában egyetlen fegyvernemhez sem köthető egyenruha. Habozás nélkül levetkőzött és a pamlagra dobta egyszerű, civil öltözetét. Kivette a szekrényből és magára öltötte az egyik egyenruhát. Mintha rá szabták volna. Megnézte magát a szekrényajtó tükrében, s fejét csóválva zsörtölődött amiatt, hogy a zubbony vállán semmiféle rangjelzést nem lát. De azonmód eszébe jutott, az igazi hatalom sosem a rangjelzéseken múlik. Elégedetten elvigyorodott, majd leemelt a fogasok feletti polcról egy tányérsapkát és a fejére csapta.

Visszalépett az íróasztalhoz. Az asztal sarkán gondosan tisztított pipakészlet díszelgett, mellette színes fémdobozban pipadohány. Kiemelt egy kézzel faragott rövidszárú pipát, előbb megvizsgálta, aztán megtömte dohánnyal, majd a dohányt nagy szipákolás közepette meggyújtotta. Kicsit fanyalgott, a megszokott mahorka után furcsa volt a Virginia dohány íze.

Felkapta a rádióbeszéd gépelt szövegét az íróasztalról és kilépett Prokujbisev irodájába. Az ajtóban megszívta pipáját, és egy bodor füst mögül barátságosan odaszólt a rácsodálkozó Prokujbisevnek:

— Ne halogassuk az időt, Prokujbisev elvtárs. Rendelje ide az autót, húsz perc múlva a stúdióban akarok lenni.

 

*  *  *

 

Prokujbisev az irodájában maradt. Íróasztalára könyökölt és hitetlenkedve csóválta fejét. Képtelen volt napirendre térni a hallottak felett.

„Mit képzel ez a senkiházi — dohogott magában. — Rendeljem ide az autót? Csak nem képzeli, hogy majd ő fog nekem utasításokat adni? Ott még nem tartunk, és odáig nem is fogunk eljutni. De jöjjön csak vissza, majd én helyrerázom őkegyelmét! Ha azt hiszi magáról, hogy most is a komédiások között van, akkor súlyos csalódás fogja érni. Ámbár higgyen, amit akar, csak azt ne feledje egy pillanatra sem, a direktor én vagyok ebben a színházban.”

Hirtelen felugrott, sietős léptekkel odament a polcra helyezett rádióhoz, és bekapcsolta a készüléket. Vetett egy pillantást a faliórára, s egyre türelmetlenebb lett.

— Na végre! — dörmögte maga elé, amikor meghallotta, hogy a bemondó figyelemre szólítja fel hallgatóságát, remegő hangon jelentve be: Sztálin elvtárs fog beszédet mondani.

Félpercnyi csend következett.

Prokujbisev feszült figyelemmel várta a folytatást. Tudta jól, Koronkov hanghordozása a megtévesztésig hasonlít Sztálinéhoz, mégis ideges volt. A terv, amit nagy merészen felvázolt maga előtt, akár dugába is dőlhet, ha…

— Polgártársak! Honfitársaim! — hangzott a rádióból, és Prokujbisev úgy érezte, menten megfullad. Levegő után kapkodott, s már nem is figyelt tovább a rádióból áradó és meglepően nyugodt, mindamellett lelkesítő beszédre.

Időbe tellett, mire hang jött ki a torkán.

— Őrült ripacs! Átkozott ördögfajzat! Hogy mondhat ilyet! — szakadt fel belőle artikulátlanul. Bal tenyerével eltakarta mindkét szemét, mintha egy látomás ellen védekezne. Aztán odalépett a polchoz, egy dühödt mozdulattal elcsavarta a rádió gombját.

Tehetetlenségtől pattanásig feszülve támolygott vissza íróasztalához. Leroskadt a karosszékbe, s kezeit tördelve meredt maga elé.

„Vége — volt az első gondolata. — Ez a kókler mindent tönkretett. Még olvasni sem tud! Tiszta őrült! Miféle megszólítás, hogy polgártársak, honfitársak? Honnan az ördögből szedte ezeket a burzsoá titulusokat? Minek képzeli magát? Cár atyuskának? Menthetetlen romlásba dönt ez az istenátka.”

De Prokujbisev megtagadta volna önmagát, ha nem uralkodik indulatain. Rövid idő múltán lehiggadt, s immár azon törte fejét, miként mentse, ami menthető. Végső soron senki nem hibáztathatja őt, az adott körülmények között az egyetlen helyes dolgot cselekedte. Ha dicséretet nem kap is érte, felelősségre sem vonhatják. A legrosszabb, ami bekövetkezhet…

— Nos, igen — sóhajtott fel gondterhelten.

A többit már ismét magában gondolta végig. Ennek a posztnak befellegzett. Ismerte a párton belüli intrikákat, mégsem tudta eldönteni, ki kerülhet Sztálin helyére. Beriját sorolta az első helyre, ámbár ebben sem volt száz százalékig biztos. Az ilyesmi sokszor nüanszokon múlik, és beható ismeretei ellenére sem tudta volna megmondani, az adott helyzetben ki kit fog támogatni. Egyetlen egy dologban nem kételkedett. Bárki is áll majd a kormányrúdhoz, neki távoznia kell innen. S már az is nagy ajándék, ha ez élve sikerül.

Feltápászkodott, a könyvszekrényből kiemelt egy üveg vodkát, és jó alaposan meghúzta.

 

*  *  *

 

Canaris tengernagy éppen indulni készült, amikor megcsörrent asztalán a telefon. Röpke másodpercig tétovázott, végül úgy döntött, felveszi a kagylót.

— Canaris — mondta, és hallgatni kezdte a vonal másik végéről érkező szóáradatot. Arca megfeszült és egyre sápadtabb lett. Összeszorította száját, majd amikor szóra nyitotta, hangja egészen halk, szinte suttogó volt.

— Hogyan? Ismételje meg!

Csukott szemmel hallgatta végig a jelentést, majd miután helyére akasztotta a telefonkagylót, ott maradt állva és gondolataiba merülve az íróasztal mellett. Sokáig töprengett mielőtt újra a telefon után nyúlt.

Ezúttal erélyes és határozott hangon szólt a kagylóba.

— Himmlert adja! — majd egy percnyi várakozás után folytatta. — Reichsführer úr, tudtommal maguknál van az az ember, akit Reichenau hozott magával.

Himmler nem engedte, hogy a tengernagy befejezze mondókáját.

— Kedves Canaris — mondta gúnyosan —, a maga Reichenau ezredese egy totális idióta. Gondolom, időközben ön is értesült arról, hogy Sztálin alig egy órája mondott beszédet az orosz rádióban. És én még arról is kaptam jelentést, hogy látták, amint a stúdióból távozott. Erről mi a véleménye, tengernagy úr?

Himmler rikácsoló nevetést hallatott. Canaris nagyot nyelt.

Reichenau valóban ostoba, gondolta elégedetlenül. Mindamellett úgy érezte, ő maga is hibás, amiért Himmler emberei megelőzték, s az ezredessel együtt a foglyot is elhalászták előle. Akárki az az ember, még mindig használható.

— Reichenau valóban nem volt elég körültekintő, de ezt majd én elintézem vele. Hanem a foglya. Arra kérem önt, Reichsführer úr, szállíttassa át hozzánk Reichenau kíséretével.

Kárörvendő, krákogásba fulladó nyerítés volt a válasz.

— Elkésett, barátom — hallotta a kagylóból. — A maga ezredese már úton van a frontra, ahol jóváteheti baklövését, és legközelebb megnézi, kit hoz ide lóhalálában, a legelemibb utánajárás nélkül.

— Reichenau az én alárendeltem — emelte meg a hangját Canaris. — Nem állt volna jogában…

— Ne oktasson a jogról, Canaris. Persze, ha úgy látja jónak, majd visszarendelheti. Elvégre a maga embere. Ami pedig azt a zsákmányt illeti… Nos, tíz perce eresztettek golyót a fejébe. Semmit nem tudtunk kiszedni belőle, és a megváltozott körülmények között csak szükségtelen és felesleges zűrzavart okozott volna a személye. Remélem, egyetért velem.

Canaris köszönés nélkül lecsapta a kagylót, de még egy percnyi ideje sem maradt végiggondolni a hallottakat, ismét megcsörrent a készülék.

— Tessék! — kiáltotta ingerülten.

Göbbels volt a hívó fél. Számonkérő, arrogáns hangon azonnal a lényegre tért.

— Maga most sem tájékoztatott engem! Még szerencse, hogy időben értesültem, és sikerült elkerülni a megszégyenülést. Ha arra gondolok, hogy a Führer… Méghogy Sztálint elfogták! És a beszéde? Berlinből olvasta be az orosz rádióba? — eddig szinte hadarva beszélt, s most egy lélegzetvételnyi szünet után fenyegető lett a hangja. — Téved, ha azt hiszi, hogy ezt megússza szárazon. Maga, Canaris, nem velem, a saját fejével játszik.

Ez alkalommal Göbbels volt az, aki lecsapta a telefonkagylót.

 

*  *  *

 

Prokujbisev türelmetlenül várta vissza Koronkovot. Mielőbb helyre akarta igazítani a statisztát, erélyesen agyába vésni egyszer s mindenkorra, a legkisebb önkényeskedést sem tűri el. És megérteti vele, a lehető legerélyesebb, leghatározottabb módon, ha kell, fenyegetéssel is, hogy önállóságát korlátozni fogja. Csak és kizárólag azt teheti a jövőben, amit ő, Prokujbisev előzetesen jóváhagy, megengedhetőnek ítél. Mert még egy ilyen baklövés katasztrofális következményekkel járhat.

Fel volt készülve rá, hogy a rádióbeszéd alatt többen is hívni fogják az elhangzott polgártársak és honfitársak miatt. Az elvtársak kétségkívül megütközéssel fogadták ezt a kirívóan idejét múlt és elfogadhatatlan megszólítást. Eltökélt szándékában állt, amennyiben ez a kisiklás a kelleténél nagyobb hullámokat kavar, és az esetleges kérdezősködések túllépik az egyszerű érdeklődés vagy kíváncsiság határát, le fogja tartóztatni Koronkovot.

Noha meglepetésére egyetlen felháborodott telefonhívást sem kapott, nem ámította magát azzal, hogy ami késik, az nem is fog bekövetkezni. Az a tény, hogy eddig senki sem vonta kérdőre az elvtársak megszólítás feltűnő hiányát, nem altatta el Prokujbisev éberségét, legfeljebb megnyugtatta valamelyest.

A vészfelhőket ugyan még nem sodorta el feje fölül a szél, de időt nyert.

Ha sikerül Koronkovot a helyes vágányra terelni! Márpedig miért ne sikerülne, hiszen ez a ripacs se nem tiltakozhat, se nem ellenkezhet, és ezzel neki is tisztában kell lenni. Még ha fejébe szállt is a dicsőség, akkor is tudnia kell, ő csak egy olyan parányi csavar a gépezetben, aminek hiánya meg sem kottyan. Egy ilyen csavart bármikor ki lehet iktatni. És egy akadékoskodó embert a legegyszerűbb tétovázás nélkül likvidálni. Nem volt valami nagy véleménnyel Koronkovról, annyira mégsem tartotta ostobának, hogy ne fogná fel, mit követel saját érdeke. Azt fogja tenni, ami a javát szolgálja, amit józan esze, meg amit ő, Prokujbisev diktál.

Koronkov két NKVD tiszt kíséretében érkezett meg, ami ugyancsak meglepte Prokujbisevet, aki a legkevésbé számított erre. A testőrök szerepét betöltő NKVD-sek engedelmesen megállnak az ajtó előtt, s csak akkor lépnek, léphetnek be a Sztálin előszobájaként ismert irodába, ha hívják őket. Megjelenésük az ajtón belül szokásoktól szembetűnően eltérő jelenség volt. Azon túl, Prokujbisev még véletlenül sem akart fültanúkat. Amit Koronkovnak haladéktalanul értésére kell adni, az nem pusztán bizalmas, de hétpecsétes titok is, amiről az égadta egy világon senki sem szerezhet tudomást. Mi több, még csak sejtelme sem lehet róla.

Kézmozdulattal jelezte a két tisztnek, hagyják el az irodát. Azok Koronkovra néztek jóváhagyásra várva, ő azonban jelét sem adta egyetértésének. Ehelyett, még mielőtt Prokujbisev kinyithatta volna száját, hogy szavakban is kifejezze kívánságát, kedélyes hangon megszólalt.

— Képzelje, Molotov kapott el a stúdióból kijövet, s azt mondta, zseniális ötlet volt a megszólításban honfitársakat használni elvtárs helyett. Ez lelket öntött a társadalom minden rétegébe. Azt hiszem, Molotovnak igaza van. Ebben a mostani tragikus helyzetben mindenkire szüksége van a Szovjetuniónak.

Látva Prokujbisev elhűlt ábrázatát, epés mosoly jelent meg szája szegletében, aztán egy szemforgás alatt elkomolyodott és határozottan folytatta:

— Haladéktalanul kérjen beszámolót a legfrissebb hadi-helyzetről. És hangsúlyozza ki, hogy most nem hadosztály- vagy hadtestparancsnokoktól, hanem a komisszároktól várok sürgős jelentést. Tudni akarom, mi idézte elő ezt a katasztrófát a fronton. A katonai parancsnokok mellébeszélnek, különféle stratégiákra hivatkozva magyarázzák a bizonyítványukat. Féltik az agyafúrt kobakjukat. Én viszont tiszta képet akarok kapni.

Prokujbisev szoborrá merevedett. Ajkai szétnyílottak, szeme kitágult, s úgy érezte, menten megfullad, ha nem kap levegő után.

— Ne késlekedjen, Prokujbisev elvtárs, a jelen helyzetben minden perc drága.

A titkár gépiesen engedelmeskedve nyúlt a telefonkészülék után.

— Maguk itt maradnak az ajtóm előtt — fordult Koronkov a két NKVD tiszthez, majd elindult a belső dolgozószoba felé. A két tiszt elfoglalta helyét az ajtó két oldalán, és vigyázállásba merevedve bámultak a semmibe.

Prokujbisev nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy őt figyelik, és ez a tudat teljesen megbénította agyát. Csak annyit tudott, teljesen felesleges bárminemű utasítást adni a két cerberusnak, akik bizonyára figyelemre sem méltatják őt, miután Sztálintól kaptak parancsot, amit az életük árán is végrehajtanak.

A döbbenettől még mindig kábultan, azért mégis minden egyes szavára különösképpen ügyelve telefonált. Alig hogy helyére illesztette a telefonkagylót, kinyílt a belső dolgozószoba ajtaja.

Koronkov megállt az ajtóban. Kivette pipáját a szájából, egy kissé megemelte fejét, a mennyezet felé eregetve a pipa füstjét. Mozdulata határtalan nyugalomra vallott, mint az olyan emberé, aki otthonának békés nyugalmát élvezi.

— Azonnal szóljon, amint az első jelentést megkapta. Ne várjon addig, míg az összes megérkezik.

Prokujbisev nyakán kidagadtak az erek, még bólintani sem tudott, csak szemhéjának lecsukódása jelezte, hogy felfogta a kérést.

Koronkov már majdnem becsukta a dolgozószoba ajtaját maga mögött, amikor eszébe jutott valami, és visszafordult. Ismét megszívta pipáját, élvezettel, karikákban engedte ki szájából a füstöt.

— És még valami, Prokujbisev elvtárs. Nem tudom, hallott-e valaha is egy Ivan Szergejevics Koronkov nevű emberről, de ha igen, egyszer s mindenkorra felejtse el.

 

*  *  *

 

Reichenau ezredes két nappal később egész egységével együtt életét vesztette egy partizán támadás alkalmával. Részint a támadás visszaverése, részint annak a német katonaság által végrehajtott megtorlása következtében az ukrán falu lakosságának több mint fele elpusztult. Az áldozatok között volt a négy vízhordó asszony is.

 

 

 

Adalékok:

 

N.K.V.D. — Narodnyi Komissariat Vnutrennyih Del — a Szovjetunió korabeli és Berija irányította belbiztonsági szervezete, amelynek hatáskörébe tartozott — többek között — a Gulágok felügyelete, a határvédelem, hírszerzés és kémelhárítás. Ez a szervezet a tábori csendőrség szerepét is betöltötte, úgyszintén az NKVD látta el a Kreml belbiztonsági szolgálatát.

Sztálin titkárának valódi neve Poszkrebisev, aki 1930-tól dolgozott a „gazda” mellett egészen annak haláláig. Állítólag szerepe volt Sztálin halálában is.

Amikor 1941. június 22-én a náci hadigépezet megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin több mint egy hétig nem mutatkozott a nyilvánosság előtt. Az első vészterhes napokban valamelyik dácsájában bujkált. A háború alatt beszédeit legtöbbször polgár, illetve honfitársak megszólítással kezdte tudatosan , így akarván éreztetni, hogy a honvédő háború nem csak az elvtársak háborúja, hanem az egész népé. Egyébként soha a frontnak még csak közelébe sem ment.

 

A többit már a fantáziámra bíztam.

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás