Hozd el szellemed, zsebembe gyűrt
verseid fújnám, de mind, untalan
beleolvasok, csak picit, de fáj, hogy itt
vagyok még, s Te ott. Látom varázsidőd,
erdőt, benne út, és az elme ott felém
ragyoghat szenvtelen; szenvedély:
ártatlan fényekből szőtt glórián
keresztülbucskázunk – gyermekké
átváltozva lóbáljuk gondtalan, kis
testbe zárt álmaink – óriás léptű
mindenünk – olyan csendre várt, hol a szó
szelíd arany, középen jólfésült betűk.
Bárcsak vihetnénk a forráshoz hűteni
belobbant szívünk, és tenyércsuporból
kismadár módra itatnánk kislányt, kisfiút.
Boldog óra, fára hajlik a szél, mozdulatai
táncba hívnak. Kering a telt, éber lelkület,
és ugrálva szarvas, őz, bakkecske, nyúl,
szél-, szószaporítás fegyelméből tanul.
Nyitott arcunk ablakán belesve, csak a
szerelem, mi jóságruhában ing, ajkaink
keresve. Pillevágy felhőre ül, lomb a párna,
természetesen takarózunk ez erdei világba.
Már szalad a bánat, és int a kedv,
érinthetetlenekből szőtt érzéseinket
fektetjük Isten elé, erdőnk mennyei kerevet.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Marthi Anna
