Marthi Anna : A hallgatás felé

ismét nyájas

 

Hozd el szellemed, zsebembe gyűrt

verseid fújnám, de mind, untalan

beleolvasok, csak picit, de fáj, hogy itt

vagyok még, s Te ott. Látom varázsidőd,

erdőt, benne út, és az elme ott felém

ragyoghat szenvtelen; szenvedély:

ártatlan fényekből szőtt glórián

keresztülbucskázunk – gyermekké

átváltozva lóbáljuk gondtalan, kis

testbe zárt álmaink – óriás léptű

mindenünk – olyan csendre várt, hol a szó

szelíd arany, középen jólfésült betűk.

Bárcsak vihetnénk a forráshoz hűteni

belobbant szívünk, és tenyércsuporból

kismadár módra itatnánk kislányt, kisfiút.

Boldog óra, fára hajlik a szél, mozdulatai

táncba hívnak. Kering a telt, éber lelkület,

és ugrálva szarvas, őz, bakkecske, nyúl,

szél-, szószaporítás fegyelméből tanul.

Nyitott arcunk ablakán belesve, csak a

szerelem, mi jóságruhában ing, ajkaink

keresve. Pillevágy felhőre ül, lomb a párna,

természetesen takarózunk ez erdei világba.

Már szalad a bánat, és int a kedv,

érinthetetlenekből szőtt érzéseinket

fektetjük Isten elé, erdőnk mennyei kerevet.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1325 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak