Minden onnan folytatódik, ahol abbamaradt.
Az év első napjaitól vártam a tavaszt, s most
itt van már sugarastól, madaraktól hangosan
csicsergőn, igazítok egyet a varrógép tetején
gyűrődött tél-szolgált terítőn és úgy teszek,
mintha meg sem ismerkedtem volna Vele…
akire úgy tekintek, mint az Isten tenyerére,
mi megáldott, aztán megvert ezzel a sehonnan
sem érkező, sehová sem tartó igaz szerelemmel.
Csendesen csalódok. Szavai korbácsütésként
értek. Elillant a közléskényszer, nem tudatnám;
Szeretlek Téged. Csak görcsösen feledni akarom,
akár őszidőben leveleit a gyászoló ágak, s mintha
nem is kellenék már ennek a világnak, újra hinni
kezdem, hogy engem nem hiányol senki – még
csúfságot is súgok; illene már az életből kivetni.
Gondolataim néha oly magasra szöknek, akár
ágyhoz kötöttek testében a láz. A jövő képei
sem számolnak velem, rám senki sem vigyáz.
Ölni készül, ki ölelni vágyott, pedig csókolni
sem tudta ezt az álmodó világot. Szemétdombra
vetett, hogy bennem csak tyúkok kapirgáljanak –
Megtorpant a szókincsem, hiába fogannak érzések,
hit nélkül zúgolódnak mélyemben az elvetélt szavak.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Kőmüves Klára
