Akkoriban még élt a magyar nóta, szinte minden vendéglőben húzta cigányzenekar, a hétköznap esték illetve a vasárnapok szórakozása volt. Párizsi szelet rizzsel, aztán kadarka, és a félspicctől már lehetett is nótázni.
Sosem értettem az egészet, más generáció vagyok, mint mondjuk megboldogult nagybátyám, aki minden nótát ismert, és énekelte gyerekkorától a hadifogságon át, haláláig. Igaz ő meg azt a nyugtalanságot nem értette, amivel mi éltünk. Mindig nagyon sürgős dolgaink voltak, gyorsan kellett felkelni, gyorsan dolgozni, gyorsan korzózni, gyorsan lefeküdni, gyorsan aludni, jaj, csak le ne maradjunk a csodáról meg a boldogságról valahogyan. Rongymatéria — mondta az öreg a korosztályomra viccesen. ők beleszülettek abba a békebéli vasárnapi ebédes, magyar nótás világba, amikor az ócska csöves rádió ki lett biggyesztve az udvarra, az asztal is a székekkel, és jöhetett a tyúkleves meg a pörkölt nekedlival, uborkasalátával és Vörös Sárival. Aztán fröccsözés, nótázás a szomszédokkal, kártyázás, összeveszés, kiabálás…
És szerelem. Illetve valami olyasmi, köztem meg a szomszéd Márti között, ő is tíz éves volt akkoriban. A pletykás Kriszti néni egyszer kihallgatta Márti meg a barátnője beszélgetését, arról volt szó, hogy a Márti nagyon szeret engem. Egyszer gatyában is látott. No, Kriszti néni lélekszakadva rohant anyámhoz a nagy hírrel, fél órán keresztül csámcsogtak rajta, én meg nagyon kellemetlenül éreztem magam a lecke fölött, igaz még ez is érdekesebb volt, mint a Dunántúl földrajza. De azért csak megragadt az agyamban, utána már kerestem a Márti társaságát, nagyokat köszöntem neki, időnként a suliból is együtt jöttünk haza, bár ő a 4/B-be járt. El is lettünk könyvelve egy párnak, az osztálytársak jókat csúfolkodtak, ha láttak a ligetbe ülni minket a padon. És együtt mentünk a vasárnapi ebédek után, a kiürült szódásüvegeket is becserélni a kocsmába, forintos csoki tiszteletdíj fejében, amit testvériesen megosztottunk egymással. Két szódásüveget kellett becserélni a kocsmában, egyet a Dóka bácsi, egyet a kártyaparti tagjai fizettek a forintos csokival együtt. Aztán a teli szódákat tíz perc alatt befröccsözték, majd jól összevesztek egymással az állítólagos csalásokon, és mindenki elvonult haza délutáni alvásra. A forintos csokikon kívül a szódacsere fő vonzereje az a látvány volt, amit Márti produkált lehajolva, az üvegeket betéve a rekeszbe. Mert olyankor be lehetett látni a blúza alá, és már nem teljesen hiába. Sokat gondolkoztam rajta, hogy a Márti ezt véletlenül, vagy orvul, előre bekalkulálva tette—eő Talán inkább az utóbbi, mert ahhoz ragaszkodott, hogy mindig ő hajoljon le a rekeszekhez. Hát így zajlott a szerelem, strandra is mindig együtt mentünk, meg gesztenyét szedni is…
Egészen augusztus végéig. Akkor a vasárnapi kártyázáshoz már csak egy szódára telt, lévén nagyon hó vége, és inkább sima bort ittak, amit a Borforgalmiban dolgozó Dzséró bácsi rezervált, így egy üveget cipeltünk a kocsmába, majd sorba álltunk a blokkért. Illetve én álltam sorba, Márti meg letette mögém az üres üveget. Az előttem álló, nagydarab sörszagú ember közben hátratántorodott, meglökött, én hátraléptem és fellöktem a szódásüveget. Le is tört a nyaka, ahogy illik, megdöbbenve néztük, húsz forint volt az üveg, egy egész vagyon.
— Te hülye, felrúgtad, most mi lesz?
— Te vagy a hülye, miért tetted mögém?
— Mert nem gondoltam, hogy össze-vissza rugdosódsz, nem nézel sehová!
— Te vagy a hülye, és várhatod, mikor jövök legközelebb veled szódáért!
— Én meg sehová sem megyek többé veled.
— Hülye!
— Te vagy a hülye.
A sörszagú kiröhögött minket, a törött üveget természetesen nem cserélték be, mérgesen ballagtunk vissza, én vittem az üveget, Márti a nyakát. Végül is olyan nagy baj nem lett belőle, összeadták az árát, közben Dzséró bácsi térült-fordult, és újabb liter fehérbort varázsolt az asztalra a Borforgalmitól cafcarázott, soha ki nem fogyó készletéből. Hamarosan visszhangzott a környék a dalolástól, veszekedéstől, Dzséró bácsi pedig botladozva újabb adagért indult. Márti tüntetően átvonult az udvar másik oldalára. Már megbánva a lehülyézést, odaültem mellé, és bocsánatkérésként a rádióban hallható Vörös Sárival próbáltam énekelni: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki.
— Hülye — mondta Márti.
— Te vagy a hülye, fújd fel magad — mondtam, és a továbbiakban elnéztünk egymás mellett, volt szerelem — nincs szerelem. Van ilyen.
Ez vagy negyven évig tartott, akkor a megyei kórházban műtötték a lábam egy baleset után. Gerincbe adott érzéstelenítéssel végezték, egy zöld függöny mögött. Az ortopéd orvos főrészelt, kalapált a lábamon, semmit sem éreztem, meg se tudtam mozdulni, a plafont néztem. Az altatóorvosnő — különösebb dolga nem lévén — kérdezett ezt-azt, jól megnézve közben, aztán megjegyezte:
— Azért semmiképp se rugdosódj most a lábaddal, még felrúgsz valamit!
Hoppá! Ezt már hallottam!
— Dehogy rugdosódok, hülye aki ilyet állít!
— Hülye, aki mondja.
— Hehe, nem! Te vagy a hülye.
— Nem, nem, te!
— Te voltál a hülye!
— Hát jó, én voltam, ne haragudj. Majd a műtét után viszek neked egy pohár szódát.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.21. @ 08:48 :: Torjay Attila