Kőmüves Klára : Krotália beach bukása

 

 

 

A falu határán túlra nem mentünk gyakran, de aztán megváltozott minden a középiskolában.

     Az az édes, tizenöt kilométeres bérlet jelentette számomra a világot, a megváltást, magát a szabadságot. Szinte semmihez sem volt fogható az érzés, amikor reggelente felszálltam a buszra és a sofőr orra alá dugtam a bérletem. Vagányan persze, kissé fennhéjázón, hogy „na tessék, nekem ilyen is van és amúgy meg már elmúltam tizennégy. Cselekvőképes kiskorú vagyok, tehát egy fél nagykorúnak számítok. Eleve: számítok. Az ám!” Azt hiszem, az ilyen pillanatokat imádtam a leginkább akkoriban. Főleg a választ szerettem, ha megkérdezték, hogy hány éves vagyok. Gyönyörű szám a tizennégyes, talán nem véletlen, hogy tizennegyedikén is születtem.     Már az első hónapban átestem középiskolás időszakom egyik legnagyobb csalódásán.     Egy teljesen hétköznapi tanítási nap szünetében két tanár beszélgetésére lettem figyelmes. Nagyon kellett fülelnem, hogy a folyosói zsivajban kiszűrhessem mondataikat. Éppen a mi osztályunkról beszélgettek. Egészen pontosan arról, hogy a következő héten elvisznek minket gyakorlatra. Persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, három srác kezdett el szaladozni körülöttem, és csak annyit sikerült kivennem a gyakorlati kirándulással kapcsolatos eszmecseréjükből, hogy Krotália. Jaj, az az érzés, mintha csak Itáliát mondtak volna vagy Portugáliát. Egyből a torkomban éreztem szívem minden dobbanását. Mekkora szerencse ez! Nem elég, hogy minden reggel és délután tizenöt kilométert buszozhatok, ami már alapból is egy csodálatos érzés, még Krotáliába is eljuthatok, amiről ugyan fogalmam sem volt, hogy hol található, de a hangzása után már aznap este álmodozásba kezdtem. Persze a térképen nem sikerült megtalálnom. Egy kis szigetecskére gondoltam. Krotália… Mi más juthatna eszébe erről az embernek? Természetesen egy gyönyörű fehérhomokos tengerpart, kicsi öblöcskék, égszínkék víz, pálmafák, függőágyak, különleges gyümölcsökből készített ivólevek. Persze nem beszélhettem erről senkinek, micsoda dolog kihallgatni a tanárok diskurzusát! Rám aztán abszolút nem volt jellemző a hallgatózás. Kicsit furcsának találtam ugyan, hogy senkit sem kérdeztek meg arról, hogy van-e útlevelük, de mivel erről a dologról én nem tudhattam, ezzel kapcsolatos aggályaimat szóba sem hozhattam még véletlenül sem. Ráadásul azt gondoltam, hogy csoportos utazás esetén esetleg…     Aznap az egyik legszebb pólómat vettem magamra és persze a legkényelmesebb farmernadrágomat. Még a nővérem parfümjéből is fújtam magamra egy pindurkát mielőtt elmentem otthonról. Festeni meg aztán egyáltalán nem szerettem magam, de egy leheletnyi rúzst mégis csak magamra kentem.     Az iskola előtt felültettek minket egy buszra. Én természetesen azt gondoltam, hogy az a busz visz majd minket a repülőtérig. Kicsit talán túlságosan is eleven voltam az utazás alatt. Éreztem, hogy hatalmas meglepetésben lesz részem a többi osztálytársammal egyetemben. És így történt. A busz pár perc után megállt és leszállítottak minket. Szarvasmarha telep. Semmit sem értettem, míg nem a kezembe nyomtak egy krotáliát és elveszett bennem álmaim Krotáliája.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 651 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))