Nehéz megszokni a dimenziók, dimenzióhalmazok sokaságát, mert kevesek tapasztalják meg, nagyon elvont dolog, és azt mondják, ütődött, aki elhiszi.
Dimenziónélküliségnek, vagy érzéki torzulásnak is nevezhetnék, de azok, akik nem élték át, nem értenek, és nem tudnak semmit.
Bevezetőm arra volt jó, hogy előre vetítse egyik élményemet.
Természetgyógyászként dolgoztam. Szabad perceimben az adóbevallásomat írtam, mert igencsak szorított a határidő. Közben az aznapi utolsó páciensre vártam. Megérkezett. Így a bevallás az maradt, majd az éjszakámat rövidíti meg. Késő este jutottam hozzá vele foglalkozni. Az éjszaka első fele a töltögetéssel és a számolással telt, már zsongott a fejem a számok és rubrikák látványától is. Tudtam, hogy valami nem kerek, azaz hibádzik, de sehogy sem találtam a hiba helyét és forrását. Elhatároztam egy kicsit pihenek, kitisztítom a fejem. Meditálok, lemegyek alfába. Későre járt az idő, a toronyóra éppen kettőt ütött. Végigfeküdtem a heverőn… Koncentráltam, és elég hamar sikerült elérnem a kívánt tudatállapotot…
Hihetetlen érzés kerített hatalmába; máskor is lazítottam már, de ehhez fogható élményem még nem volt: A testem lebegett, könnyűnek éreztem magam. A szoba térfogata kitágult, hatalmasra, alig lehetett a távolságot felmérni. A sötétség megszűnt, opálosan ragyogó fény töltötte be az egész teret. A semmiből áradt és a semmibe tartott. Nagyon messze, lent alattam ott volt a heverő és az asztal, szóval a szoba, ami apró is volt meg hatalmas is. Valahogy összekeveredtek a dolgok és megszűnt a közel és távol, csak a hatalmas tér maradt. Én a szoba sarkába nagyon-nagyon magasa, paránynak és nagyon könnyűnek éreztem magam. Élveztem a könnyűségnek ezt az eddig nem tapasztalt formáját, élveztem a testemet simogató, langyos szellő játékát. Akkor jöttem rá, hogy csak úgy ott vagyok és hirtelen megszeppentem. Ledőltem pihenni saját tenyerembe, kissé behajlítottam a lábam, és a hüvelykujjam párnájára hajtottam fejemet. Cselekedetem nem okozott semmi nehézséget, semmi gondot, nagyon természetesnek hatott. A szoba teljesen üres volt, mégis a zsúfoltság érzetét keltette. Minden egyes része tele volt apró vízcsepp alakú, vijjogó, különböző halvány színekbe pompázó élőlényekkel. Nyüzsögve kerülgették egymást. Engem is elkerültek, nem foglalkoztak velem, Úgy, mintha nem érzékeltek, vagy nem láttak volna.
Én csak pihentem, és nem győztem betelni az élménnyel, ami áradt felém: a langyos simogató szellő és a lények szüntelen mozgása, a furcsa vijjogás, és mégis az a határtalan mély csönd és nyugalom, ami akkor és ott körülvett. Az ellentmondások disszonanciája volt. A lét és nemlét, a csönd, a nyugalom és a felfordulás, a nyüzsgés kavalkádja, valahogy kiürítette a fejemet. Tisztán láttam a bevallást és azt a rubrikát, ahol a hibát elkövettem és láttam a helyes számot is, amit be kell helyettesítenem a hibás helyére. Lenyűgözött az időtlenség érzése, ott voltam, mégsem teljes testi valómban, és olyasmik lettek természetesek, ami kivitelezhetetlen, ami nem létezik! Vagy mégis! Aprónak, mégis hatalmasnak éreztem magam, lenyűgözött a tér nagysága, az időtlenség és a valós valószerűtlenség idegen, mégis ismerős, vad és mégis befogadó birodalmában. Talán a Nagy Alkotó akarta tudtomra adni, hogy az ember ugyan apró, törékeny, de érdemes arra, hogy vigyázza és egyengesse útját.
Arra gondoltam, hogy nem lennék képes a szoba másik sarkába átevickélni. Abból a perspektívából is megnézni a szobát. A távolság több kilométernek tűnt. Ám, ahogy kigondoltam ott is voltam, lenéztem a szobára és a pamlagon ott feküdtem. Kicsit összeszorult a torkom, de más nem történt. Kicsit később késztetést éreztem arra, hogy térjek vissza a pamlagra. Ahogy méregettem a távolságot és a nyüzsgő sokadalmat, nem igazán akaródzott leevickélni… Ekkor láttam meg azt a vékony kis damilszál-szerű zsinórt, ami összekötött a lenti testemmel. Az jutott eszembe, hogy olyan vagyok, mint egy gázzal felfújt lufi. Ezen a gondolaton hangosan elnevettem magam. Na, ezt nem kellett volna! Az apró lények, mint megvadult, mérges fúriák rontottak nekem, de mielőtt elértek volna, valami arra kényszerítette őket, hogy forduljanak vissza, vijjogva, csapdosva rohamozták a láthatatlan védőpajzsomat, nem sok eredménnyel, azért éreztem a harciasságukat. A damilomat, azt alaposan sikerült megbillegtetni, amikor nekiütköztek.
Nagyon féltettem a damil-szálam, mert tudtam, csak azzal jutok vissza a heverőre. Letekintettem, és láttam, nyugodtan fekszem a heverőn, köztem és köztem…
Na hogy is van ez? Na!… Énköztem és a fekvő én között volt kifeszítve. Az, hogy kifeszítve az túlzás, de valahogy összekötött engem, magammal. (Ugye, milyen értelmetlenül hangzik, pedig megélni olyan természetes volt.) Könnyen sikerült eljutnom magamhoz. (ugye milyen ciki?) Újra egy lettünk, minden eltűnt. Sötét lett a szoba és minden összement. Eltűntek az apró vijjogó lények, és ekkor éreztem valami bizonytalan félelmet. Ennek ellenére nagyon szerettem volna újra megélni azt a megtapasztalást, amit átéltem. Felkapcsoltam a lámpát. A toronyóra félhármat ütött. A bim-bam hang megnyugtató tolakodással röppent be a nyitott ablakon, még a függöny könnyű szárnyát is megbillentette. Tehát fél órát tartózkodtam valahol a lét és nemlét határán, ahol nagyon jól éreztem magam.
Akkor jutott eszembe a bevallás! Az asztalhoz ültem, és ott, ahol a hiba megállított, kijavítottam, arra a számra, amit láttam. Befejezettnek tekinthettem az adó-bevallásomat.
Ennél a bevallásomnál nem kellett bemenni a hivatalba egyeztetni, minden stimmelt! Már ezért is megérte. Kicsit furcsa volt érezni tagjaimat. A kiterjedésemet, a könnyed határtalan szabadság után, visszavedleni saját földi valómba. Érdekes tapasztalás volt. Azóta is sikerült alfa állapotba jutnom, de más élményeket éltem meg. Érdekes és izgalmas dolgokat.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
