Sonkoly Éva : Havazásban

Messze futott a képzeletem… *

 

 

Bolond idő! — morogja a házmester. Vastag sálját szorosra tekeri nyaka köré, orra piros a fagytól. Kicsit küzd még a szembe fújó széllel lapáttal, söprűvel. Aztán legyint, s orrát fújva toporog a széles lépcső előtt.

 

Állok az ablaknál, kavarja a szél a hópelyheket. Egyik, másik az ablakpárkányon szikrázik. Lent vastag hótakaró. Valaki szánkót húz, alig tud haladni a friss porhóban a parkon át. Nézem kanyargó nyomát.

Szánkó, szán… behunyom a szemem.

Időutazás. Évtizedeket vissza. Hány éves is voltam?

Nem fontos. Kis faluban tanítottam, Harkakötöny. Még a neve is érdekes, jelentése van. A tatárjárás előtt érkezett az országba Köteny, kun fejedelem Harkával, aki a seregét vezette. Helyet kértek itt, cserébe védelmet, harcot ígértek a tatárok ellen. Itt szálltak meg ezen a helyen.

Nálam nagyszerűbben mesél erről Kodolányi János a Vas fiai c. regényében. A magyar főurak ellenséget láttak a szabadon élő, néha bizony javaikat fosztogató kunokban. Érdekes, amit a nőkről ír, gondolom utánajárt a témának. A kun nők szívesen fogadták ágyukba a magyar urakat. Bekenték testüket valamiféle kenőccsel, s ők csodákat éltek meg azon az éjszakán, de reggel alig tudtak hazavánszorogni olyan fáradtságot éreztek. Este mégis újra vissza kellett térniük.

A nők? Vidáman ébredtek, lóra pattantak, nevettek egész nap.

 

Milyen messze futott a képzeletem, nem is tudom az okát… vagy mégis?

 

De nem erről akartam én beszélni, elkalandoztam. Szóval, tanításom évében volt ideje a népszámlálásnak. Hatalmas hó hullott. Vonattal utaztam naponta az iskolába. Megkaptam a térképet. Néztem melyik lesz az én körzetem. Elszórt tanyák voltak ott, a hóban úttalan utak.

A községi tanács hol volt akkor még önkormányzat lovas-szánt adott arra a napra. Két csillagos homlokú csikó toporzékolt előtte. A szánon meleg takaró várt és persze a kocsis, Elek bácsi. Mosolygós, piros arcú ember, széles, fehér bajusszal.

Siessen Évike! biztatott , mert ezek aztán repülnek, mint a szél intett fejével a csikók felé.

A kapu széles léckerítéses, fél oldala már nyitva állt, a másik felét már ki sem tudta nyitni a fiú, aki segédkezett. Arra volt csak ideje, hogy félre ugorjon. A két csikó szinte repült, kidöntve a fél kaput.

Egy hete bent álltak, mondtam én, hogy nem lesz ez így jó! morogta a kocsis bácsi.

Az első lendület után lassan elhelyezkedtem. Lábamat betakartam, s egyszerre valami meleget éreztem ott a pléd alatt.

Mi ez, Elek bácsi? kérdeztem meglepetten.

Forralt bor az útra, jól jön az majd mosolygott a bajsza alatt.

Néztem a sűrű hóesést, még szaporábban hullottak a pelyhek a száguldásban. Mint a mesében… gondoltam.

Aztán sorra került az üveg is, bizony jólesett a hidegben a kellemes, fűszeres ital. Tanyáról tanyára jártunk. Mindenütt ugyanaz a kérdéssor.

Csaholó ebek, morcos emberek. Egészen addig, amíg elő nem került a háziak bora. Kínálták, csak egy pohárral… a barátságra. Arra inni kellett. Én egy keveset, mert hosszú még a nap. Elek bácsi pohárral, mindenütt. Ember volt a talpán, késő délutánig.

Sűrűn néztem az órámat, öt órakor indult haza a vonat.

Mennünk kell figyelmeztettem fél óra vonatindulásig.

Hajtogattam a papírjaimat.

Azért már ne siessen annyira mondta a pohárra sandítva ─, ha szárnyunk lenne se érnénk oda. A tanyai emberek szaporán bólogattak.

Próbáljuk meg! kértem.

Porzott utánunk a friss hó. Láttam az állomásról távozó szerelvény parázsló lámpáit, gomolygott felette a mozdony füstje. Ez volt az utolsó vonat hazafelé.

Menjünk az iskolába sóhajtottam lemondóan.

Kulcsom volt. A tanári szobában még pislákolt a tűz a kályhában. Elek bácsi hozott egy nagy halom fát, aztán elköszönt.

Leültem a kályha mellé. Sötéten nézett rám a telefon. Tudtam hiába, nálunk még nem kötötték be. Mobilról még tudomásunk sem volt.

Az iskola igazgatója? A falu másik felén lakott… hordta a szél a havat.

Néztem az ablakból, mint most. Apró kis fények világítottak, itt-ott a kis ablakszemek, majd kialudtak.

Milyen régen volt…

 

*Hol a szán,

nézem az utat,

rég halott a két ló,

s az évek…

vissza sose térnek.*

 

Legutóbbi módosítás: 2012.01.20. @ 21:28 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"