Kőmüves Klára : Beszámoló…

– Vallomás a vidéki munkanélküliségr?l –

 

 

Világéletemben hatalmas érdekl?déssel figyeltem a környezetemben él? emberek gondolatait, viselkedési formáit, kik, mit s milyen megfontolások alapján tesznek, vagy éppen nem tesznek meg életük adott szakaszaiban. Vidéken élek, egy alig hatszáz lelket számláló településen. Aránylag kés?n csatlakoztam az internetez?k táborához. Hosszú ideig, amikor már alkalmam nyílott volna arra, hogy beköttessük házikómba a nagyvilágot, még mindig el?ítéletekkel kezeltem ezt az eszközt. Azt gondoltam, hogy örülhetek, és hálásnak kell lennem azért, amiért egy ilyen helyen élek. Itt aztán igazán közel állok a természethez, amit gyermekkorom óta imádok. Ez a közeg ââ?â?¬ sok más egyéb mellett ââ?â?¬ tanított meg az elfogadásra. Itt tanultam meg szívemen viselni embertársaim problémáit, velük érezni, hangzatos szókapcsolattal élve; velük dobbanni. Természetesen a vidéki életnek is vannak hátulüt?i.

Én például verseket írni és olvasni szeretek. Lakóhelyemt?l legalább tizenöt kilométerre található az els? könyvesbolt, de adott írók munkái után néha megyém határait is el kell hagynom. Legutóbb Mark Twain általam kitüntetetten kedvelt Ádám és Éva naplója cím? m?véért kellett f?városunkig utaznom. Kezdetben hiába volt internet hozzáférésem, csak írásra használtam a számítógépemet. Egyszer azonban kíváncsi lettem egy történetre, amir?l egy ismer?sömmel beszélgettem, aki a nekem átadott információkra az interneten bukkant. Hihetetlen élmény volt karnyújtásnyira találnom magam az engem foglalkoztató kérdések megválaszolásának tengernyi lehet?ségét?l. Ekkor végérvényesen be kellett látnom:

Az Internetnek bizony vannak szenzációsan jó oldalai. Olvasás tekintetében persze összehasonlíthatatlanul jobb magát a könyvet kézben tartani, beleszagolni a lapok közé, szamárfülezni, könyvjelz?kkel ellátni, sorolhatnám. Viszont, mint az én esetemben, néha valóban sokkal egyszer?bb bepötyögni az általam keresend? iromány írójának nevét, írásának címét a keres?be és elolvasni magát a m?vet, ahelyett, hogy több ezer forintos utazási költségekkel kalkulálva a könyv nyomába erednék.

 

Els? bekezdésemhez visszakanyarodva, természetesen a mai napig érdekelnek az emberek gondolatai. Persze a világhálóval kapcsolatban jól tudom, hogy az egy olyan terep, ahol az egyének annak vallják önmagukat, aminek csak szeretnék. Jómagam a maximális ?szinteségre törekszem. A törekszem kifejezést azért használom, mert erre jó okom van.

Az id? folyamatosan átdolgozza a belénk rovott emlékképeinket. Ugyan én senkit sem szeretnék becsapni, de adott történeteket, melyeket már legalább tíz embernek elmeséltem, egy kicsit mindig másképpen írtam körbe. Erre mondják azt, hogy, aki nem hazudik, annak semmit sem kell megjegyeznie. Igen ám, de vannak akaratlanul megszépült, túlnagyolt emlékképeink. Van is erre egy aranyos példám. Ötletgazdája a kisfiam, akit hat éves korában egy meleg nyári napon a szokásos, Ipolyban való fürd?zésünk közben hatalmas, szinte életre szóló élmény ért. Nem messze t?lünk a parton felfigyeltünk egy helyi horgászra, aki egy gyermek-alkarnyi halat próbált szákjába tenni. Látván kíváncsi tekintetünket, odahívott minket, hogy nyugodtan nézzük csak meg a halacskát. A kisfiam még meg is simogatta.

Egy évvel kés?bb ugyanazon a helyen fürd?ztünk, és eszébe jutott az az elmúlt évi kellemes, nyári délután, amikor megsimogathatta a halat. Felidézte a történetet, pontosan, színesen.

A beszámolóban csak egyetlen dolog változott ââ?â?¬ a halacska mérete. Két kis kezét szélesre tárta mellkasa el?tt és mutatta; az a hal ekkora volt. Az idén nyáron (10 évesen) egy barátjával beszélgetett a teraszunkon, akinek szintén elmesélte ezt a történetet. Szinte semmivel sem másabban, mint tette azt legutóbb hét éves korában. A hal mérte azonban tovább n?tt az évek folyamán.

Igen, legalább másfél méteresre.

Nem hazudott, szándékosan nem szeretett volna félrevezetni senkit, egyszer?en csak így emlékszik vissza arra a napra és abban erre a képre. Egy másik alkalommal, még évekkel korábban belelépett egy pici szögbe, ami sajnálatos módon rozsdás volt, így egyb?l elvittük az ügyeletre. Keservesen zokogott az autóban, szegénykémet alig lehetett megnyugtatni. Pár perc alatt átesett a tetanusz injekciós tortúrán, és ahogyan múltak a hónapok, egyszer csak azon kaptam magunkat, hogy bizony, akár a halacska esetében, ez a picike szög már legalább százas szögként él az emlékeiben, s mint h?s túlél? meséli el a történetet barátainak. Természetesen krokodilkönnyekr?l már nem szól ez az emlékkép.

 

(Azt hiszem, ezekben a pillanatokban nevezem el az én írói stílusomat Tekerg?nek, mert a vidéki munkanélküliségr?l szeretnék írni, habár tudom; hol itt, hol ott kötök ki.)

 

Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy adózva az emberek gondolatai iránti kíváncsiságomnak, olyan internetes oldalra tévedtem, ahol az oldal látogatói tanácsot kérhetnek egymástól, leírhatják problémáikat. Sokáig figyeltem egy eszmecserét, amelyben szerettem volna megmaradni küls?s leskel?d?ként ââ?â?¬ végül ez nem így történt. 

Adott volt egy Zita és egy Ilona nev? felhasználó. Zitáról annyit kell tudni, egy vidéken él? kétgyermekes elvált hölgy, aki nem túl jó körülmények között kényszerül nevelni gyermekeit, éppen munkát keres, teszi ezt közel fél éve.

Ilonánk f?városi lakos, Zitával egyid?s, szintén kétgyermekes, munkája van, férje már neki sincs, szabadideje nagy részét edz?termekben tölti.

Zita szomorú beszámolója, miszerint a mindennapjai nem egyszer?ek, és munkát sajnos régóta nem talál, arra ösztönözte Ilonát, hogy az megossza a saját tapasztalatait a hasonló helyzetben lév? elkeseredett anyukával. Már az els? mondatai is egy unatkozó, jómódú anyát sejtettek személyében. Zita persze azért jár az internetre, hogy munkát keressen, de Ilona olyannak t?nt, mintha Teremt?nek képzelné magát és a legjobb helyre keveredett ahhoz, hogy önmagát dics?ítve másokat nálánál alacsonyabb kategóriába soroljon.

Olyan mondatokat engedett meg magának a kommunikáció során, amelyre én, a kívülálló, már-már azt fogalmaztam meg csúnya szavaktól mentes gondolatvilágom ösvényein, hogy; Elmész te a sunyiba, te öntelt dög. Zitának tudomására hozta, hogy arról csakis ? tehet, hogy nincs munkája. Még azt a kifejezést is használta, hogy lusta. Felmerült az is, hogy akkor minek vállalt két gyermeket. Zita a sértések ellenére mindig higgadtan, nyugodtan, szépen válaszolgatott neki. Már konkrétan azt vártam, hogy valaki jöjjön, segítsen, védje meg Zitát, de mert hosszú ideig senki sem jelentkezett, megtettem ezt én magam. Kommentem aránylag hosszúra, de igazán frappánsra és érthet?re sikeredett. Próbáltam benne csak a saját élményeimre koncentrálni, említést sem téve az el?ttem zajló vitáról. Üzenetem folyamodványa az lett, hogy Zita megköszönte hozzászólásomat, Ilona pedig elt?nt a regisztráció törlése opcióra való kattintással. 

Az üzenetemben ez állt:

 

Kedves Mindenki! Nagyon örülök annak, hogy rátaláltam erre az oldalra. Mind tudjuk, mennyire jó érzés nem önmagukban tartani problémáink sokaságát. Megosztani másokkal gondjainkat és ért? fülekre találni igazából annyi, mintha kis id?re letehetnénk a vállunkat nyomó terheket.

Én 2001-ben hoztam világra kisfiamat, akit egyedül nevelek. Tulajdonképpen kismama is egyedül voltam. Feltételezem, hogy már most lesznek olyanok, akik felfigyelve ezen vallomásomra, a történetemmel kapcsolatos konkrét események ismeretének hiányában azzal vádolnának, hogy a gyermek valami különös kapcsolatból születhetett, hát nesze nekem, vessek magamra. Én viszont azt gondolom, hogy teljesen mindegy, miért alakult így ez a történet, hiszen a férjem (ha egyáltalán volt ilyen), akár meg is boldogulhatott volna.

Az alaptény az, hogy egyedül nevelem a ma már tizenegy éves kisfiamat.

Tehát, munkanélküliség. Kezdem az elejénél.

Vidéki vagyok, egy pici faluban élek az Ipoly határfolyónk partján. Egy mez?gazdasági iskolában érettségiztem, s szereztem általános állattenyészt?i szakmát. Szerettem volna ilyesmivel foglalkozni, ilyen irányban elhelyezkedni. A szakképesítésemet igazoló okmány még ki sem h?lt a kezemben, amikor a termel?szövetkezetek bezárták kapuikat. Nem volt mit tennem, cél a létfenntartás, hát tovább képeztem magam. A mai napig öt szakmára tettem szert. Bevallom ?szintén, az elmúlt tíz évben nagyon keveset dolgoztam hivatalosan. Mifelénk nem nagyon vannak munkahelyek. Lakóhelyemt?l az els? város tizenöt kilométerre található. Ebben a kisvárosban is nagy a munkanélküliek száma. Magától értet?d?, hogy ha mégis dolgozókat keresnek valahová, akkor a helyiek közül válogatnak. Ám ez ritkaság ââ?â?¬ eleve munkát hirdetni. Egy-egy állás betöltésére szerintem ötven jelentkez? is akad, amib?l legalább negyven ember helyi lakos. Nos, keresnivalóm szinte nincs is azon a piacon.

Az ottaniak a következ? nagyvárosba mennek és keresnek tisztességes állást. Ez az én lakóhelyemt?l harminc kilométerre lév? város. Azt még idáig meg sem említettem, hogy abban az estben, ha egy harminc kilométeres sugarú körben gondolkodom, annak felét már el is felejthetem, hiszen az Szlovákiához tartozik. Ezen a vidéken kis falvak találhatóak a másik oldalon, és nagy valószín?séggel nem engem szeretnének alkalmazásba venni, azon pici falusi boltokban, ahol a helyiek szintén munkanélküliek.

Magamfajta anyukák bizony nagyon nehéz helyzetbe kerülnek mifelénk. Nem tisztem a félrebeszélés, hát leírom, hogy mib?l élek. Egy ideje 28.500. forint segélyt, 13.700. forint családi pótlékot és 10.000. forint  gyermektartást kapok. Különösebb matematika fejtörést sem vesz igénybe, hogy nyugtázhassuk, megközelít?leg 50.000. forintból élek havonta és élnek rengetegen a hozzám hasonló helyzetben lév?k. Mindenkire rábízom, hogy ez az összeg vajon mire is elég, én maradok a munkanélküliségr?l szóló eszmefuttatásomnál.

Valóban nem szeretnék becsapni senkit, ezért még csak azt sem titkolom, hogy két hónappal ezel?tt kaphattam volna egy állást lakóhelyemt?l negyven kilométerre. Naná, hogy örültem ennek! Kezdetben. A munkaadó els? körben azt közölte, hogy a munkába járás költségeit magamnak kell finanszíroznom, mert erre nincs lehet?sége. Persze ekkor már kicsit félrehúztam az ajkaim, de azt gondoltam; Egye fene, nekem ezt el kell vállalnom!

A következ? mondatában már elhangzott, hogy munkabérként ne számítsak többre a minimálbérnél. Ekkor eszembe jutott, hogy egy negyven kilométeres bérlet, legalább 30 ezer forint lehet, s ha ezt kivonom a minimálbérb?l, akkor alig kapok 5.000. forintnál többet annál, amihez ma jutok. Ekkor az örömöm egyszeriben elrepült, de még mindig a lehet?ségben gondolkodtam. Kaptam pár nap gondolkodási id?t. Gyorsan megnéztem a két település közötti közlekedési lehet?ségeket. Csak autóbuszban gondolkodhattam.

Kár volna nem megjegyeznem itt, hogy a már említett harminc kilométerrel távolabb lév? városba is kétszer kell átszállnom, míg odajutok, és ez még plusz tíz kilométerrel több.

Ha nyolc órától tizenhat óráig tartó munkaid?ben gondolkodom, akkor hajnal négykor kell felkelnem minden egyes nap, és este fél kilencre érek haza. Mifelénk ritkán járnak autóbuszok, s ha már ilyen ?szinteségi rohamom van, még csak azt sem rejtem véka alá, hogy ez azért alakult így, mert nincsenek utasok ezen a szakaszon. Így aztán állandóan megvonnak járatokat. Persze azért utaznak, de én idejét sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára jegyet buszsof?rt?l.

Az a mód dívik erre, hogy a hatszáz forintos jegyb?l a sof?r zsebre vág négyszázat, én meg örülhetek, hogy kétszáz nálam maradt.

Bárhonnan közelítettem meg ezt a kezdetben fantasztikusnak gondolt lehet?séget, végül be kellett látnom, hogy már csak a gyermekem miatt sem vállalhatom el.

Egy tizenegy éves gyermeket nem lehet csak úgy otthon hagyni hajnalban, és este fél kilenckor érkezni hozzá. A szüleim beteg nyugdíjasok. Nem hagyhatom rájuk, hiszen olyan állapotban vannak, hogy bármelyik pillanatban történhet velük valami. Igazából itt még nem is tettem említést az étkezésr?l. Ha valahová elmegyek dolgozni, akkor ott természetesen ennem kell, legalább reggel és délben. Ezek mind plusz költségek, hiszen, ha itthon vagyok, általában délel?tt tizenegy órakor eszem el?ször, aztán már csak délután valamit. Viszont emlékszem arra, amikor egy gyárban dolgoztam és reggel hatkor kezd?dött a m?szakom, nyolckor már alig láttam az éhségt?l. Ha utána számolok annak, hogy minden áldott nap látástól-vakulásig dolgozom és utazgatok, persze étkezem is, arra a következtetésre jutok végül, hogy a fennmaradó csupán harminc ezer forint sem marad a zsebemben, mert azt pakolom be magamnak a munkahelyemre szendvics formában. S?t, egy ilyen esetben tulajdonképpen azt írom alá, hogy a fiamat már csak álmában láthatom. Még alszik, amikor távozom otthonról és már alszik, mikorra megérkezem. 

Esetleg el kellene költöznöm innen? Mib?l? Itt legalább fedél van a fejem felett. Ebbe a házikóba a fél életüket beledolgozták a szüleim, és bizony most alig adnának érte három millió forintnál többet. Hol kapok egy nagyvárosban ennyiért lakást? De ez nem is kérdés jelen pillanatban. Eleve ki az, aki a világvégén szeretne manapság házat venni?

 

Örülök, hogy a gondolataimat megoszthattam veletek. Egy picit most én is letehettem a terhem. Különben hiszek a Jóistenben. Boldogok vagyunk itt a fiammal még így is. Tulajdonképpen mindenünk megvan. Edz?teremben ugyan még az életben nem jártam, de hetente többször küzdök a fahasogatással kint az udvaron.

 

– Nógrádszakál –

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 610 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))