Matilda még köntösben lépett ki az ajtón, mélyet szippantott a friss májusi levegőből. Egy pillanatra a szemét is lehunyta és elmosolyodott. Érezte, ez a nap különleges lesz.
Kivette az újságot a postaládából, aztán lehajolt a kis papírlapért, amely az újság mellől esett a lába elé. Nagy érdeklődéssel olvasta a cédulán lévő pár sort, aztán a köntöse zsebébe dugta.
Néhány órával később ismét kilépett az ajtón. Csinosan, szinte ünnepélyesen volt öltözve, finom tavasz-illat lengte körül.
A parkban már sokan voltak, anyukák a kisgyermekükkel, egymásba feledkező szerelmesek, merengő háziasszonyok, mindenféle sportot őzők…
Matilda leült egy magányos padra, és elővette a szemüvegét, alaposan megtörölgette, aztán egy könyvet emelt ki a táskájából. Teljesen nem sikerült belemerülnie az olvasásba, egy-egy hang vagy egy arra sétáló kizökkentette néhány pillanatra.
Észrevette azt is, hogy egy férfi már harmadszor halad el előtte, s mind nagyobb érdeklődéssel figyel rá. Önkéntelenül elmosolyodott. A férfi megtorpant, picit meg is billent, aztán tétován elindult a pad felé. Megállt előtte pár lépésnyire, és zavart mosollyal kérdezte:
— Megengedi, hogy leüljek?
— Tessék! — mondta Matilda, és belemélyedt a könyvbe, így üzenve, hogy részéről befejezett a társalgás.
A figyelme azonban megoszlott az olvasmány és a mellette ülő között; bár nem nézett oda, érezte, hogy a férfi mindvégig őt szemrevételezi. Elmosolyodott és oldalra tekintett. Szinte perzselte a rá irányuló pillantás, és a férfi mintha egy hajszálnyit közelebb csúszott volna.
Matilda ijedten tért vissza az olvasáshoz. „Még csak ez kellett, hogy bátorítsam!”— gondolta. De már szikrányit sem értett abból, amit olvasott, a betűk csak elúsztak a szeme előtt, ám az értelme semmit nem fogott fel belőlük. Jobb lett volna becsukni a könyvet, viszont tudta, ez nyílt üzenet lenne a férfi számára.
— Bocsásson meg, hogy megzavarom! — hallotta kicsit később.
Odanézett, de igyekezett nagyon távolságtartó arckifejezést felvenni.
— Igenő —kérdezte kimérten.
— Meg tudná mondani, hogy mennyi az idő?
— Tíz perc múlva hat… — mondta az órájára nézve, és reménykedve hozzátette. — Vár valakit?
A férfi kis szemtelen grimaszt vágott.
— Nem, éppenséggel nem várok senkit… És nem is sietek sehová… Csak várok valamire!
Matilda elbizonytalanodott.
— Mire vár?
— Hogy figyeljen rám végre!
Az asszony felnevetett, majd saját nevetésétől jött zavarba, mert úgy értékelte, hogy túl diadalmasra sikeredett.
Oldalra pillantva, kissé bosszankodva észlelte, hogy zavara nagyon kellemesen érinti a férfit; kicsit felé hajolva széles mosollyal bűvölte.
— Igazán szánhatna rám pár percet! Bár bizonyára egy unalmas alak vagyok a könyvéhez képest…
Matilda becsukta a könyvet, de a szemüvegét nem vette le, jelezve, hogy nem mondott le véglegesen az olvasásról.
— Ó, köszönöm! — nyugtázta a férfi lelkesen, majd hosszan nézett maga elé, s amikor ismét az asszonyhoz fordult, az arcán mosolynak nyoma sem volt, inkább egyfajta sajnálkozás remegett a szemében. — Látja, most meg elakadt a szavam! Pedig annyi minden kavarog bennem, de úgy érzem, ha kimondom, hamisnak tűnne.
— Azért próbálja csak meg! — mondta Matilda lágy, simogató hangon.
A férfi nagyot sóhajtott.
— Tudja, magamat is megleptem azzal, hogy megszólítottam. Nem szoktam tolakodó lenni…
— Nem volt az! — sietett a válasszal.
Egy pillanatra összemosolyogtak.
— Amikor megláttam itt a padon ülve, a könyvre hajolva, olyan békességes nyugalmat ígérő volt és talán giccsesen hangzik, de azt éreztem, része kell, hogy legyen az életemnek. Tovább mentem, de minduntalan visszagondoltam ide, s minél messzebbre haladtam, annál jobban erősödött bennem a vágy, hogy visszajöjjek. Közben meg nagyon féltem attól, hogy már nem találom itt. Az borzasztó lett volna!
Hosszan néztek egymás szemébe. A férfi hálásan, hogy mindezt elmondhatta, Matilda elérzékenyülve, mert érezte, hogy a férfi szavai őszinték.
— Matilda vagyok! — nyújtotta a kezét.
— Rudolf — suttogta a férfi meghatottan, és nem engedte el a felé nyújtott kezet. — Hisz a sorsszerűségben?
Matilda bólintott. A férfi közelebb csúszott, és átölelte a vállát.
— Mintha már régóta ismerném… — suttogta lázasan. — Tíz? Húsz? Harminc éve?
Matilda felnevetett.
— Ugyanakkor bennem van a megismerés vágya is. Kapok erre esélytő
— Igen… igen… — bólogatott az asszony.
A férfi ajka lassan közeledett az övéhez. A könyv kavicsokra csapódó hangja rebbentette szét őket.
Rudolf lehajolt, felemelte és leporolva nyújtotta át. Matilda levette a szemüvegét és a könyvvel együtt a táskájába csúsztatta.
Zavartan mosolyogva nézett a férfire, aki ezt biztatásnak vette, és újra átölelte:
— Remélhetem, hogy ez a vágy kölcsönös?
A nő elhúzódott egy kissé.
— Hogy megismerjük egymást… — toldotta meg a férfi az előző szavakat, de mivel válasz nem érkezett, folytatta. — Nyugtasson meg! Érdeklem egy kicsit?
— Nyugodjon meg, Rudolf! — mondta ezt olyan édesen, hogy ismét meg kellett csókolni.
Hosszú, egymásba felejtkezős percek következtek, és mikor az asszony kibontakozott az ölelésből, fátyolos szemmel mondta:
— Nem hittem volna, hogy ezt sikerül kihoznod belőlem! Egy igazi varázsló vagy!
A férfi arcán diadalmas mosoly terült szét:
— Mit hoztam ki, kedveső
Matilda zavartan igazgatta a szoknyája redőit…
— Titokő — kérdezte Rudolf szelíd hangon, és finoman visszasimított egy kibújt hajtincset.
— Nem titok… Nem! Csak nehéz kimondani…
— Akkor ne mondd ki!
— De akarom! — mély levegőt vett, de nem nézett a férfire. — Akarom, mert ez jó, nagyon jó, és kell, hogy tudd.
— Igen… Mitő
— Hogy égek… ezer lánggal!
— Ó!
Ültek a padon egymásra borulva, hosszan. Akkor a férfi gyengéden eltolta az asszonyt, felállt és a kezét nyújtotta.
— Gyere!
Andalogva ballagtak, rájuk esteledett, mire célba értek. Az ajtó előtt Matilda átölelte a férfi nyakát, és könnyes szemmel suttogta:
— Köszönöm, drágám! Minden csodálatos!
— Te vagy csodálatos! Még mindig meg tudsz lepni, Matilda édes!
— Én? Hiszen te irányítottál…
— Ez az ezer láng… Vagy csak…
— Csitt! Boldog harminchetedik évfordulót, kedves!
Legutóbbi módosítás: 2012.01.06. @ 11:22 :: Józsa Mara
