Vandra Attila : Légzuhatagban II/8. Egy fura sztár

Kémenes Kati nem találja helyét Feketehalomban, a kisvárosban. Amikor megtudja, hogy van n?i kézilabdacsapat a városban, azonnal jelentkezik. Többen megbetegedtek, be is kell állnia a kupamérk?zésen. ? lesz a város sztárja de a lába is eltörik…

 

 

Egy fura sztár

 

– Lábtörés! – kiáltotta a ment?s, amikor kiugrott az autóból.

Dr. Lascu, a szolgálatos ortopéd orvos nagy szemet meresztett, amikor a fájdalomtól eltorzult arcú, sérült sportolóban felismerte munkatársn?jét.

– Te hogyan… – hebegte.

– Kössétek fel a gatyátokat csontkovácsok! Kemény napotok lesz – futott be az ügyeletes belgyógyász. – Verekedésbe fulladt a Mobila-Steaua kupamérk?zés! Katinak köszönhet?en megnyertük, de a bukarestiek nem tudnak veszteni! Brávó kollegina, te vagy a város sztárja!

– A részleteket majd kés?bb, hamar a röntgenhez! Készítsétek el? a m?t?t! Értesítsétek a brassói Megyei kórházat[1], a Zernyestit és a Négyfalusit is! Nem fogunk tudni annyi sérültet ellátni! Telefonáljatok mindenkinek az ortopédiáról, sebészetr?l és az intenzív terápiáról, akit elértek, jöjjenek be, kivéve az, aki holnap éjszaka szolgálatos! – vette át az irányítást Dr. Lascu.

 

Kémenes Kati kábultan tért magához a m?tét után. „Hol vagyok?” – Ez volt az els? kérdése. A második pedig: „Mit keresek én az intenzív osztályon? Persze, eltört a lábam, s megm?töttek!” Fokozatosan, felvillanó képekként kezdtek emlékei visszatérni, de nagy összevisszaságban. Mozaikként álltak össze tudatában a nap eseményei. Alina beutalása, a jelentkezés a csapatnál, a mérk?zés utolsó percei, a gólok, a sérülése, a bekuglizott labda, az örömmámor, és a titokzatos fiú a lelátó tetején, akit édesapja meggyilkolásával gyanúsítottak, ártatlanul.

Gondolatai legutóbbi találkozásukra kalandoztak. Sorban elevenedett meg a sportmérk?zésen szokatlan ruházata, a b?nbánat, a fájdalom az elutasításért, a három gyászszalag a zakóján, és az ígérete: „Nem fog látni többet! Megígérem! Ígéreteimet meg szoktam tartani. Ennyi még maradt a becsületemb?l! Ennyi maradt!”

Milyen titok lappanghat e fiú körül? Miért ragaszkodott ennyire fanatikusan ígéretéhez? Inkább ártatlanul a börtönbe ment volna, mintsem megszegje. Mit?l vált ennyire kétségbeesetté?

– Ni csak, magához tért a mi Katink, a város h?se! – ismerte fel Dr. Dogaru, az altatóorvos hangját. A férfi odaült az ágya szélére, és ellátta néhány tanáccsal: Még egy jó ideig nem ehet, nem ihat, és ha lehet, a fejét ne mozgassa, amíg teljesen el nem múlik az érzéstelenítés hatása. Biztatta, a m?tét sikerült, id?vel minden rendben lesz. Dr. Lascu, is szerette volna meglátogatni, de éjjel-nappal a m?t?ben van. Ezért Dr. Dogaru sem maradhatott sokáig.

Amikor elterjedt a hír, hogy magához tért, zarándoklat indult meg. Olyan kollégan?i is meglátogatták, akikkel még köszönömöt is alig váltott. Hamarosan kérte, ne engedjenek be senkit hozzá. Nyugalomra vágyott. Nemcsak fárasztotta a sok látogató, hanem egyenesen irritálta a bálványozás. Megkönnyebbült, amikor megjelent Enik?. Hiába próbálta lebeszélni, nagynénje nem tágított, ágya mellett egy széken töltötte az éjszakát.

– Akad más dolguk is a kollégan?idnek ebben a felfordulásban, mint azt lesni, hogy szükséged van-e valamire!

Kati el-elszundított, meg-megébredt. Az altatás felborította bioritmusát. Gondolatai kalandoztak, de a rejtélyes fiú állandóan fel-felbukkant bennük. A végén már bosszantotta, hogy állandóan eszébe jut. Ám minél jobban akarta másfelé terelni gondolatait, annál kevésbé sikerült. A másik visszatér? gondolata a jöv?je volt. Ez a kézilabda mérk?zés felborította eddigi nyugodt életét, mely úgy t?nik, örökre elveszett.

Kora reggel Enik? munkába ment. Katit egy egyágyas szobába tolták át. A távozó beteg Petrescu Alina volt, a lány, akit?l tudomást szerzett a feketehalmi n?i kézilabdacsapat létezésér?l. Már összecsomagolt, és utcai ruhában várt, mivel papírjai még nem készültek el, nem távozhatott. Ki-kisántikált, hogy megsürgesse, majd újra és újra visszajött, és megpihent a széken. Fárasztotta az álldogálás, járkálás.

Kati megpróbált szólni hozzá, de Alina csak foghegyr?l válaszolt. Furcsa kontraszt volt a többiek zaklató érdekl?dése, és csapattársn?je elutasító távolságtartása között. Pont ?t ne érdekeljék annak a mérk?zésnek a részletei, melyr?l lemaradt a sérülése miatt, és amelyben megverték a Steauát? Végül nekiszegezte a kérdést:

– Mondd, mit vétettem neked? Mi okod van haragudni rám? Tegnap még én láttalak el, jólesett, amikor lelki támaszod próbáltam lenni. Ma miért vagy velem ilyen utálatos?

– Mindenhonnan kitúrsz! Az nem elég?

– Tessééék?

– Elfoglalod a helyem a csapatban, távoznom kell miattad a szobából, pedig még két-három napig jó lett volna benn feküdnöm…

– Sok embert kiutaltak a sérültek miatt. Nemcsak innen az ortopédiáról, hanem más osztályokról is. Engem azért tettek ide, különszobába, hogy védve legyek a zaklatásoktól… Nem foglaltam el a helyed a csapatban. Még a tegnapi mérk?zésen is csak cserejátékos voltam a második félid? közepéig. Nem is azzal a szándékkal mentem oda a tegnap, hogy játsszak, de hárman is játékképtelenek lettek. A helyedre is csak azért kerültem, mert Gabi nem tudott Gâdea Mariananak falat tartani.

– Ez a mérk?zés lett volna a nagy esélyem. Eddig én voltam a csapat gólkirályn?je. Megnyílhatott volna számomra az út jobb csapatok felé. Tavaly C, tavalyel?tt B osztályos csapat búcsúztatott a Románia Kupából. Az idén végre a Steauásokkal kerültünk össze. S jössz te az ismeretlenb?l, és egyb?l felfigyelnek rád!

– A balesetedet nem én okoztam, de ha te nem lépsz félre, én nem kerülök be a keretbe.

– Egy rossz lépés megfosztott életem nagy esélyét?l… – temette Alina az arcát a keze közé és zokogni kezdett.

– Számomra is nagyon rossz lépésnek bizonyult, amikor odamentem tegnap.

– Tesséék? Százat teszek egy ellen, a Steaua edz?je megkörnyékez. Lehet, hogy máshonnan is megkeresnek. Az egész ország megtudja, mi történt a tegnapi mérk?zésen, tesz róla a sajtó. Nem mindennap kapnak ki a steauasok egy C osztályú csapattól… Hallottam róla, a helyi TV-ben azt mondták, új csillaga született a román kézilabdának…

– Nem áhítozom sztárszerepre.

– Tán a legh?bb vágyad, hogy egy harmadosztályú csapatban dobáld a labdát? – ironizált Alina.

– Amikor megjelentem a csapatnál, az edz? azzal fogadott: „Meglátod, ez egy másik világ.” Valóban az. Szerettem kézilabdázni, kedveltem ezt a sportot. Élveztem az ifiknél játszani, ahol a néz?téren csak néhány ismer?s tapsolt. Csapattársaimmal együtt örvendtem a sikernek, barátok voltunk. Lejárt a turné, jót buliztunk az ellenfelekkel. Boldog voltam, ha hozzájárulhattam a csapat eredményeihez. De ha levettem a mezt, és kimentem az utcára, barátaimon kívül senki sem tudta, kézilabdás vagyok, és tíz gólt dobtam a legutóbbi mérk?zésen. Rettegve várom a sajtót. Édesapám meggyilkolása körüli szenzációt még megúsztam riporterek nélkül. De most? Már az is horror volt, ahogyan a kollégáim sorban meglátogattak. Feketehalom kisváros. Utánam fordulnak majd az utcán, autogramot kérnek, és összesúgnak a hátam mögött. Pletykálnak, és a szenzációhajhász sajtó a múltam és a magánéletem részletei fel?l érdekl?dik majd, és ha nem talál semmi érdekeset, akkor kitalál valamit. Nem fogom tudni, ki az igazi barát, ki szurkoló, csodáló… Kell ez nekem?

– Minden sportoló a legjobbak között akar lenni. Te nem akarsz a legjobbak közé kerülni, esetleg egyenesen a válogatottban játszani? Ne etess engem maszlaggal!

Kati épp válaszolni akart, de nyílt az ajtó. Egy begipszelt karú, bekötözött fej? férfi sántikált be. Orrát véres kötés takarta, bedagadt szeme környéke kék színben játszott. Kati el?ször meg se ismerte a Steaua edz?jét.

– Miel?tt fölöslegesen h?tené a száját, közlöm, ez a „büdös kurva” nem igazol át! – fordult feléje Kati.

– Vessünk fátylat a múltra. Azért az elejtett mondatért… Mindkett?nk el?nyére válna. Szívjuk el a békepipát!

– Nem csak azért. Ön biztatta a játékosát, hogy „vonjon ki a forgalomból!” Hallottam a saját fülemmel, és…

– Egy mérk?zés hevében… – vágott a szavába a férfi.

– …itt vagyok, törött lábbal!

– Ugyan már, nem azt mondtam, hogy törje el a lábad. Mi hasznom lenne egy sérült játékosból? – nyájaskodott az edz?.

– A volt edz?mnek, Gulácsi Jen?nek van egy mondása: Ha mindenáron gy?zni akarsz, az már nem sport! Minek szeg?djek oda? Majd én is megkapom a parancsot: „Vond ki azt a büdös kurvát a forgalomból!”? A kickbox nem a zsánerem. Ott az ajtó! Ha nem megy ki azonnal, csengetek! – emelte fel Kati a hangját.

– Ezt még megbánod! – dühödött fel az edz?, és bevágta maga mögött az ajtót.

– Te hülye vagy? A Steaua remek ugródeszka lehetne, és egy idényig kibírtad volna vele. Ha tényleg akkora tehetség vagy, egy év alatt még a válogatottba is bekerülhetnél.

– Abbahagyom a kézilabdát. Nem nekem való. Mondtam, nem akarok sztár lenni. Másra vágyom.

– Mire? – hüledezett Alina.

– Egy családra. Gyermekekre, kiknek jó anyja lehetek. Igazi barátokra. Szeressek, és szeressenek. Egy olyan munkára, amelyet szívesen végzek, amelyet itt a kórházban megtaláltam. Alina, kívánom, épülj fel a következ? két hét alatt, a Románia Kupa következ? fordulójáig. És találd meg a számításaidat.

– Köszönöm! Kár érted! – felelte a lány. – Gondold még meg! Az edz? elintézheti az egyetemet is neked!

 

 

 

[1] Ez a neve, pontosabban (Brassó) Megyei Sürg?sségi és Klinikai Kórház, de mindenki Megyei kórházként emlegeti.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.