Hogy mióta áhítozott már arra a kéthengeres „tuti bivalyra”, mire összeszedte rá a pénzt. Csak úgy mosolygott rá, huncut fényszórókkal, kacéran a kirakatból, teli hengerekből bömbölve, „Engem vegyél meg, ne azt a fekete dzsekire emlékeztető, csonkított egyhengeres kukát, aki ajakbiggyesztve rondít itt mellettem, mégis motornak képzeli magát. Hol van ő hozzám képest! Majd meglátod, ha először berúgsz és kilövök alattad, ha repülni nem tudtál, most megtanulhatsz. Vegyél meg!”
Imre megvette. Több hetes vesződségébe és rengeteg munkájába került, hogy piros stoplámpával és úgy a motor árának kétszeresével, párját kiengesztelje.
32 éves volt még csak, Lajos fia épp a 10-et töltötte, amikor a városban -motorja hengereit bömböltetve-, véletlenszerű találkozás áldozatául estek feleségével és Lajoskával.
Megállt hát, úgyis meg kellett volna állnia, talán még imponálni is akart, a most is gyönyörű -feszes zöld ruhában, szemeket gyönyörködtető-, feleségének és a bikfic, kamaszkor mezsgyéjén átlépni igyekvő, egy szem gyermekének. Örültek egymásnak.
– Asszonykám, tedd ide két oldalt a csomagodat, én majd hazaviszem. Most el kell mennem, ahová a királyok is néha, itt hagyom a motort.
– Fater, berúgnám egy kicsit, elvihetem egy körre?
– Szó sem lehet róla fiam, ez hatalmas, erős motor. Tudom, hogy kacsintgatva hív mind a két hengere, talán majd néhány év múlva.
Két percig sem volt távol. Mikor előjött -az összes vezetékével életveszélyesen kettémetszve-, mint haldoklóból csorgott motorjából a benzin, az első kereke teljesen leeresztett, fényszórója betört. Csak állt és nézett, meg sem döbbent, olyan hihetetlen volt, hogy úgy tudta csak nézni, mint a haldoklót, akit hamarosan ravatalra fektetnek.
Az övéi közben eltűntek. Felesége valószínűleg egy üzletbe, szokása szerint, a fiú az út túlsó oldalán nézelődött, azt játszva, hogy nem lát semmit. Áttolta sebesült motorját némán, még nem tette túl magát a sokkon. Lujzája is előkerült, elsőre nem vett észre semmit, csak azt, hogy penetránsan erős a benzinszag.
– Mi van ezzel a motorral Imre?
– Meggyilkolták!
– Mikor? Kettőt fordultunk, egy perc sem telt el, nem láttam senkit!
Imre a fiú szemébe nézett és megkérdezte.
– Te voltál?
– Dehogyis! Mit képzelsz fater, néha kimondottan bizarr dolgok jutnak az eszedbe.
Imrének feltűnt, hogy fia nem úgy szól, ahogyan szokott. Szigorú apa volt ugyan, de az „ejnye-bejnyét” vagy a ” fiam, ilyet máskor ne csináljt”, nem lépte át büntetéseivel. Ismerte a srácot, ekkora vád hallatán elvárható lett volna, hogy magából kikeljen, máskor százszor kevesebbért is napokig duzzogott.
Még nem szólt, csak figyelte amint a gyermek kontrollálja magát, hogy nyugalmat árasszon. Úgy tett, mintha az egész egyáltalán nem érintené, pedig ha egy gyufaszálnyi kára esett a családnak, máskor azon is osztozott.
– Te voltál fiam? Sem szóval, sem mással nem foglak bántani. Mondd, te voltál?
– Én voltam!
Az asszony hirtelen keresztbe is, hosszába is kettéosztódott, érzelmileg nem tudta kezelni a helyzetet. Mit csináljon, kinek a pártjára álljon, kit kivel szemben védelmezzen vagy korholjon. A férfi meg csak állt, mint egy lefagyott számítógép. Döbbenetében csak percek múlva kezdett beszélni
– Hát ezt a kimúlt jószágot rendbe hozni, belekerül majd annyi pénzembe, mint amennyiért vettem. Remek móka volt, induljunk haza! Menjetek előre, nekem muszáj tolni a tetszhalottat.
Egy kéz markolta meg a vállát.
– Uram! Kérem, hogy maga és a fia jöjjenek velem!
– Mi történt?
– A piros ruhás hölgy, ott hátul nem kért inkognitót. Elmondhatom, beszólt a rendőrségre, hogy lelki terrort alkalmaz gyermeke ellen.
– Mit csinálok?
– Ismétlem, azzal vádolta meg önt, hogy lelkileg zsarolta gyermekét. Keménykedve mézesmadzagot húzott el az orra előtt, de a fiú bizonyára komoly retorzióra számíthat. Aggályainak adott hangot, hogy őszinte volt-e az igenlő válasszal, vagy csak megfelelni akart egy zsarnok apai elvárásnak.
– Törzsőrmester úr, ugye csak viccel?
– Egyáltalán nem viccelek, jöjjenek!
– Haza kellene mennünk, hogy a gyerek öltözzön át és én sem vagyok fogadóképes állapotban.
– Tökéletes, ahogy most van felöltözve. A kihallgatás rövid lesz, aztán hazamehetnek.
– Értem, gyere Lajcsi menjünk.
– Üljenek be hátra. Megkérem, ne kommunikáljanak, nem szeretném, hogy bármilyen befolyásolás alá kerüljön a gyermek.
– Rendben van.
Megérkeztek, közben gondolkodott a férfi és úgy döntött, nem eshet csorba a gyermek becsületén.
– Lesz szíves kimenni, előbb a fiút hallgatjuk meg. Nem szeretném, ha a maga vallomása bármely irányba befolyásolná.
– Ő még gyermekkorú, szülői felügyelet nélkül nem hallgatható ki!
– Jól ismeri a törvényt. Jöjjön, üljön erre a székre háttal, a fiú is háttal lesz önnek. Én tökéletesen látom, ha valamivel nem ért egyet, emelje fel a kezét és azonnal tiszta vizet öntünk a pohárba.
– Egyetértünk.
– Fiam, miért mondtad azt, hogy te csináltad, amit csináltál?
– Mindössze azért biztos úr, mert én csináltam. Mérges lettem, hogy a papa nem enged motorozni.
– Hány éves is vagy?
– Tíz.
– Jogosítványod van?
– Nincs.
– A veszélyekkel tisztában vagy?
– Milyen veszélyekkel?
Itt az apa felemelte a kezét.
– Mi a gond uram?
– A fiú csak meg akart felelni az elvárásaimnak, vallomását tekintse semmisnek!
– A megjegyzését rögzítette a hangfelvevő. Akarsz még valamit mondani fiam?
– Nem! Nagyon sajnálom, hogy a fater gépét tönkretettem, de szerettem volna egy jót motorozni és nem mögötte ülve.
– Értem. Most, hogy édesapáddal is jól el tudjak beszélgetni, mint veled, átviszlek a másik helyiségbe. Egyetért uram?
– Igen, éppen kérni akartam.
A főtörzs még emlékezhetett rá, hogy tíz évesen valószínűtlenül jól hallott, mint minden gyermek. Az ajtó mellé helyezte a széket és csak egy milliméternyire bár, de nyitva hagyta az ajtót.
– Ide ülj le fiam!
És visszament az apához.
– Mondja a történetét!
– Tudja az történt, hogy bementem az illemhelyre és mikor kijöttem, láttam, hogy ismeretlen tettesek roncsolják a gépet. Mire odaértem elmenekültek.
– Személyleírást kérek!
– Nem tudok adni.
– Milyen messze volt tőlük?
– Pár méterre.
– És miért nem tud személyleírást adni?
– Megszédültem abban a pillanatban, tudja és homály vett körül.
– Értem. Várjon egy cseppet!
A főtörzs átment a másik helyiségbe.
– Fiam, szereted a zenét?
– Nagyon! Ha tehetem állandóan jó hangos zenét hallgatok.
– Akkor szórakozz! Mi beszélgetünk egy kicsit édesapáddal.
Nekieresztett egy olyan igazi falrepesztőt, ami még a hangos zenéhez szokott, kinn ülő apát is összerezzentette. Kiment és leült a férfi mellé.
– Mondja, mitől akarja megvédeni a fiát? Tíz esztendős, ha ezerszer súlyosabb váddal kerülne is ide, legfeljebb annyit mondhatnék neki, hogy ilyent többet ne csináljon.
Ebben az életkorban nincs büntetési tétje a dolognak, nincs mitől megmentenie. Mondja el szépen mi történt.
– Én már az előbb elmondtam, eszembe sincs változtatni. Kikapcsolná már azt a felvevőt?
– Kikapcsoltam, még mielőtt a fiához kimentem.
– Ennyire szereti a zenét?
– Dehogy! A dobhártyámat is tépi, csak azt szeretném, hogy ebből ne halljon semmit a fiú.
– Gondolja, hogy a vallomásomat hallotta?
– Gondolom, eleget hallott ahhoz, hogy felmérje milyen apja van. Véleményem szerint, már-már túlságosan önfeláldozó.
– Hát én még ilyen rendőrrel nem találkoztam, mint maga, főtörzs!
– Még elő is léptetett. Milyennel találkozott, olyanokkal amilyenekről a viccekben olvas?
– Tulajdonképpen semmilyennel sem találkoztam, csak közlekedési rendőrrel, de ők nagyon profin tudnak zsebre menni.
– Egy szó mint száz, mondhatta volna a fiúnak, hogy kiviszi a rétre, egy szombat, vagy vasárnap délután, háta mögé ül és motoroznak úgy kettesben.
– Ugyan már! Egy ekkora böhömöt maga is alig tudna megtartani, nemhogy egy gyerek.
– Ne vádolja magát! Nem az egyszemélyes jogköröm, de bírósági feljelentést természetesen nem teszek, erről biztosítom. A hölgyet, ha akarja hamis vádért feljelentheti, de az ilyeneket jobb békén hagyni, mert csak több bajt kerít a nyakába. Ha feljelentést tesz, akkor ismeretlen tettes ellen tegye, akik megrongálták motorját rossz látási viszonyok között. Tudja senki nem emlékszik arra, hogy éppen aznap kristálytiszta, verőfényes idő volt. Az ügyet ad acta teszem, aztán ha az elévülési idő lejár, majd ejtjük az ügyet. Most menjenek haza, mielőtt azt az agyvelőmet már széttépő zenét gyors iramban kikapcsolnám. Jegyezzen meg valamit és ne feledje, ha eddig a fia szerette, ezután mélységesen tisztelni is fogja.
– Már mondtam, hogy ilyen rendőrt, mint maga nem láttam, még nem is hallottam ilyenről!
– Nem szeretem a nagyon buzgó feljelentőket, túl sok van belőlük és tönkreteszik a társadalom legkisebb, mégis leges-legerősebb alappilléreit, a családokat. Menjenek és ezt az egész dolgot felejtsék el. Meglátja a piros ruhás hölgy gonoszkodásának milyen pozitív hozadéka lesz. Kikapcsolom ezt a förmedvényt, ami ott dübörög, aztán menjenek. Ég önökkel!
Legutóbbi módosítás: 2011.11.29. @ 18:51 :: Boér Péter Pál
