A hajnali harmatnak már csak az emlékét tűntette el a kelő nap. Komor befordultsággal, zord, bánatos, feszült tekintettel pillogott egymásra a két férfi.
– Kihajtod a jószágot Károly?
– Igen apám, a szerszámokat is odakészítettem.
– No, akkor menjünk.
Közben Göndör nem is sejtette sorsát, benne nem működött az a sokadik érzék, ami az állatokban általában a halált előre jelzi. Nyugodtan bámult jobbra, balra,
lehajolt, egy fűcsomót fogaival kitépett és egykedvűen rágicsált. Fiatal tinó volt, Pista bácsi szeme fénye. Az öreg csak nézte, közben fente a kést, ami már amúgy olyan éles volt, mint a borotva, semmi szüksége nem volt további élesítésre. Húzta még egy kicsi az időt, ragaszkodott a jószághoz, mert
szerette, borjú kora óta nap mint nap dajkálta… de hát tudta jól, hogy ez az állat sorsa.
– Na, apám, hát akkor tegye a dolgát!
– Édes fiam, te csak járj még egyet, itasd meg a lovat, és a tehenet, dobj egy villa szénát is a jászolba!
– Annak most nincs itt az ideje édesapám.
– Én azt nagyon jól tudom, de nem olyan könnyű nekem ettől az állattól
elbúcsúzni! Tudod, hogy a szemem fénye…volt…
– Megyek apám.
A tehén, meg a ló ráéreztek, hogy nem a szokásos időben kapják a kosztot.
„Vajon mi lehet”? -gondolták.
Kinn Pista bácsi megfogta a taglót, az fénysebességgel egyet villant a kezében, olyan pontos volt, hogy annál pontosabb
már nem is lehetett volna.
Egy pillanat alatt, az előbb még kérődző borjúból, egy földre zuhant
hústömeg let, a lábai meg sem rezdültek többé… Egy hangot sem adott ki.
– Jöhetsz fiam, kezdjünk a munkának, lesz mit csinálnunk egész nap.
A tehén meg a ló, az istállóban morfondíroztak. „Vajon, mi lehet a fiammal”, gondolta a tehén és meg is kérdezte a lovat, hogy mi a véleménye?
– Olyan régen kivitte már a gondozónk! Épp ma reggel beszélgettünk, meséltem neki, hogy tavaly, mikor a többiekkel nap, mint nap a legelőre jártunk, sikerült rálátnom arra, ami innen az istállóból elképzelhetetlen. Egy csomó istálló van szerte, emberek laknak bennük és egy hatalmas, friss élelemmel
teli terület… Kérdezte is a fiam, hogy vajon nem-e jöhetne ő is velünk? Mondtam, hogy nem hiszem, mert az idén minket nem fognak legelőre terelni, nincs pénze a gazdának… Nem tudom, mi az a pénz, de elég sokat hallom, mikor kint kiabálnak… Mindig csörömpölnek, zajonganak, felidegesítik és zaklatják a jó négylábút, de szerintem semmi értelme nincs egész napjuknak, nem úgy mint a mienknek.
A tinó búsult, szerette volna látni a nagyvilágot. Mondta is:
– Te tehén, ne fess nekem ilyen sötét jövőt! Nem arra készülök, hogy ebben az istállóban éljem le hátralévő életemet. Meg aztán, már kezdek nagy fiú is lenni.
– Ne tehenezd az anyámat, mert megrúglak!
– Jól van, na! Mesélj még azokról a nagy istállókról!
– Szebbek voltak mint ez, nagyobbak is, de mégsem vágyódtam beléjük.
– És mondd, milyen volt az a hatalmas ennivalóval teli rét?
– Voltál már kint az udvaron néhányszor, láthattad, milyen a friss fű, nos olyannal volt teli, csak elképzelhetetlenül nagy területen… Nem tudom mit lármáznak már megint ott kint, ezeknek nincs is jobb dolguk?
– Valamire készülnek, tudod, hogy mindig valami értelmetlen ostobaságot csinálnak.
– Mi itt nyugodtan álldogálunk, nézelődünk,
lefekszünk az alomra, ők meg ugrálgatnak egész nap. Képzeld, bár nem
kell elképzelned, hiszen látod, minden nap még arra is gondjuk van, hogy tehermentesítsenek attól a szánalmas, préselő érzéstől a tőgyemben, ami nap, mint nap többször is feltüremkedik. Kispriccelik belőle!
Hogy ezeknek milyen gyenge eszük van!
– Örüljünk neki anyám.
– Na erről van szó!…
– Észrevettem anyám, hogy kevés a sütnivalójuk. Adják itt nekünk ingyen a finom szénát… Ezt a szót is tőlük hallottam, azt hiszem, köze lehet a pénz nevű ismeretlenhez.
– Mi a fenét akarhatnak,figyelj, ilyenkor nem szoktak bejönni az istállóba?
-Mindjárt kirúgom őket! A ló meg alszik.
– Mindig így szokott anyám, a lábán alszik, ahogy szokott. Le nem feküdne! Nem tudom, valami felsőbbrendűségi érzése van.
– Én elég jól elbeszélgetek vele, de lehet abban valami amit mondasz, mert szebbnek és többnek tartja nálunknál magát.
– Miért alszik állandóan a állva?
– Azt hiszem, derogál neki lefeküdni az alomra. Éjjel, mikor alszik, úgy megroggyan bokából a lába, nem olyan, mint mikor ébren van.
– Ezek most bejönnek! Mit akarhatnak? Na, majd meglátjuk, lehet, hogy szénát hoznak, vagy itatás lesz.. bár szomjas nem vagyok egyáltalán.
– Nekem jöhetnek akármikor, mindig éhes és szomjas vagyok.
– Mert növésben vagy fiam, ennyi az egész. Aztán, majd ha megnősz, másra
kell. A fiatal bikáknak sok erőre van szükségük.
– Tudom anyám…
– Honnan tudod te? Mindjárt odarúgok, ne szemtelenkedj!
Aztán, ahogy az elején láttuk kivezették a tinót és a társalgás a lóval folyt tovább.
– Amint látom, kivitték a fiadat, nem aggódsz, nincsenek félelmeid?
– Nem egyáltalán, ahogy ismerem a gazdát, nagyon szereti a fiamat, valami szép dolgot találhatott ki neki, sokra fogja vinni, talán kiviszi a legelőre, hogy világot lásson úgy, hogy mi ne tudjunk róla, vagy valami mást
talált ki.Lehet,hogy ő lesz a csorda vezére, hiszen bika.
– Nem kell magyarázkodnod, észrevettem, hogy jobban szereti mind a kettőnknél.
– Tudom, hogy valami különlegeset készítettek neki…Olyan régen nem jön
már! Jöhetne!
– Jöhetne! Nem vagy ideges? – Kérdezi a ló.
– Miért lennék? A legrosszabb, ha nem is látom többet, de legalább tudom, hogy a gazda jóvoltából, biztosan sokra vitte.
Odakint Pista bácsi szívfájdalmára, a feldolgozás a végéhez közeledett.
– A szarvakat fiam tedd félre! Hadd emlékeztessen rá.
– Úgy lesz apám.
A tehén, álmában boldog tehén mosollyal látta, előre vetített képként, fia jövőbeni kibontakozását.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.16. @ 17:44 :: Boér Péter Pál
