A város szíve az Ile de la Cité, a Szajna egyik szigete. Egy „bölcsőforma” sziget! Itt született Párizs. Itt van az ország földrajzi közepe, a francia úthálózat nulla kilométerköve — épp a Notre-Dame előtt. Itt az igazságügy otthona, a Conciergerie — legfelsőbb bíróság, börtön. Évszázadokon át ez a sziget volt az egyházi és világi hatalom központja. Itt a gyönyörű gótikus remekmű, a Sainte-Chapelle — a boltíves mennyezetig nyúló 15 db, 15 m magas ólomüveg ablakaival — számomra a legszebb párizsi templom.
A Notre-Dame, a gótika csodája — szinte azonos Párizzsal, benne Franciaország történelme. Hogy is bonyolódhatnék bele bővebben? Sok tanult, hozzáértő megtette már és fellelhetők az információk — annak, akit érdekel. Annyit talán, hogy bensőséges, meghitt hangulatban hosszan ismerkedtünk, valamiféle létezés feletti, létezés miatti áhítatban, itt a világ egyik legszebb templomában. A tizenkettedik század végén kezdték építeni — itt esküdött II. Ferenc és Stuart Mária, IV. Henrik, az első Bourbon és Valois Margit, azaz Margot királyné — és emlékezetesen 1804-ben itt koronázták császárrá Napóleont, pontosabban koronázta meg ő saját magát, türelmetlenül kitépve a meglepődött pápa kezéből a koronát. Victor Hugo pedig világszerte ismertté tette Esmeralda és Quasimodo történetével.
Ismert A Párisi Notre-Dame. Jó a falának dőlni, szívmelengető érzés… „Hát itt vagyunk!” … és belül máris megszólal Radnóti verse.…
Dobd el a rémes újságot, vidám
Fehér felhőt lenget a Notre-Dame;
ne gondolj másra, ülj le, nézelődj,
figyelj! Mert holnap úgyis nélküled
bomlik a tér fölött a szürkület.
Be kell vallanom engem továbblökött valami, mégpedig… A DAL — ami a Notre-Dame-tól eltérített és a Szajnán átívelő harminchat híd közül a nem is olyan szép, de leglíraibb, zöld Mirabeau hídhoz vitt. A DAL, ami ki tudja, miért van oly mélyen elültetve bennem? Először franciául hallottam és kaptam fel rá a fejem, csak később olvastam — és Vas István fordításában szólt leginkább hozzám. Guillaume Apollinaire a huszadik század egyik nagy költője írta — az akkor még, huszonéves bohém fiatalember, aki olykor pornóregények kiötlésével keresett pénzt és aki 38 évesen megkapta a spanyolnáthát. Ennyit, mindössze ennyit élt.
A középkori chansonokat idéző költemény, így kezdődik….
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
S szerelmeink
Emléke mért zavar ma
Mi volt az öröm ráadás a jajra
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem
Mézédes ez a vers, de úgy, mint Kosztolányi őszi gyümölcsei az Őszi reggeliben — az általam úgy szeretett versben — a nehéz, sötét-smaragd szőlő, a hatalmas, jáspisfényű körte: telten, szomorúan, fájdalmasan mézédes.
Egyszerre súlyos és könnyed, a zene felemeli. Zene az egész; ha megzenésítik, mint Léo Ferré tette… és persze keringődallamot írt rá! Léo Ferré, aki — nekem kevésbé szimpatikus, de hát mit jelent ez? Nem sokat — a lényeg, hogy saját zenei területén töretlen sikerrel, elhivatottan zenésítette meg Francois Villon, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Apollinaire és Louis Aragon költeményeit, igencsak összekülönbözve a kor másik nagy zenészével — az oly szimpatikus módon, egy gitárral tanítva zenélő, Georges Brassens -el. Hát erről majd később…
A zenét zenésítik meg — és ilyenkor sajnálom, hogy nem beszélek franciául, hisz oly dallamos… „Sous le pont Mirabeau coule la Seine…”. Csendes bánat, fájdalom van benne, semmi harag, semmi vádaskodás, csak fejet hajtó tudomásulvétele és elfogadása a létezés egy törvényének
Jön napra nap
új év válik tavalyra
Nincs ami a
Szerelmet visszacsalja
A Mirabeau híd alatt fut a Szajna
Sétáltam a zöldre festett hídon. Turisták nemigen vannak itt. Nem is épelméjű teljesen, aki egy vers miatt, a Notre-Dame-tól a hídhoz siet. A közepén áthajoltam a korláton és bámultam a vizet. „A Mirabeau híd alatt fut a Szajna” néztem, ahogy fut…; miként Apollinaire. A hídfőnél egy fémtáblán idézet a műből, ez megható.
Sok verset írt, de talán a legismertebb Apollinaire-vers mindössze öt sor… és Léo Ferré ezt is megzenésítette
Búcsú
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az Ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
Én várlak téged tudhatod
Álldogáltam a jobb parton, távolban az Eiffel torony, az Allée des Cygnes, a Gólyák szigete csúcsán a New York-i Szabadság-szobor kicsinyített mása. Ahol álltam, már Auteuil — a szép negyedek egyike. Errefelé, a „nagy bánatok bűbájos kerületében”, a La Fontaine utcában lakott Apollinaire, a hat évvel fiatalabb Marie Laurencin festő barátnőjével. Viharos, féltékenységekkel, vádaskodásokkal tarkított kapcsolatban. Apollinaire, akinek volt humora, még öniróniája is jócskán – jó barátságban volt Picassoval, ugratták is egymást eleget szóban, írásban. Bohém egy világ volt, az ezzel járó hatalmas érzésekkel, mulatásokkal, jajokkal. A híd, a Mirabeau tudna mesélni.
Ha érzelmek vannak, a jajok kivédhetetlenek. De azok is építhetnek – és az örömök oly nagyok lehetnek! Már azért is, mert kezdünk rájönni valódi értékükre! Valahogy meg kellene őrizni magunkban az örömre való képességet, a kíváncsiságot; a vég ott kezdődik, ha ezek elvesznek.
***
és a vers, Vas István fordításában….
Guillaume Apollinaire
A Mirabeau-híd
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
S szerelmeink
Emléke mért zavar ma
Mi volt az öröm ráadás a jajra
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem
Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám
Hogy karjaink
Hídja alatt a hullám
Fut az örök tekinteteket unván
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem
Mint ez a víz elfolyó messzeség lett
A szerelem
Milyen lassú az élet
S milyen erőszakosak a remények
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem
Jön napra nap új év válik tavalyra
Nincs ami a
Szerelmet visszacsalja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem
Legutóbbi módosítás: 2011.09.19. @ 17:22 :: Király Valéria
