Kertész Éva : Menthetetlenek 3.

*

 

 

3.

 

Anyu fájdalom nélkül sétált át a két szobán! Boldogan leült az első fotelba, hogy pár perc elteltével ismét meggyőződjön, hogy ez az élmény valós. Nem hitt az érzékeinek, a saját lábának. Oly sokáig élt fájdalommal, hogy már nem hitte el magának, hogy ez még megtörténhet vele. Most ki akarja használni ezt az örömöt. Semmit nem akar, csak élvezni a fájdalommentes életet. Nem kérdezi, miből volt pénzetek gyümölcsre, üdítőre, taxira. Miből háláltátok meg az orvost? Elfogadja, hogy Öcsi beszállt a háztartás költségeibe, Laura is többet ad haza, mint korábban, hogy finom főtt étellel várták. Szinte húzta, azaz tolta maga előtt a lábadozási időt. Nem akarta visszavenni a háztartás vezetését. Miért is venné? Elvégre felnőttek! Nyugodtan eltarthatják őt!

A valóság annál durvábban érintette, minél szebb volt az indulás. Igazság szerint már előre félt valamitől, valami véglegestől, megérezte, hogy ez az életmód, amit most még csak tapogat, nagyon átmeneti. Mint ahogy történt is. Előtte természetesen naponta eldicsekedte Ernának is, Mártának is, sőt az utcán is mindenkinek, akinek csak lehetett, hogy a betegsége úgy megváltoztatta a gyerekeit, hogy az életük is megváltozott. Mondta, mondta mindenkinek, akivel csak találkozott. Akkora örömben élt, hogy egész környezete megunta. Mert, amíg csak szánakoztak rajta, addig elviselték valahogy, a hencegés viszont ingerültséget, elutasítást váltott ki a környezetből. Annyira nem ment jól ezen a környéken senkinek, hogy még irigyeljék is Zsuzsit. Nem kellett sokáig várni, heteken belül beütött a ménkű. Laura őrjöngve, zokogva vallotta be, hogy betegsége alatt kölcsönt kapott az egyik betétestől, de annak már szüksége lenne a pénzére. Zsuzsi nem kapott levegőt. Kigúvadt szemmel meredt a lányára, és fuldoklott.

– Mennyi a tartozásod kislányom? Ne őrjöngj, értem tetted, tudom. Megoldjuk, ne félj!

– Mit tehetünk, anya? Rettenetesen szégyellem! Nem volt más lehetőségem, ebben a szerencsétlen helyzetben teljesen tehetetlennek érzem magam!

– Kölcsönt veszünk fel, abból megadod a hölgynek, amit kaptál tőle, a többit pedig letörlesztjük. Nehéz lesz, mert a hármunk jövedelme sem elég a megélhetésre, de ha Öcsi is ideadja a pénzt, meg te is, keservesen ugyan, de menni fog!

Laura megnyugodott. Úgy döntött, holnap kölcsön kér egy másik betétestől, abból kielégíti Marika nénit, s ezzel minden gond rendeződik. Anyunak meg sem mondja, hogy ide törleszt, nem pedig az OTP–be.

Megnyugodva ment be reggel a munkahelyére és mosolyogva indította a napot. Tudta, hogy mindig jön hozzá olyan ügyfél, akihez bizalommal fordulhat, aki bármikor ad neki kölcsön. Papír nélkül természetesen nem fogadja el, nem kíván ellehetetleníteni másokat, csak ki akar kerülni ebből a rettenetből.

Nem kellett sokáig várnia, megjelent az az ismert idős hölgy, akire számított. Már maga is természetesnek tartotta, hogy neki ekkora összeg felett bizalmat szavaznak idős emberek. Etelka néni azt mondta, annyit vegyen ki a pénzéből, amennyire szüksége van, ő aláírja, hogy átvette. Még elismervényt sem kért volna, de Laura ragaszkodott hozzá, hogy elkészüljön a hivatalos irat. Megmutatta Etelka néninek, mennyit emel le a betett összegből, és kezébe adta az aláírt elismervényt, hogy ne kelljen aggódnia a pénze miatt. Munka végeztével pedig elindult Marika néni lakása felé, és köszönettel megadta a tartozását. Ahogy átadta a pénzt, megnyugodott. Majd megoldja, majd havonta visszatörleszti. S amikor már minden visszakerül, akkor szól Etelka néninek.

A megszokottnál enyhébb időben, kényelmesen ballagott a metró felé, még az eső is szemerkélt, s mintha kiöblítette volna a felhőket, valamivel könnyebbé tette a légzést. Folyamatosan érezte, hogy valaki követi. Hátranézett, de csak egy jelentéktelen külsejű férfi haladt vele egy irányba. A lépcsőn is látta lefelé menet, s minő véletlen, egy kocsiba szálltak. Már feljött az aluljáróból, amikor az úr, aki természetesen szintén arra jött, megszólította.

– Nem ismersz meg ugye Laura?

– Nem. Ki vagy?

– Kelemen Zsiga. Egy osztályba jártunk.

– A jelek szerint te is jól megváltoztál.

– Igaz, de én megismertelek, ahogy megpillanatottalak. Az első szerelmét az ember nem szokta elfelejteni. Olyan szép szeme, olyan selymes bőre, olyan szépséges mosolya senkinek nem volt az egész iskolában, mint neked.

– Akkora feneke sem!

– Nekem tetszettél úgy, ahogy voltál. Szeretem az olyan nőket, mint te vagy! Sündörögtem körülötted még negyedikben is, de te figyelemre sem méltattál. A ballagásra külön köttettem neked egy kosarat, mely tele volt fehér rózsákkal.

– No, most akkor álljunk meg!

– Inkább menjünk be ide, ebbe a kávézóba.

Amint elhelyezkedtek, Laura szólalt meg először. Zsiga csak nézte, amint fészkelődik, amint hazatelefonál, hogy ne nyugtalankodjon az anyja.

   – Mesélj magadról Zsiga. Nekem nincs mondanivalóm.

   – Hogy lehet az?

   – Velem nem történt semmi. Dolgozom, anyámmal élek. Kész.

– Istenem, de nagy ökör vagyok én! Hányszor akartalak felhívni, megtudni, mi van veled, hogy élsz. Nem mertem megtenni. Féltem, hogy elutasítasz. Ne akard elhitetni velem, hogy soha nem volt senkid!

– Volt, hogyne lett volna. Nekem is akadtak pasijaim, de tele voltam gátlással a kövérségem miatt. Főként az, zavart, hogy tetszik vagy sem, az első alkalommal el kellett mondjam, nekem nem lehet gyerekem. Én szamár, így tartottam tisztességesnek. Meg azért is, hogy később ne fájjon a csalódás. A férfiak mindig a jövendő gyerekeik anyjának udvarolnak.

   – Akkor most, ebben a pillanatban felvilágosítalak, hogy miért élsz egyedül: Azzal, hogy az első alkalommal bemutattad azt a bizonyos hiányosságodat, el is ijesztetted az urakat, mert ebből azt következtették ki, hogy hozzájuk akarsz menni. Pontosabban, hogy férjet akarsz fogni. A pasik udvarolni óhajtanak, nyitott kapcsolatokat, páros kapcsolatokat létesíteni, de hallani sem akarnak a házasságról. A nők azt csak hiszik. Te ezzel a közléseddel elriasztottad őket.

– Rendben. Elfogadom, tudomásul veszem, annál is inkább, mert már úgyis mindegy. Rólad viszont még szó sem esett, pedig azzal nyitottunk.

– Megnősültem, elváltam. Van két csodálatos gyerekem, akiknek az életében vasárnapi apuka vagyok csupán. Tudom, hogy előbb–utóbb megunják, hogy minden vasárnapjukat rám kell pazarolniuk. Van lakásom, állásom, diplomám, ami manapság sem semmi. Tudok mosni, főzni, vasalni. Jó parti vagyok, és még gyereket sem akarok már. Ha akarod, összeköthetjük az életünket.

– Nem akarom. Most még különösen nem akarom. Előbb ismerjük meg egymást. Semmit nem tudsz rólam, én ugyanannyit rólad. Lehetnek olyan tulajdonságaink, amelyek nem kellemesek.

– Laura! Ez menetközben úgyis kiderül! Most ne kezdj el moralizálni az Istenért! Ha nem kellek, otthagysz, és kész. Nem te leszel az első. Magamban biztos vagyok. Elvesztegettünk tizenöt évet! Érted, amit mondok? Tizenöt évet!

Az utolsó mondatokat olyan hangosan mondta, kiáltotta, hogy már mindenki rájuk figyelt. A lány felállt, megfogta a kezét és kivezette a kávézóból. Egyenesen haza. Útközben nem volt beszéd. Kézen fogva felmentek a lépcsőn, kézen fogva állítottak be Zsuzsához.

– Anyu, amíg bemutatkoztok egymásnak, összeszedek néhány holmit, a többit majd elviszem máskor. Most elmegyek Zsigával. Elvesztegettünk tizenöt évet, nincs időm többet várni. Egyébként ő az, aki az érettségi ballagásomra a fehér rózsás kosarat küldte. Ha lesz időm, holnap meglátogatlak. Mindenképpen hívlak.

Ezzel eltűntek. Zsuzsa pedig ott maradt bambán, bénán, némán, de roppant boldogan.

 

Laura úgy vélekedett, az ő tartozása nem befolyásolja kettejük kapcsolatát. Havonta visszatesz ötvenezret, azzal nem rövidít meg senkit. Lassan úgyis letelik a törlesztés, magára nem költ egy fillért sem, ezzel elaltatja a lelkiismeretét. Boldogsága viszont határtalan. Szinte szárnyai nőttek az örömtől. Azzal, hogy minden előzmény nélkül elindult Zsigával, levetette a gátlásait, a kisebbségi érzését. Nőnek érezte magát, szépnek, kívánatosnak. Rájött, hogy a szerelem ízlés dolga. Mindenkinek az a szép, akit szépnek szeret, aki hat az érzéseire, az érzékeire. Olyan magabiztosan közlekedett az emberek között, hogy munkatársai is észrevették a változást. Megszépült, átalakult a mozgása. Mozdulatai harmonikusabbak lettek.

Zsuzsa pedig, akit úgy hagyott ott, mint Szent Pál az oláhokat, talán, még mindig ott állna, ha Erna nem hívta volna át magához. Úgy örvendeztek mind a ketten, mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy lány társra talál.

Laura magától értetődően látta el és fogadta el Zsigától a háztartási feladatokat. Ki–ki végezte a maga által vállalt részt. Mindent megbeszéltek, megosztottak és élvezték egymás társaságát. Anyagiakról nem beszéltek, de kialakult közöttük, hogy a közműveket a férfi fizette, az élelmiszert a nő hozta haza. Úgy esett, hogy egyik este Zsiga meglehetősen sokáig elmaradt, s amikor megérkezett, egész magatartásán, illatán érződött, hogy ivott. A lány nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, eddigi együttlétük alatt még nem fordult elő, apa sohasem ivott. Néma maradt hát, gondolva, hogy majd elalszik, s holnap megbeszélik a történteket. Igen ám, de Zsigát bőszítette az ő nagy némasága, s elkezdte piszkálni. Elmondta mindenféle tutyimutyinak, mafla nőcinek, ostoba perszónának, s addig–addig hergelte saját magát, míg hozzávágott egy kávéscsészét. A lány őszintén megsértődött, és már fel is állt, hogy elhagyja a lakást, amitől a részeg ember úgy megdühödött, hogy elkezdte ütni. Az arcát, a vállát, mellét, mindenét. Ütötte, ahol csak érte. Az utolsó ütésnél összeesett és ott el is aludt.

A nő pedig, akit életében nem ütött meg senki, némán kuporgott a konyhai széken, figyelte magát, s azt, ami lejátszódik benne. Már csak azért is, mert az mégsem normális, hogy sem harag, sem düh nem ébredt benne, félelem sem, míg végre rájött, hogy így is, ebben az állapotában is szereti az ő Zsigáját. Tehet vele akármit, megverheti, megalázhatja, neki kell ez az ember. Hagyta tehát a földön pihenni, ő maga nyugodtan bement a szobába, lefeküdt a helyére és tárgyilagosan nyugtázta, hogy eggyel több családi erőszakról írna a sajtó, ha ő ezt kifecsegné.

Másnap szabályos időben érkezett haza a nagylegény, és olyan laposkúszásban közlekedett, hogy egyben a nagytakarítást is megoldotta. Laura készített két kávét, leült, és kérte párját, hogy fogyasszák el együtt úgy, mint máskor.

– Mióta iszol?

– Régen, de ritkán. Nem merek, ugyanis megvadulok tőle.

– Mért nem szóltál róla?

– Féltem, hogy elhagysz.          

– Mindig ütsz?

– Nem.

– Akkor a tegnapot mivel magyarázod?

– Semmivel. Nincs rá magyarázat. Kitört rajtam valamiféle düh. A gyermekkortól kezdődően felgyűlt és visszafojtott minden harag, keserűség, szégyen egyszerre támadt rám. Felfedezése annak, hogy miféle szerencsétlen figura vagyok, s ha akkor rég figyelembe veszel, nem szoktam volna rá az italra sem. Szétfeszített a harag a felmenőimre. Ha ők okosabban nevelnek, nem jutottam volna el idáig. Az ital diktált. Szégyellem, rajtad vertem el minden keservemet.

– Szóval, téged veréssel neveltek? Engem viszont szép szóval. Mégis ember lettem. Igaz, hogy gyakorolhattam volna különbül is, de tudom, hogyan kell élni. És nem akarom a tegnapot megismételni! Nem leszek az a zsák, akin a sportolók a felgyűlt energiájukat levezetik. Ezzel szemben meg kell tudnod, hogy megszületett bennem egy apró hátsó gondolat, miszerint belőled az ital némi ütési ösztönt vált ki. Nincs ennek véletlenül szexuális töltete is?

– Eddig nem fordult elő velem ilyen, hidd el Laura! Jaj, de örülök én ennek a csodás névnek! Laura, Laura, Laurám, ne haragudj, magam sem értem, mi, miért történt.

– Milyen megtisztelő, hogy az első alkalmat rajtam próbáltad ki! Akad még valami, amit nem tudok, de rám tartozik? Essünk túl rajta! Tudnom kell, mire számíthatok.

– Iiiiigeen. Tartozásom van. Nagyon költekeztem, amíg egyedül voltam, s kölcsönt vettem fel. Ami a nagyobb baj, néhány hónapja nem fizettem a részletet.

– Szóval el akarják árverezni a lakásodat.

– Még azért nem tartok ott.

A lánynak egyelőre az is elég volt, amit ma megtudott. Ült, és zsongott a feje gondolatok nélkül. Zsiga viszont, körülvette önmagával, ette, falta, dicsérte és ígérte, hogy soha többé. Már hogyne engedett volna ennyi jónak, szépnek! Az a kis tartozás mit számít ennyi boldogsághoz! A gondok megoldását holnapra halasztotta.

Másnap viszont, már készülődés közben érezte, hogy mekkora bajok előtt állnak, s azt is, hogy egyedül marad ezek megoldásával, mert Zsiga vagy szerelmes, vagy részeg.

Napközben is, munkavégzés közben is érezte, hogy egyre nagyobb teher nehezedik rá, bár ezt a környezete szerencsére nem érzékelte. Még jó, hogy a saját adóssága lassan letelik, de azt tudta, hogy ő még egyszer kölcsönt nem kér, el nem fogad, még akkor sem, ha hozzávágják. Valamilyen megoldást viszont kell találnia. Bevillant az agyába valami! Honnan jött, mi váltotta ki ezt az új gondolatot, maga sem tudta volna megmagyarázni. Jött, és kész. Olyan viharos erővel érkezett, hogy eltörölt belőle minden óvatosságot, minden gátlást. Hó közepe van, most számlázott le mindent, két hétig nem ellenőrzik. Most! Most kell merésznek lenni! – Az Úr néha oldalba rúghatná az embert!

 

 

bef. köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva

Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.