Kertész Éva : Börtönélet 5.

*

5.

 

 

Már órák óta pihent az ágyán és nem jöttek a gondolatok. Nehezen, tompán, érzelmek nélkül feküdt. Minden porcikájában érzett valami szokatlan remegést. Ez az érzés nem az izmaiban volt. Mintha az idegei bizseregtek volna. Mintha millió porszemnyi ideghangyából lenne összerakva, s mindegyik külön–külön, teljesen lelassulva remegne. Csak testi érzései voltak. Fázott is.

Hajnalban ébredt. Gyűrötten, nyomorultul, meggyötörten. Nagyon lassan tisztult a tudata, hogy mik történtek vele előző napon. Kint már lassan világosodott, ő pedig hunyorgott a ritkán napfényhez jutók érzékenységével. Körülpillantott a minden kényelmet nélkülöző helyiségben, és megrendülten vette tudomásul, hogy társai eltűntek a közeléből. Nincs itt az ágyuk sem. Lehet, hogy így akartak neki nyugalmat biztosítani? Most felidézte a tegnapot.

Szegény apu! Lesírt egész viselkedéséréről, hogy jött volna már korábban, csak anyu keménysége tartotta vissza. Milyen gyengéd volt, és mennyire tehetetlen. Anyut sem akarta kiszolgáltatni, meg a saját határozatlanságát se, s hogy mennyire vágyik őt magához ölelni, megvigasztalni. Lili, szegény nem is tudja, mekkora tűt döfött bele, amikor elárulta, tudják, hogy mi miért történt. Igen, bizony. Ha már korábban is törődtek volna a fájdalmával, ha nem zárták volna ki őt úgy a világukból, hogy még a barátai sem tudhatták a címét, emberibb lett volna a dolog. Hagyták egyedül gyötrődni, s fogalmuk sem volt róla mit érez, miket kell tisztáznia magában.

Ha tudták volna, milyen fájdalommal gyászolja elvesztett férjét, meg nem ölelt gyermekét. Miközben sehol egy kinyújtott kéz, egy együtt érző tekintet, gesztus! Sem anyai, apai ölelés, amely letörli a könnyet, felment, erősít, támogat!

Most jöttek rá? Mire jönnek rá?

Most, ebben a pillanatban fogan, születik, jön létre agyában a gondolat, hogy mostantól végleg nem akarja, hogy jöjjenek hozzá. Eddig sem kívánta őket, de állandóan ide tolakodtak, hogy zavarják jelenlétükkel. Nem dac, nem harag az, ami létrehozta benne az elhatározást, hanem egy olyan mértékű keserűség, amelytől megszakad a szíve, de nem kívánja anyu látogatását. Már nem. Ne jöjjenek! Már megszokta, hogy egyedül van, megszokta, hogy mindenkit elvesztett! Nem bírná ki még egyszer a tegnapi napot! Ezt, ami itt van, megszokta, elfogadta, sőt, saját döbbenetére megszerette ezeket, az egyszerű nőket. Ezek lettek a családja, s olyan tapintatosan fogadják őt el, hogy szinte vágyik közéjük munkavégzés után. Csak tudná, hova lettek hirtelen a társai? Hova tűntek?

 

Megszólalt a csengő. Új nap kezdődik. Új nap, megszokott keserűségek.

Délután a könyvtárban társalogtak a nők, amikor belépett. Már napok óta nem aludtak vele egy helyiségben, és aggódott miattuk, mert szó nélkül tűntek el az életéből, s nem jelentkeztek hosszú ideig. Pedig tudni akarta, hogy egyáltalán valóságos lények–e, vagy csak az ő képzeletében léteznek. Most hogy így összejöttek a könyvtárban, megnyugodott. Azon vitatkoztak, arra voltak kíváncsiak, hogy nehéz dolog–e a tanulás? Tőle várták a választ. Mit lehet erre mondani? Az ember mindig mást tanul meg.

– Figyeltétek a kicsinyeiteket, milyen keveset tudtak, amikor világra jöttek? Csak kalimpáltak, csak voltak. Ettek, aludtak. Nem tudtak fogni, nem tudták a kezüket használni. Feküdtek a hátukon, s pihentek. Aztán hasra fordultak. Nem egyszerűen, sokáig próbálkoztak, nagyokat nyögtek, ti egy kicsit meglöktétek néha őket, végül sikerült nekik. De előtte sokáig gyakorolták! Sóhajtottak, erőlködtek és ügyesedtek. Aztán már oda–vissza forogtak. A visszafordulás már nehezebb művelet, lassabban sikerült, de megtanulták! Rájöttek, hogy minden mozdulatnak van valami trükkje. Azok a kis buta kezek lassan azt fogták meg, amit akartak. Végül megtanultak járni és beszélni. Ti mindezt természetesnek tartottátok, mert ez az élet rendje. Gondoltatok–e már arra, hogy az élet tanulások sorozata? Azt is látnotok kell, hogy nem könnyebb megtanulni annak a csöppnyi embernek megállni a lábán, majd elindulni, mint később olvasni, írni. Emlékeztek, hányszor esett fenékre, míg eljárt? Erőlködött, kínlódott, míg megtette azt a két önálló lépést, amelyből később biztos járás lett?  Vegyetek példát az apróságokról! Erőlködjetek ti is, és tanuljátok meg, amit lehet. Meglátjátok, örömötök lesz benne.

Mindenki elcsendesedett, míg megérkezett az ebéd. Ő is magára maradt a gondolataival.

Ezen a reggelen mielőtt munkára indultak volna, a nevét hallotta, majd nyílt az ajtó, és a nevelőtiszt egy hivatalos borítékot adott át neki. Arról értesítették benne, mikor lesz a tárgyalása. Megdöbbent. Hogy lehetséges, hogy eddig nem tudattak semmit, most meg elkezdenek vele törődni? Mindegy, legalább hamarosan minden tisztázódik.

 A nevelőtiszt még közölte, hogy van nála egy másik boríték, melyben beutaló lapul. Vizsgálatra viszik. Klinikán kell kivizsgálni, amiért nem tud beszélni. Legyen készen az utazásra.

Ez már egy kicsit sok volt a számára. 

A harmadik levél Lilitől érkezett. Leírta benne azokat az eseményeket, amelyeket tavaly említett. Ami azt illeti, elég soká szánta rá magát!

Lilinek nagyon szép szabályos írása van, pontosabban volt, mert az, amit most a kezében tart, éppen csak emlékeztet az írására.

 „Tudod, hogy elvesztettem a munkahelyemet és bár még otthon lakom, anyuék el is látnak mindennel, szeretnék végre felnőttként a saját lábamra állni. Mindenhová elmentem, mindent megnéztem, amit ajánlottak, vagy hirdettek, de vagy betöltötték már az állást, vagy nem feleltem meg a követelményeknek. Egyre kedvetlenebb lettem. Ezért is láttál olyan ritkán. Egyetlen szerencsém volt ez a Benő, akit nem tudni milyen égi utasítás sodort felém. Nem azért, mert fess, mert önmagára igényes, művelt, hanem mert alapból jó. Ilyet! Ilyen talán nincs is több! Az ugyan zavart benne, hogy baptista, azt sem tudtam miféle szakadárvallás ez, és hogy mitől szakadt el, mert a katolicizmusról is keveset tudok. Figyelted, milyen elnézően fogalmazok? Semmit sem tudok, de ez messzemenően nem zavart soha. Elvégre az empíriokriticizmusról sincsenek ismereteim, de meg vagyok róla győződve, hogy semmi köze a munkanélküliségemhez.

Szóval, már szinte padlót fogtam, amikor ez a Benő, akinek a rendes, becsületes neve Berkes Benjámin, és orvos, és jóember, azt mondta nekem, hogy menjünk ki Amerikába. Úgy megdöbbentem, hogy még a pillám se rendült.

– Nagyon rendes tőled Benőkém, hogy rám gondolsz – mondtam neki –, de momentán az a nyolcszázezer forint nincs a zsebemben, amit, ezt tudva nem kellett volna kölcsön adnom. Mostanában be sem tudom hajtani a Magyar Államon, úgy hogy próbálkozz valami mással!

Azt mondta, ő már befizetett két hétre hónapokkal ezelőtt, és ha vele megyek, átadja az egyik hetet. Egy neki, egy nekem.

– Csak mellékesen kérdezem, mert nem akarok a kontódra utazni, de hogyan képzeled?

– Elcserélem a kéthetes utamat két egy hetesre.

– Jó. Én pedig nem fogadom el. De most kezdjünk el örülni egymásnak, amíg itthon vagy, s ha két hét múlva hazajössz, folytatjuk.

Akkoriban nem is említettem neked ezt a regényes pasit, mert úgy el voltál foglalva magaddal, hogy rám sem figyeltél. Tény, hogy másnap azzal állt elém, hogy megoldotta a hivatalos cserét, együtt utazunk. Nem akartam hinni a fülemnek. Kínomban nem tudtam mit mondani, azt nyöszörögtem, egy hétre nem érdemes Amerikába menni. Benőnek ugyanez volt a véleménye.

– Igazad van. Éppen ezért úgy gondoltam, vállaljunk valami munkát, és toldjuk meg a kinntartózkodásunkat. Nekem van munkavégzési engedélyem, te pedig majd segítesz nekem.

Minden kifogásomra volt megoldása, végül beleegyeztem, bár piszkosul szégyelltem.

Egy hétig élveztük a szabadságunkat, csavarogtunk, mindenhová elmentünk, amit a turnussal elérhettünk, de közben Benő állandóan telefonokat bonyolított. Minden ismerőse sorompóban állt már, többen fel is ajánlották, hogy lakhatunk náluk, mi viszont ki akartuk próbálni a pénzkeresésnek valamilyen módját. A jó fiú mehetett volna kórházba is, de nem illik három hétre ilyen komoly munkát elvállalni. Nagyokat röhécseltünk magunkon, mert úgy döntöttünk, csatornatisztításon kívül bármit elvállalunk.

Végül két éjszakát mégis barátoknál töltöttünk, mire sikerült bevonulnunk egy gazdag családhoz, ahol a dédit, és unokáját kellett gondoznunk.

A kislányhoz elég volt az én szókincsem is, az idős hölgy lett a Benő gondozottja.

Nekem volt nehezebb dolgom, mert a lánykát nem tudtam szóra bírni. Minden reggel engedelmesen felöltözött a segítségemmel, szó nélkül elfogyasztotta a reggelijét és jött velem, ahova vittem. Mindent úgy tett, ahogy kértem, semmiben nem ellenkezett, de teljesen passzív maradt. Figyelemre sem méltatott. Sem engem, sem a környezetét. Vihettem játszótérre, vagy játékboltba, egyaránt közönyös maradt. Már lassan készültünk haza, tudomásul vettem, hogy itt sem sikerült eredményt elérnem, amikor történt valami. Sarah meglátott a forgatagban egy hölgyet. Barna hajú, kék szemű, magas teremtés volt, aki felkeltette érdeklődését. Szorította a kezem, és húzott magával. Tulajdonképpen azért figyeltem meg, mert a kislány mágnesként követte, nem maradhattunk el mögötte. Végül eléje kerültünk, Sarah megállt előtte, felnézett az arcába, és úgy bámult rá boldog áhítattal, hogy szinte kínálta magát. A hölgy kedves mosollyal kikerülte, és tovább állt. A lányka megbénult. Sajnos, láttam, leolvastam a szájáról, azt akarta mondani, sikoltani, mama, de elakadt a szó félúton.

Leguggoltam hozzá, átöleltem, és kérdeztem: azt hitted, ugye, a mamád? Látod, csak hasonlított rá. Majd visszajön. Simogattam keskeny kis hátát, göndör haját, s azt hallottam lehelni:

– Mennyben él.

Megborzongtam. Nem vagyok felfegyverkezve ilyen helyzetekre, a gyerekekkel nincs is tapasztalatom, a szemébe néztem hát, és megkérdeztem:

– Meghalt a mamád?

Bólintott. Ráfektette arcát a vállamra, és éreztem, hogy nedves lesz a ruhám.

Egész úton beszéltem hozzá. Már nem tudom, miket hordtam össze neki, tény, hogy mire hazaértünk, egy hajszálnyival nyugodtabb volt. Lefekvés után fogta a kezem, s megszólalt:

– Ne hagyj el!

Azóta együtt vagyunk.

Benőnek mondta el a nagymama, hogy Sarah a dédunokája. Az emlékezetes szeptember 11–re a lánya, a kislány nagyanyja jegyet vett a Diótörő délutáni előadására. Időben indult a kislánnyal a lánya munkahelye felé, hogy csatlakozhasson hozzájuk és együtt élvezzék a nagy eseményt. A fiatalasszony, aki az épületben dolgozott a romok alatt maradt.

Sajnos, a lánya a kislánnyal olyan szerencsétlenül érkezett a helyszínre, hogy minden a szemük előtt történt. A tragikus véletlenek következtében a rettenetes robajoknak, a hangzavarnak, a kiáltozásoknak, a rohangálásnak, őrjöngésnek, összeomlásnak személyes tanúja és átélője volt a gyermek. Előbb csak remegett és anyját hívogatta, később, miután végképp eltűnt az életéből, össze is kapcsolta a két eseményt. Tetőzte megrendülését, hogy nagymamája vele együtt omlott össze, nem tudott támasza lenni. Kórházba került, ma is ott van. A lányka lassan elhallgatott, közönyössé vált. Az idős hölgy, aki már évek óta tolószék foglya, nem képes feloldani a gyermekben azt a görcsöt, amit a tragédia okozott. Ráadásul Sarah elvált szülők gyermeke, apja elérhetetlen.

Úgy döntöttünk, maradok. Benőnek nem volt erre lehetősége, én meg időmilliomos vagyok. Sarah–val maradok, amíg sikerül bebizonyítanom, hogy az élet még így is élhető. Sőt, szép. A kislány lassan oldódik mellettem, bízom benne, hogy meghódítom és kisimítom a lelkét. Most jöhettem haza az ő kíséretében, aki ugyan jogilag még nem az enyém, de hamarosan az lesz. Ő lesz a hozományom.

Karola, én megtanultam valamit; Csak akkor ordíts, ha komoly okod van rá! Igazán komoly! Ne hitesd el magaddal, hogy te vagy a legszerencsétlenebb a világon, mert mindenkinél van nagyobb vesztes! Nagyon kérlek, kapard össze magad és segíts! Rengeteg az árva, aki szeretetre vágyik. Ne válogass benne, válassz egyet és szeresd! Az életet mi tesszük széppé. Gyanítom, hogy ebben hisz Benő is, akinek holnap a felesége leszek.

Várom, hogy rendezd a lelkedet: Lili

 

A mentőautóban többen voltak. Őt hátra ültették az új nő mellé. Nem örült a közelségének, hogy szorosan érintsék egymást.  Az autóbuszon, vagy bármely járművön azért nem ült le soha, mert mindenkor idegenkedett a minimális testi közelségtől. Ez itt hatványozottan igaz volt.

Viszont, új nap készülődött! Sárgás piros és kristály párába burkolózott a reggel. Kellemes hűvöse úgy ölelte körül őket, mint angyalhaj a karácsonyfát. Civil ruhában utazott, s szinte kényelmetlenül érezte magát ettől a nagy szabadságtól. Klára állandóan csevegett mellette. Olyan izgalomban volt, hogy nem tudta befogni a száját. Arcát a tenyerébe temette, és súgta felé szünet nélkül, ami eszébe jutott.

– Örülök, hogy sikerült jól levágni a hajadat. Ez a fazon, ha nincs berakva, magától is beáll. A magamét is megpróbáltam rendbe szedni. Neked mi bajod van? A beszéded tűnt fel valakinek?

– Hallgass már! Gondolkodj, mielőtt beszélsz!

Végre egyedül maradt a gondolataival. Félt, hogy ő is találkozni kényszerül olyannal, akivel nem szeretne. Nem óhajt a családból senkit. Attól is tartott, hogy kiderül, komoly baja van. Azért is aggódott, képes lesz–e olyan természetesen viselkedni, amellyel a kinti világban nem kelt feltűnést? Érezte, hogy az eltelt idő alatt jócskán megcsappant az önbizalma.

A környezettől, ahová hozták, nem volt elragadtatva. Kívülről az épület szürke és komor. Bent már minden más. Olyan igazi járóbeteg kivizsgáló intézet. A lifttel egyenesen a gégészetre vitték. Némán állt, egyenes tartással, előre döntött fejjel. Háta mögött a kísérőjével. Nem óhajtott vele társalogni, sőt igyekezett úgy viselkedni, mintha nem tartoznának egymáshoz. Noha a fehér ruha, amelyben kísérte, nem kelt itt feltűnést, legfeljebb ez a fura rendőrsapka nem illik a fapapucsához, amit visel. Alig kellett várakoznia egy keveset már be is hívták. Kísérőjével együtt lépett be az orvoshoz, aki előzékenyen bemutatkozott és először is a laboreredményre volt kíváncsi. Annak ismeretében fogja vizsgálni. Rámutatott az egyik ajtóra, mondván, ott veszik le a laborálandó anyagot. Ő kérdőn ránézett kísérőjére, aki intett, hogy menjen, de hagyja nyitva az ajtót. Leült az első üres székre, de a hölgy, aki elé került, arra kérte, fáradjon be a vetkőzőbe, ott tegye szabaddá a karját. El is kísérte a fülkéig, ahol a nyakába borult. Akkor ismerte fel Rita húgát, Vikit. Rita, orvos barátnője ott állt a lefüggönyözött fülkében. Rá várt. Sírtak.

– Karola, mi mind szeretünk, és bízunk benned. Tarts ki, kérlek! Mindenki azon dolgozik, hogy kihúzzunk a bajból minél előbb. Segíts ebben nekünk! Légy erős! Most menj, ülj le az első székre! Ott vár a húgom.

Közben Viki már szólította is. Úgy viselkedett, mintha nem ismernék egymást:

– Várom a fülkében levő beteget! Sok vért kell levennünk, mert többféle vizsgálatot kér a főorvos úr. Utána lépjen be ezen az ajtón! A WC–hez vezet. Tegye az ablakba a vizeletet. A vizsgálat csak utána következik.

A főorvos, akihez visszakerült, csak krákogott, s annyit mondott, nem kíván nyilatkozni a laboreredmények ismerete nélkül. Van elképzelése a betegségéről? Nem ígérhet túl jó diagnózist, különben is megvárja az eredményeket. Végül a kezébe nyomta a papírt, mely szerint egy hét múlva ismét látni kívánja. Kifelé menet Karola a kísérője felé nyújtotta a kapott papírt, de az intett, hogy tartsa magánál. Ámulattal nézett az őr arcába, s csak most tűnt fel neki, hogy Gerő volt végig a kísérője a lapos fehér sapkában. Csak ne lenne rajta ez a fapapucs!

Rendkívül előzékeny, udvarias emberrel találkozott az orvos személyében. Igazán kellemes érzés, hogy úgy viselkedett vele, mint egy igazi úr. Nem tekintette rabnak. Azóta viszont folyamatosan az a mondat járt a fejében, amit hallott tőle. Nem félemlítette meg, de arra engedett következtetni, hogy valami komoly baj van a beszédszervei körül. Sajnos, ő sejti, a torkával is. Eleinte csak időnként voltak beszédzavarai, az is főleg esténként, ha már nagyon kimerült, aztán már nappal is, de csak ritkán. Ma már egyre ritkábbak a szünetek, s egyre érthetetlenebb a beszéde. A nyelés is nehezére esik. Már a nyálát is alig tudja lekínlódni. El sem kellett mondani a tüneteit, az orvos maga sorolta azokat. Tehát nem ismeretlen előtte a jelenség.

Ismét azzal a kísérővel nézett szembe, aki tegnap Gerő volt. Szeme a férfi felső combjára tapadt, meg se rebbent, amikor alig előre döntött törzzsel, lelógó vállakkal, merev nyakkal kért engedélyt a konyhai munkára.

– Már megint úgy állsz ugrásra készen, mint aki valami bajt akar megelőzni, mint aki állandóan retteg! Lazíts Karola, mert ismét begörcsöl a vállad!

 

 

 

folyt. köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kertész Éva

Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.