Kertész Éva : Becstelen szerelem 5.

*

5.

 

Csak ültünk egymás mellett a földön, és hallgattunk. Vártam, hogy jöjjön egy ötlet, egy gondolat, de semmi. Kata ismét rágyújtott, és nagyon lassan, nagyon szomorúan mondta tovább.

– Látod, milyen ostoba vagyok? Nem vettem észre semmit. Mi lett ebből a Kálmánból? Aki mindezt kiötölte, véghez vitte, nem az én férjem. Leéltem vele tizenhét évet, előtte két évig a szerelme voltam. Ismerem, mint a tenyeremet. Érzem minden gondolatát, rezdülését. Tudom, mi benne a jó, mi a gyengéje. De nem tisztességtelen, nem agyafúrt, nem aljas. Ez nem az én emberem. Nem az én szerelmem az, aki tegnap alkudott az ügyvéddel az én kislányaim tartásdíján. Tudom, hogy most halálosan szégyelli magát valahol azért, amit elkövetett. És nem tudom megmenteni.

Egyetlen szóval, egyetlen hanggal nem hibáztatta a férjét, csak sajnálta végtelenül. Egész ismeretségünk alatt nem hallottam tőle, hogy véleményt formált volna Kálmán bármilyen cselekedetéről. Most is csak védte, csak szánta. Én már majdnem kimondtam, mit tartok erről a piszok csibészről, de még idejében elharaptam a nyelvem, mert arra gondoltam, hátha magához tér az a rászedett csirkefogó, s akkor más jelentősége lehet a most kimondott szónak.

Kata egyetlen alkalommal sem ejtette ki Emő nevét. Pedig az ura megmondta neki, hogy érte válik el. Nem azt mondta, hogy miatta. Nem vádolta, nem szidta, nem okolta, nem vett róla tudomást. Neki Fazekas Kálmánnal volt elszámolása, az esküdött neki örök hűséget. És Fazekas Kálmán vette szavát még arra is, hogy nem mondja el senkinek válásuk valódi történetét. Sem a gyerekeknek, sem a Fazekas szülőknek. Kata még ezt is megtette neki. Folyamatosan és mindenkinek azzal indokolta pesti tartózkodását, hogy kizárólag a lakásért történik.

Telt az idő, készülődnöm kellett. Kata kikísért a vonathoz. Már fenn álltam a lépcsőn, Kata jött a nagyon lassan mozgó vonat mellett, és azt mondta: Kérdezd meg Kálmánt, mikor mehetek haza. – Alsó ajkát egy kicsit bekapta, hogy ne sírjon. Láttam még, hogy az egyik felső foga sötétebb. Aztán felgyorsult a vonat.

Bálint vitt haza az állomásról. Már alig vártam, hogy a gyerekek között legyek. A két nagyobb etette a kicsit, de nem tudták megnyugtatni, engem követelt. Kálmán is ott lábatlankodott körülöttük a konyhában. Nyilván nagyon várt már. Ölembe vettem a kicsit, megdajkáltam, s örvendeztem, hogy olyan nagy ügyes gyerekeim vannak.

– Elmentél! – sírta az én kicsi lányom.

– De hazajöttem. És mindig haza fogok sietni hozzád. Tudod, az anyukáknak néha el kell menniük, de akkor is nagyon szeretik az ő kislányukat.

– Az apukák is elmennek sokszor. Ők is sietnek haza?

– Igen drágám. Minden igazi, tisztességes apuka siet a gyerekéhez. És el nem hagyná a világ minden kincséért sem. Ilyen a te apukád is.

Láttam, hogy indításnak éppen elég Kálmánnak, amit a gyerek kiprovokált belőlem. Szép tarjagos lett a bőre tőle.

Jócskán eltelt az idő, amire a gyerekek ágyba kerültek, s amikor elkezdhettük azt a beszélgetést, amelyről úgy vélem, hogy alattuk, Kálmánunk élete legnehezebb perceit élte át.

Először csak ültünk, s vártuk, hogy valaki megszólaljon. Hatalmas súlya volt ennek a csendnek. Szinte agyon lapított bennünket. Végül, természetesen én nyitottam egy kérdéssel:

– Elmondjam, mi a véleményem?

– Ne… Kérlek, ne! Ne. Tisztában vagyok vele.

– Hát akkor miről óhajtasz társalogni? Nem kaptál hatósági idézést erre a beszélgetésre, magadtól jöttél hozzánk. Bizonyára mocorog még valami a tisztességed tájékán, s úgy érzed, hogy tisztáznod kell magad. De ne hidd, hogy mi ezt elvárjuk. Nekünk te nem tartozol elszámolni soha, semmilyen helyzetben. Csak a családodnak. Ettől függetlenül, mindenben melletted állunk, ha igényled. Valamit azonban tudnod kell. A döntés felelőssége a tied. Ebben nem segíthetünk.

Csak ült ernyedten, s látszott rajta, hogy nagy csatákat vív önmagával. Nagyon lassan kezdte el a mondandóját.

– Megpróbálom elmondani, mi történt velem. Csak sajnos nem tudom szavakba foglalni. Régen úgy mondták ezt paraszt körökben: mintha megétettek volna. De hát ez marhaság. Egy viszont tény: Nem tudok Emő nélkül élni. Mintha nem is én laknék már a bőrömben. El sem képzelitek, mennyire más ez a két asszony.

– Elhisszük. De körbejártad–e becsületesen minden szempontból, mi szól az egyik, s mi a másik mellett?

– Nektek is észre kellett venni, hogy az utóbbi időben Kata mindent és mindenkit elhanyagol. Már nem is műveli magát.

– Na ne beszélj! Ez tényleg fel se tűnt nekem! Elfogadom, hogy idióta vagyok, és nem látom meg a lényeget. Én csak azt az apróságot vettem észre, hogy két öreget ápolt és temetett el nagyon rövid idő alatt. Most, hogy mondod, elismerem, igazán elvárható lett volna tőle, hogy két zokogás között Schakespeare szonetteket olvasgasson. Netán férfiszíveket tiporjon. Így mindenképpen közelebb került volna ahhoz az ideálhoz, amit Emő megtestesít.

– Ti is tudjátok, hogy sose tudott beosztani. Az Isten pénzét is magára vette.

– Tisztázzuk: az Isten pénzét te raktad rá. Mégis, mit gondolsz, Emőci miből öltözik? Hiszen neki sincs munkaviszonya! Sok munkájába, és még több pénzébe kerül Szűcs Balázsnak ez a szolid elegancia! Hát arról van–e némi elképzelésed, miért nem hagyta el már jóval korábban, ezt az általa oly mértékben lenézett műveletlennek tartott alakot? Mert még egyetlen jól kereső szerelme sem vált el a kedvéért.

– Honnan ismered te, s miért gyűlölöd ennyire Emőt?

– Ha emlékezetem nem csal, én mutattalak be benneteket egymásnak. Kórházban töltöttünk együtt néhány napot, s úgy alakult, hogy egy kissé bizalmasabb volt hozzám, mint kellett volna. Tehát tudok róla egyet–mást. Nem részletezem. De nem lepődtem meg, hogy kikezdett veled. Mert te jó pénznek tűnsz a számára. S azért útálom, mert tisztességtelenül belegázol mások életébe, ha ez kifizetődik neki. Látod, ő aztán tud vigyázni a pénzre! Nagyon jól be tudja osztani, még a tiedet is.

– Mi viszont semmit nem tudunk felmutatni. Mert lehet, hogy Emő be tudja osztani a pénzemet, Kata ellenben végképp nem.

– Nem úgy, mint te ugye? Mondd Kálmán, végig gondoltad te már, kitől tanulta a pazarlást? Ki mellett lett felnőtt? Ő a tükröd Fazekas Kálmán. Szeretted őt nagyon, ő ajándékozott meg két szép gyerekkel, szerelemből. És ennyi bánat, ilyen megrendítő csalódás után sem hallottam a szájából egyetlen vádló szót sem, mely rólad szólna. Nem ám! A volt szerelmet nem kell meggyalázni.

– Még egy nyavalyás képesítést se szerzett tizenhét év alatt.

– Itt ülök, és mintha nem is veled beszélnék. Idegen szavak, idegen mondatok. Hát nem te vártál rá két évig? Nem te vetted el tizenhat évesen az iskolapadból, és biztosítottad örök hűségedről? Meg arról, hogy melletted soha nem lesz szüksége arra, hogy pénzt keressen? Csalárd játékot űztél vele Kálmán, s hálából még arra is szavát vetted, hogy ezt a szégyenletes válást ne mondja el senkinek. Hogy a gyalázatodat tartsa titokban.

– Ezt meg honnan tudod?

– Mégis, mit gondolsz, ki fecsegte el? A füsti fecske? Mondok én neked valamit. Szégyellem, de adnom kell egy jó tanácsot. Bármikor akarod ezt a csodalényt meglátogatni, időben értesítsd, mert véletlenül óriási meglepetésben lesz részed! Ott te csak hétvégi látogató lehetsz. Aki viszi a pénzt Szűcs Balázs helyett. Ezért tervezz jó előre!

Fel akart ugrani, el akart futni.

– Előlem elfuthatsz Kálmán, de önmagad elől nem. Vannak dolgok, amelyeket meg kell beszélnünk, bármilyen fájdalmasak is. Kérlek, tűrj még el egy kicsit engem, mert amit most elmondok, ellened tervezem.  Akarom tehát, hogy tudj róla időben.

– Hallgatlak.

– A tegnapi nap legkeservesebb része az volt a számomra, hogy egy új Fazekas Kálmán arcával ismerkedtem meg. Ez a Kálmán szégyentelenül, jó előre lealkussza a gyerekei tartásdíját. Megrendítően megfontoltan, valami kóros erkölcsi sugallatra. Mintha átgyúrták volna az agyadat. Most tehát én is közlöm veled a tervemet. Én viszont előre közlöm, ahogy illik. Tudnod kell, mit határoztam: Ha meghallom, hogy a gyerekeid bármiben is hiányt szenvednek, gyűjtést szervezek a megye állatorvosai között a Fazekas doktor úr gyerekei számára. Tudod, hogy ez mit jelent neked?        

– Erkölcsi halált.

– Értjük mi egymást kevés szóból, úgy látom. Én a mondanivalóm végére értem. Tudom, hogy nagyon igénybe vettem az idegeidet. De egy kérdést, egyetlen kérdést még engedj meg nekem. Ígérem, ez lesz az utolsó mondatom. De készülj fel rá, hogy kemény lesz.

– Azoknál, amikkel ma szembesítettél, nehezebb már nem igen jöhet. Kérdezz!  

– Jó. Akkor mondd meg nékem, Fazekas Kálmán, ki volt Joli néni utolsó látogatója? Úgy értem, akinek a látogatásába belehalt?

Mondatomnak ilyen sokkoló hatása még soha nem volt. Kálmán lecsúszott a székről a térdére, ráborult az előtte levő kis asztalra, és levegő után kapkodott. Az én áldott jó Bálintom, aki persze eddig a száját se merte kinyitni, ijedten toporgott körülötte. Kapkodva oldotta ki a nyakkendőjét, ablakot tárt, majd közös erővel felhúztuk a pamlagra. Közben folyton azon nyaggatott, mire gondoltam azzal a kérdéssel.

Jó idő eltelt, mire Kálmán légzése helyreállt. Ilyen állapotban nem engedhettük haza. Megágyaztunk neki, Bálint lefektette, s őrizte még egy darabig.

Én is álmatlanul forgolódtam ez után a kemény nap után. Gyanítottam persze, hogy Emő ment el Joli nénihez, hogy beszélje rá Katát a válásra. Ennek a nőnek minden a képére fér! Ha nem is tudta előre Kálmán mire készül szerelme, később bizonyára tudomást szerzett róla, azért omolt össze. Megrendítő, hogy mi lett ebből a csupa tisztesség emberből! De mi lesz velem, ha nem alszom egy keveset? Mindjárt ébred a családom, ennivalót, friss ruhát követelve. Gyere pihentető álom! Szabadíts meg az elmúlt nap élményeitől!

 

 

 /folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.