Marthi Anna : Jager Luca és Marthi Anna: Az

paródia

 

 

Becsukta a könyvet. Ugyanabban a pillanatban lent, a torony aljában megkondult a vastag ajtón nyugvó kopogtató. Édesapja az egyedüli látogató, ki jóleső magányából felrázza, de ő sosem kopogna. Szegény amúgy is gyengélkedik, lepihent nemrég a szobájában.

Kezeivel finoman érintve a mohos téglákat, a lányka leszaladt a lépcsőn, és minden lépcsőfoknál érezte, most egészen új fog bekövetkezni.

Nyugodt volt, és mintha a lépcsők nem lefelé, hanem felfelé mutattak volna, lebegéssel keveredő puha szaladása szárnyaláshoz volt hasonlatos. Lassított, még kettő lépés, végigsimította apróvirágos kötényét, és kezét az ajtókilincsre tette. A fémes érintéstől megborzongott. Vajon mi az, amivel sorsa szembesíti? Ki az, aki őrá vár az ajtó másik felén? Mi van az ajtó másik felén? Összeszedte bátorságát, és halk hangocskáján kiszólt:

– Ki van odakint?

Fiatal, meleg, erőt sugárzó hang válaszolt:

– Kenyeret hoztam!

A lány szíve dobbant egy akkorát, hogy majdnem elájult. Most tudatosodott benne, hogy egy pillanat múlva láthatja a soha nem ismert kinti világot, érezni fogja arcán a levegő áramlását, kézfején a szellőt, megláthatja a felhőket a maguk valóságában, sőt, tán még a napsugarat is. Nem utolsó sorban egy másik embert, egy élő embert, nem egy elképzeltet, akit betűkből formált a szoba magánya.

Kinyílt az ajtó. A lányka először a fényt érzékelte, annyi világosságot, hogy azonnal összeszorította szép szemeit. Lassan kezdett eszmélni: ködgomolyokat látott, színtelen, szétgördülő szó-maradékokat. Elméjében sorra vette az évszakokat. Az elsuhanó fekete mozgásban varjakat vélt felfedezni, porcukor-szóró verebeket és cinegéket, majd megtorpant: hiszen nem tél volt! Aztán meglátta a fiút. Egy valódit, kinek feje nem tálcán, hanem a nyakán volt. Kezében sárga kikericcsel, magasabb volt nála, ezért a lánynak kissé fölfelé kellett néznie, és nézte a borostás arcot, a zölden csillogó szemeket és a magas homlokot.

Most pedig a szellőt és a napsugarat érezte összefonódni teste körül, ahogyan vékony karját kinyújtotta a fiú, a jelenség felé, beleborzongott, úgy érezte, mintha forogna vele a föld.

„Ha nem teszem meg, minden a régiben marad. Jaj nekem, amit nem teszek meg, az nem változtat a sorsomon. Ha megteszem, vajon szentebb leszek?” – így álmodozott, játszadozott a megálló pillanatban. A messzi távolban, a mezei úton közben tovább döcögött egy állati vontatású jármű. Ám végül egy hang azt súgta a lánykának: „Meg kell szólalnod” – s ő felbátorodva szólásra nyitotta ajkait:

– Hogy hívják önt?

Szíve heves dobogása is segítette, érezte, hogy vér lökődik az arcára, belepirult a jóérzésbe.

– A nevem Pettyes Töhötöm – válaszolta a fiú, és mindketten elmosolyodtak, a lány kezét alig érintve, a fiú meghajolt.

– Bagolyvári Rozáliának hívnak – üdvözölte a lány is látogatóját.

Felnézett a fiú sűrű hajára, rozsdaszínűnek látta, a napsugarak csillogtak rajta, és a homlokán felfedezett egy nagyobbacska anyajegyet. Magában a végigsuhant gondolatot katalogizálta: pettyes… és a petty jól látható… tovább mosolygott, és hirtelen szokatlan szavak hagyták el ajkait, amin maga is meglepődött:

– Bejönne, kérem, szeretném a fáradozását megköszönni – és az egyik fiókos komódhoz iramodott.

A fiú belépett, az ajtó maga mögé tessékelte a világosságot is és a fákat, az utcát, a szemközti házak részleteit.

A lány a fiókban fémpénzecskéket talált. Kivett két nagyobbat, és átadta a fiúnak. A fiú érzelmei is hevesebbek voltak, bár arcán ebből talán semmit nem érzékelhettünk. A vízióra gondolt, és igencsak meglepődött, hogy a valóság és az álma ezúttal tökéletes egyezést mutat. A kis karosszék lakóját fedezte fel a lányban, már meg sem lepődött volna, ha egy ugyanolyan könyvtárszobát is találna e házban, de a lány nem mert szólni többet, és hallgatásából a fiú érezte, mennie kell.

Elbúcsúztak, és Töhötöm az utcán mendegélve azt vette észre, hogy még mindig a lányka szemeit látja, pedig a lány sehol se volt. Ott volt ő, ott volt.

– Végre élek – gondolta magában a fiú, ám nem kis meglepetésére azonnal hessegetni próbálta ezt az igen kellemes gondolatot.

– Végre élek – gondolta tán éppen abban a másodpercben a lány is, szobácskájában.

Hideg vízzel öblítette le égő arcát, és ábrándozva gondolt vissza a részletekre. Egy zöld bokrot látott, körülötte ezüstös füvet, oly selymeset, oly napsugár itatta puhát, szinte érezte, amint rajta lépdel meztelen lábacskáival. Beszüremlő napfényt látott, majd az utca másik oldalán a házakat, kisebbeket és nagyobbakat is, finom, forró süteményillatot lehelő termet látott és igen, egy pékség feliratú táblát, amit már ablakából is többször észrevehetett. Mégis mindez egészen más volt, fényesebb, közelebbi és sokkal, de sokkal kézzelfoghatóbb.

A fiú észre sem vette, merre bandukol, az erdei tisztás széléig sétált, képzeletének magányos víztükre végre egy valóságos arcot mutatott: nézte azokat a sötéten csillogó szemeket, a sűrű, hosszú pillangó-szempillákat. Leült a padra, visszaidézte a bájos, mégis felettébb komoly arcnak minden apró részletét… Ahogy itt ült, épp közvetlenül mellette, Őszhajú üldögélt, de a fiú észre sem vette. Őszhajú mosolygott.

– Vajon holnap? – gondolta magában Töhötöm, s látta amint kivételesen kiugrik kényelmes ágyából, gyorsan öltözködik és rohan a kenyérrel, s aztán százszor, ezerszer lejátszotta az első találkozást gondolatban, újra meg újra.

Elszégyellte magát hirtelen.

– Ó, hiszen nekem rendes munkahelyem sincs, nem vagyok tanult ember sem, ugyan miről beszélhetnék Vele?

Mégis, olyan erősen kötődött a lánykához: igéző szemeihez, nem is tehetne mást, mint, hogy várja a holnapot. Nem érezte magát egyedül. Inkább úgy érzékelte, mintha az erdő is a lány lényéről susogna. Hirtelen hallani vélte a szellőt, ahogyan a fák leveleit zörgeti, hallotta a madarak csicsergését, nézte a napsugár játékát az árnyakkal, hallani vélte a növények szuszogását… mintha egy lánykáról meséltek volna, aki szelíden beleolvad az erdő szépségeibe, és részévé válik a természetesség eme tapintható jelenlétének.

Sokáig ülhettek egymás mellett: Őszhajú és a fiú. Beszélgetésükről csak Őszhajú tudott. Aztán a fiú, későn, immár sötétben, hazabaktatott. Édesanyja, míg elibe tette vacsoráját, nagy kíváncsian kérdezgette:

– No, mi volt fiam, kit őrizget a derék öregember, mondd már, miért nem láthatja senki emberfia, kik lakják azt a toronyházat? Mert Mari is itt volt, és Terka is, a tehenész Terka, tudod-e, hogy a teheneknek elapadt a teje, de aztán elverték a háztól az öreg macskát, de tudod ám, hogy Etelka nénéd is átjött, most nem hozta a varrógépét, de még az esernyőjét sem, de te, te… te sehogyan sem akartál még világosban előkerülni, majd kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság!

Mit tehetett a mi szegény, jó, lusta Töhötömünk, valamit ki kellett böknie a szóáradat végére.

– Egy lányt – szomorúan gondolt most arra, hogy anyja ezer részletre lesz kíváncsi, márpedig ő biztosan nem talál szavakat lényének pontos, kifejező leírására, de nem is mondana semmit, hisz benne oly élesen megmaradt, szent és sérthetetlen.

„Inkább vacsora se kell, csak ne erőltetné már…” – gondolta magában. – „Mit tehetnék, valamit muszáj mondanom.” – így győzködte magát, és elmesélte a szöges ellentétét mindennek.

– Csúnya, öreg, szegényes, kopott öltözékben, egy vén matróna, az ég adta világon semmi látnivaló rajta – így válaszolt a butábbnál butább, a kavarógép lapátjainál is pergőbben előbukkanó kérdésekre. Anyja végül megkegyelmezett, talán az éjszaka siethetett segítségére… aludni tértek mind.

Eljött a másnap. Eljött a perc is, amikor ott állt ismét az ajtónál, kezében a kenyérrel és kopoghatott…

Legutóbbi módosítás: 2011.02.03. @ 16:37 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1337 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak