Szendrői Csaba : a Kuncsaft

 

az

úgy volt,

                                                                               hogy két egymással csókolózó

                                               szerelmesek voltunk,

                                                                                              aztán

                szárnyaikat lebegtető kislányokat láttunk

                                                                              meg azt a hintát, amire felültünk végül.

a nagy himbálódzás közben kiszúrta a szemünk egy ág.

                                               én sírtam torkom szakadtából,

                                               te csak nézted a szemüregeddel, azt a kocsonyás golyót

                                               aztán megkérdezted, milyen lehet az íze.

                                               én abbahagytam a sírást, és bementem egy sörért.

                                                               a héten már nem beszélgettünk többet. én

                                               halottnak tettetem magam, hogy a kedvedben járjak,

                                               te meg mintha észre sem

                                                                                              vennél

                                               le nekem a polcról egy lekvárt? megéheztem. újra.

talán csak a véletlen műve lehet, ahogy átvegetálok minden közhelyen.

a múltkor is langyos tejet hoztál, és én elfelejtettem a neved,

aztán sokat nevettünk.

                egymáson.

                                               de én már nem hiszek neked. elfolytam magamban

                                                               összekeveredtek ezek a kurva szavak, egy boldog élet

                                                                              utánozhatatlan eszenciájának ízével a számban

                                                                                              ültem le a homlokomra írt szavak kereszttűzében

                                                                                                              hogy a képkockák, a sok érzés

                                                                                                                             az örvénylő színek a

                                                                                                                               a rengeteg átlépett tócsa

                                                                                                                                  ahogy elköszöntem mindig

                                                                                                                                             örökre, újra és újra,

                                                                                                                                   a talánokból örökölt minden

                                                                                                                                                             lehet még most is

                                                                                                                                             szárítgatok könnycseppeket

                                                                                                                                             és ott van bennem

                                                                                                                                                             csak most leltem

                                                                                                                                                             rá arra a sorra

                                                                                                                                                                            és nézd

                                                                                                                                                             ez az émelyítően

                                                                                                                                                             sok betű

                                                                                                                                                  lassan kifiléz

                                                                                                                                             elvesztettem

                                                                                                                                             a sorok közt

                                                                                                                             az egész világot

                                                                                                                             és senki

                                                                                                                                sem

                                                                                                                                  sír

                                                                                                                                 csak

                                                                                                                                   én

aki

ebben az egészben

soha nem is volt érdekelt,

csak érdeklődő.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Szendrői Csaba 261 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...