Avi Ben Giora. : Jótett helyébe…

…talán mégis? *

 

Kedves Papa!

 

Ne haragudjon, hogy csak most írok és ezzel is csak mentegetőzni akarok. Nem tudtam magamat szabaddá tenni Karácsonyra a munkám miatt. A család is sajnos nélkülem ünnepel. Tudja Papa, a mai világban, ha az ember egyszer nemet mond egy cégének, akkor azt megjegyzik és utána nem kapja meg azokat a lehetőségeket, mint régen. Márpedig mi is pénzből élünk, szükségünk van rá. Tehát ezúton is elnézését kérem, hogy nem tudtam családommal eleget tenni a Karácsonyi meghívásának. Remélem, a következőt együtt tudjuk már tölteni.

 

Boldog Új Évet és minden jót kívánunk

 

                                           Dániel és a család

 

Még egyszer elolvasta a tavalyi levelet, aztán elővette a másik fiától kapottat is. Hasonló volt ennek is a tartalma. Ő is elfoglaltságára hivatkozott, hogy nem tud hazautazni.

– Én már csak megmaradok amolyan nélkülözhető papának. Van két fiam, igaz nem itt élnek, de ezt is én akartam. Annó még mikor élt a „kedves”, mind a ketten azon dolgoztunk, hogy kijussanak ebből az átkosból a szabad világba, és ott alapítsanak családot. Mind a kettő diplomás lett, mind a kettő családot alapított. Alig ismerem őket, sőt Márta szegény már az unokákat sem láthatta. Istenem már három éve, hogy így, egyedül vagyok. Ha ki akarok menni látogatóba, előzőleg meg kell magamat hivatni és egyeztetni is kell, hogy ráérjenek. Sovány vigasz ez. De legalább jól élnek és boldogok.

És most ismét itt a karácsony. Eltelt egy év azóta. Nem kapott levelet, hogy esetleg idén sem lesz közös Karácsony vagy Szilveszter.

– Idén akkor talán együtt leszünk végre?

Nem akart sem levelet írni, sem telefonálni nekik. Ha nem írtak és nem szóltak, akkor jönnek, biztosan.

Egy hét volt még Karácsonyig. Az orvosa ugyan lebeszélte minden izgalomtól és megerőltetéstől, de nem sokat törődött vele.

– Ugyan már, mi megerőltető lehet abban, hogy bevásárolok és megfőzök? Hányszor készültem Mártával együtt és akkor is én vásároltam meg mindent. Igaz fiatalabb voltam jópár évvel és nem volt még ennyi nyavalyám se. Különbben is itt vannak a bogyói a doktorúrnak, amiket felirt. Ha szedem őket, márpedig szedem, mi lehetne? Nem írta volna fel őket csak azért, hogy itt álljanak az asztalomon.

Gyorsan be is vette a reggeli adagját, és papírt vett elő, hogy listát készítsen, miket is kell vennie.

– Na ez nem is olyan sok.

Vette a kis bevásárlókocsit és elindult „beszerző útjára”.

– Mit adhatok, Béla bácsi? – üdvözölte a hentes, akinél már hosszú évek óta vásárolt.

– Lacikám, jönnek a gyerekek Karácsonyra. Nem is tudom igazából, mit is vegyek. Pulykát vagy mást.

– Van nagyon szép pulykám, Béla bácsi. Azzal nincs sok pepecs, és kiadós is. Pláne, ha meg is tölti. Van egy töltelékreceptem, igazán nem egy nagy munka összeállítani.

– Akkor adja azt a madarat Lacikám, meg a receptet.

– Parancsoljon, Béla bácsi. A töltelék hozzávalóit a Marikánál megveheti a zöldséges satndján. Kellemes Karácsonyt!

Béla bácsi elindult a zöldséges standok felé és megvette a töltelékhez valókat.

– Ejnye, de tele lett ez a kocsi. Ki kellene már cserélnem egy nagyobbra. Most fordulhatok haza és jöhetek vissza.

Hazacígölte a már megvásárolt árut, mire felért a lakásba, kifogyott a levegőből.

– Csinálhatnának már végre ebbe a házba is egy felvonót. Még „fickósabb koromban” felszaladtam ezt a három emeletet, de eljárt felettem is az idő.

Kipakolta a kis bevásárlókocsit és gyorsan bevette a „bogyóit” is, az üveget a zsebébe tette.

– Akkor most jöhet a második forduló.

A sarki szupermarketben mindent megvásárolt, amit még felirt. Indult hazafele, de tett egy kis kitérőt a park felé, mert akart volna találkozni egy régi ismerőssel, aki ilyen időben szokta sétáltatni négylábú, egyetlen társát, a Berci kutyát.

Már kezdett sötétedni. Nem látta a barátját.

– Mi lehet vele? Már elmúlt őt óra. Mindig ilyen időben szokott erre sétáltatni. Megyek, megnézem, hátha segítségre lenne szüksége. Azzal el is indult. A park végén át kellett mennie egy aluljárón. Itt is persze csak lépcső volt, morgott is magában, amíg a teli kézikocsival lekászálódott rajtuk. Az aluljáróban jópár villanyégő nem világított, mert vagy kilopkodták őket, vagy összetörték. Már majdnem odaért a feljárathoz, amikor egy tizenéves fiút pillantott meg a földön fekve. Ott feküdt magatehetetlenül és reszketett minden porcikájában. Béla bácsi megállt és lehajolt hozzá.

– Jól vagy, fiam? Ne hívjak segítséget?

A fiú feléje fordult, tovább remegett és a szemében valami furcsa csillogás volt.

Részeg biztosan, gondolta a kisöreg.

– Na gyere, segítek hazamenni. Vagy hívjak egy taxit és az hazavisz. Nesze itt van ötszáz forint – nyújtotta a fiúnak. – De ha nagyon rosszul vagy, akkor orvost vagy mentőt is hívhatok.

A fiú, amint meglátta a felé nyújtott ötszázast, kissé megélénkült. Valamit motyogott, amit nem lehetett érteni. Elvette a pénzt és talpra állt. A kisöreg meg vette a kis kézikocsit és készült, hogy megmássza az előtte álló lépcsőket. De amint hátat fordított, a fiú rátámadt és a földre teperte. Átkutatta a zsebeit és elvette a pénztárcáját. Sok már nem volt benne, alig kétezer forint.

– Hol a többi pénz, azonnal adja ide. Pénz kell, mert nincs már anyagom, és azonnal szükségem van rá.

Közben áldozata nadrágzsebiben ráakadt a gyógyszereire.

– Mik ezek?

Szemügyre vette, de nem találta őket alkalmasnak arra, hogy használni tudja.

– Ha nekem nem jut anyagra akkor neked sem lesz. – Azzal rátaposott az üvegcsére és széttiporta azt tartalmával együtt, majd futásnak eredt. Néptelen volt az aluljáró és Béla bácsi még sokáig feküdt ott magára hagyottan. Lassan tért magához, aztán az orvosságos üveg tartalmát összekaparta a földről. Beletette egy tiszta papír zsebkendőbe.

– Csak kitart addig, amíg újra fel tudom íratni.

Felkászálódott és hazament. Otthon, bár késő volt már, de rögtön nekiállt a főzésnek, hogy elkészüljön vele, noha nagyon rosszul érezte magát. Lefekvés előtt a papír zsebkendő tartalmát egy pohár vízbe öntve bevette.

– Majd reggel lemegyek és felíratok újat.

Csengetésre ébredt.

– Ki lehet ilyen korán? – az ébresztőóra, ami ott állt a kis éjjeliszekrényen, nyolc órát mutatott.

Kikelt az ágyból, hogy ajtót nyisson.

– Kellemes ünnepeket, Béla bácsi – üdvözölte a táviratos postás. – Távirata érkezett.

– Nekem távirat? Na azt nem nagyon szeretem, de mutassa, hátha egyszer valami jó hírt kapok.

A postás átnyújtotta, miután Béla bácsi aláírta az elismervényt, máris indult volna.

– Várjon fiam, hagy olvassam el, és akármi is a tartalma, azért az ünnepekre hagy adjak magának valamit.

– Ugyan, Béla bácsi, hagyja. Majd legközelebb. Sok helyre kell még mennem.

– Ne siessen, megvárják azok a táviratok – és már fordult is be a szemüvegéért meg a pénztárcáért.

– Ez a magáé, fiam – nyújtott egy kétszáz forintost. – Nem csak azért, mert jó hírt hozott. Jön a fiam és a családja az ünnepekre. Remélem a testvére is hamarosan ír, hogy ők is jönnek. Kellemes ünnepeket.

Miután a postás elment, gyorsan összekapta magát.

– Milyen jó, hogy a pulykát tegnap éjszaka már megsütöttem. A nagyján túl vagyok. Csak tudjam felíratni a gyógyszert.

Kezdte magát rosszabbul érezni. Mire leért az orvoshoz, kiverte a víz is és alig kapott levegőt. Látta ezt a többi beteg és mindenki maga elé engedte volna, de még mielőtt bejuthatott volna az orvoshoz, összeesett. A kórházban tért magához, amint az ápolónő valami gyógyszert fecskendezett a karjába, ahol az infúziós cső volt.

– Nővérke, mennyi ideje vagyok itt?

– Ne tessék izgulni, mert az nem tesz jót magának. Nincs még Karácsony, csak holnap lesz.

– Megtenne nekem valami nagyon fontosat? Tudja, holnap érkezik az egyik fiam és a családja Karácsonyra. Írnék egy pár sort, azt kellene kitenni a bejárati ajtómra, hogy tudja, hol vagyok. Tavaly nem lehettünk együtt és most meg miattam megint nem lesz Karácsony. Tegye már meg ezt nekem, és hogy szólna a szomszédoknak.

– Tessék csak mondani a címet, meg hogy mit írjak, a többi az én gondom. És semmi idegesség, ahogy mondtam. Most előbb hozok valami nyugtatót.

Béla bácsi nem igen tudott megnyugodni, de aztán erőt vett magán.

– Most akarom beadni a kulcsot Szent Péternek, amikor végre találkozhatnék a gyerekeimmel meg a családjukkal? Azt már nem. Ki kell bírnom legalább addig, amíg találkozhatom velük.

Miután megkapta a nyugtatót el is aludt.

– Szia, Papa! Remélem jobban vagy.

Az idősebbik fia állt az ágyánál.

– Megtaláltad az üzenetet vagy a szomszédok mondták, hogy itt vagyok?

– Mind a kettő.

– Egyedül vagy?

– Dehogy is. Itt az egész család és Gábor, az öcsém is itt van családostul. Együtt lehetünk újra.

– Na de itt, a kórházban? Ezt adta nekem a sors, hogy ennyi idő után csak így és itt találkozhassunk?

– Papa, nyugodj meg. Nincs mit idegeskedni, a veszélyen túl vagy és holnap együtt esszük meg az ünnepi vacsorát. Hazaengednek. Ezután meg nem lesz az kérdés, mikor leszünk együtt és hol találkozunk. Gáborral eldöntöttük, hogy kiköltözöl hozzánk. Van helyünk, és felváltva lakhatsz nálunk majd. És persze, néha, ha akarsz, haza is jöhetsz a saját lakásodba is.

– Jótett helyibe jót várhat az ember. Ha nem is attól kaptam meg, akinek adtam.

– Mire mondod ezt, Papa?

– Semmi, semmi fiam. Csak úgy elgondolkoztam magamban.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.01.16. @ 13:41 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.