Alajos a felrobbantás lelkes hívévé vált, nem hiába skandálta kicsi és nagy: „
Mobra Super drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs”. Ő nem tanult a versikéből és vett egyet magának. Olyan szépen csillogott, mikor lezsírozottan kigurította az üzletből, mint a tenyészetből kiválasztott, díjnyertes fejőtehenet, hatalmas , tekintélyt parancsoló és lenyűgöző szépségű testtel, napi húsz-harminc liter várható tejhozammal. Ám, mire hazataszította, sokkal jobban hasonlított -egy veszteséges TSZ-, karókkal kitámasztott, kecske nagyságú girhes marhájára. Ekkor még nem mondta ki a bűvös szólamot, hogy „Alajos, Alajos marha vagy”, némi bizalmat mindenkinek megelőlegezett, ez alól saját magát sem tekintette kivételnek.
Alajos tudomásul vette, hogy járműve az első próbaúton, három és fél kilométernyi távolság megtétele után, elvérzett. Előbb köhögött, aztán rendetlenkedő topogásba kezdett, majd elhalálozott.
Szorgalmas, barkácsolást kedvelő mesterember volt ő, kisebb-nagyobb gondok elhárítására fel is készült. Hozzá fogott az újraélesztéshez, hiszen a jármű elhalálozott, életét vesztette. Induláskor egy rövidebb, 50 km-es távban gondolkodott, hogy felmérje mit is tud feketén csillogó, szemében mégis metálkék Mobrának álcázott marhája. Ha törik, ha szakad csökönyösséggel, az út szélén apró darabokra bontotta, majd összerakta, meglovagolta és még négy ilyen megrázkódtatás után, körmét harapdálva, mosolyogva taszította az udvarba.
„Minden kezdet nehéz, úgy látszik te sem vagy kivétel”, szólította még névtelen járművét, „de majd én embert faragok belőled, marhát vagy motort, te leszel a Mobrák, Mobrája”. Alajos önnön tévedésének, optimista áldozatául esett. A „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”, nem göndörödött munkahelyéről szabadultan önfeledt motorozássá. Pedig úgy szerette volna a környéket járni, hegyeket, völgyeket, dombokat, sportosra tépni magát, farmerjét szegecsekkel díszítve.
A nadrágját széttépte, a szegecseket eldobálta, egyik-másikat idegnyugtatónak az alsó lábszárába döfködte, remegett a dühtől.
Három hónapnyi tulajdonlás után, besárgult és elfeketedett. Az egész Alajos külseje egy üres, sápadt csempékkel kirakott, frissen takarított szemétlerakóhoz kezdett hasonlítani. Tizennégy kilót fogyott. Ekkor kezdte el -eredetileg szeretett járművét-, szemtől szembe marházni. Addig megszeppenten motornak nevezte, de most kitört rajta a keserűség. „Ennek a marhának a dugattyúi, soha nem működnek rendesen és ami rosszabb, semmi egyebe sem. Még azt sem érdemled meg te dög, hogy tegezzelek! Ha vettem volna egy gurulós lépcsőt és azon egyik oldalon fel, a másik oldalon le futkossom minden lépés között, akkor is gyorsabban haladnék. Olyan vagy, mint egy cifra karkötő, aranynak tűnsz, de drótból vagy! Még hogy drága kincs! Virtuálisan is pocsékul nézel ki, s kettőnkből hármat csináltál. Hiszen barátot vettelek magamnak, nevet is akartam adni -olyan rendeset-, nem marhát, mint ahogy most hívlak! Kettesben téphettük volna, szegecses farmeremmel díszítetten a táguló világot, ebből a nyavalyás szűk udvarból, ahol a raboddá tettél! Műhely után, műhelybe jövök haza, még aludni sincs időm, az óra ketyeg, nem szeretem, ha valami nincs megcsinálva. Te nyavalya, most végzek veled!”
Egy kanna benzint vett elő a sufniból, bal kezét lelógatva, könnyed nyugodtnak tűnőn, feszes lábikrával és szorgosan vibráló gyomorideggel, arcán lágy mosolyt kunkorítva, kéjesen locsolta körbe marhát. „Amíg te létezel, az én nevem Mobra. A tankodat is jól megtöltöttem, ma befejezzük ezt a hónapok óta szadista kéjelgést. Teljesen kicsináltál, én meg nem vagyok mazochista, tudod!” Még locsolt rá egy kis benzint, úgy öt-hat liternyit.
Alajos nem dohányzott, fordult egyet és bement a házba. Tervéről senkit nem értesített, nem volt ő egy ijesztgetős típus. Nyugodt mosollyal és egy doboz gyufával a
zsebében sétált vissza egykori szerelméhez. Elővette a fényképezőgépet, gondolta a nagy eseményt meg kell örökíteni. Kinyitotta a dobozt, amikor valaki zörgetett a kapun.
– Hogy ez is most tud jönni!
– Alajos, Alajos! – ordították kintről rémülten.
– Jövök már!
Kinyitotta a kaput.
– Hol a motorod, gyere gyorsan! Imre lezuhant a nagy Obermayerról!
– Milyen magasságról?
– Legalább 50 méterről, most telefonáltak a réviek. Rúgd be a motort, induljunk!
– Egy pillanat, várj! Mit mondtak, mi van Imrével?
– Össze-vissza törte magát, de még él. Ha ügyesek vagyunk, hamarabb érünk a mentőnél oda. Legalább a községig hozzuk le.
Alajos már bánta, hogy kicsinálta a kis túlzással motornak nevezett járművét.
– Gyere ide Sanyi, hozz négy-öt vödör vizet, szivacsot és egy egész doboz mosóport, de gyorsan!
– Nincs veszteni való idő, nem fogod fel?
– De! Miben segítenénk Imrének, ha mi is felrobbannánk? Tiszta benzin ez a barom, most megmutathatja mit tud.
Három perc alatt sikálták le, túlzás lenne azt mondani, hogy nem volt életveszélyes, de berúgta.
– Talán ezek a nyavalyás Mobrák is, ha pisztolyt fognak rájuk, megemberelik magukat!
Leszorította a kuplungot és helyből, hármasból indított. Csak a hordágyon aléltan heverő -nehezen felismerhetőre zúzódott-, barát meglátásakor fogta fel, hogy ez a tragacs, létezése óta először, nem hagyta cserben. Még az is lehet, hogy az összefércelt és szegecselt Imre fél évvel későbbi gyógyulását, neki köszönheti.
– Egye fene, nem robbantalak fel! Már egészen összeszoktunk, unatkoznék délutánonként, ha nem kellene órákon át javítgassalak.
Mert ugye életében még egyszer, soha többé kétszer 50 km-t, meghibásodás nélkül nem ment végig, marhából előbb Mobrára, később Mocira átnevezett motorja.
Vagy talán nem is így történt? Hanem?
– Alajost is indíts, de nagyon gyorsan, sietek!
Alajos dühödten hagyta félbe mesterkedését.
– Mit akarsz Sanyi ekkora dirrel-dúrral? – kérdezte mikor ajtót nyitott.
– Nagyon gyorsan Csatárban kell lennem és lekéstem a buszt. Focizunk az újlakiak ellen, mindig én vagyok a kapus!
– Ilyen késő délután?
– Ilyenkor, de ne kérdezz, nagyon gyorsan oda kell érnem. Vigyél már el a motoroddal!
„Ó, a fészkes fenébe!” , gondolta Alajos magában, „ennek a -világ minden kincséért sem kincs-, nagyon drágaságnak meghosszabbodik két órával az élete”.
– Pattanj fel mögém? jól fogd át a derekamat! Nem szeretnék valami balesetet! – förmedt barátjára.
Kinyitotta a kaput és berúgta a motort.
Bumm…
Legutóbbi módosítás: 2011.01.16. @ 11:28 :: Boér Péter Pál
