Törpefenyők III.14. – Maelströmben

Noémi hazamenekül Amerikából, de a démon nem engedi ki karjaiból…

Maelströmben[1]

 

Noémi nagy nehezen összeszedte magát.

– Akarok egyet sétálni – kezdett el öltözni.

Édesanyja és édesapja megint pillantást váltottak. Vajon melyik beszélte le a másikat arról, hogy „ráakaszkodjon?” Talán örvendenie kellene a szülei közötti megértésnek. Ám neki err?l is az jutott eszébe, hogy ?t ett?l is megfosztotta a sors. Vagy ? maga hozta saját magát ilyen helyzetbe hibás döntéseivel? Most egyedül akarja nyalogatni a sebeit, talán kicsit kevésbé kétségbeesetten, mint eddig. Szül?városának a látványa talán megnyugtatja. Maga se tudta, miként került az állomás környékére. Talán az a tudat vitte, hogy ott kevesebben ismerik? Mert ismer?ssel nem akart találkozni. Emese els? hazalátogatása utáni telefonbeszélgetésük jutott eszébe. Hogyan is mondta? „Alig vártam, itthon legyek. De nem akartam találkozni senkivel. Mindenki csak arról faggatott volna, meséljek. Hogy eljátszhassák az „Ó de borzasztó!” játszmát. S sajnáljanak. A sajnálat olyan megalázó.” Hát igen. Igaza volt. Most ? is átéli ennek borzalmait. ?t ne sajnálja senki! Emese… Talán a vele való találkozástól fél a legjobban. Azóta már többször megbánta akkori reakcióját. Végeredményben, ha valóban barátn?je Emesének, tiszteletben kellett volna tartania a döntését… Erre a következtetésre már rég eljutott, de annyira szégyellte magát az akkori viselkedése miatt, hogy képtelen volt még írni is neki. Most még jobban el?jött a lelkiismeret-furdalása. Emese itt lakik a közelben. Nem, nem! ? az utolsó, akivel most beszélni szeretne.

Szinte er?szakkal terelte saját gondolatait Amerika felé. Sajgott a lelke a búcsú nélküli távozás miatt. Azért itthonról se távozott búcsú nélkül. Magyarországról se. „Menj, többet érdemelsz!” – visszhangzott benne Áron és Emilia hangja is. Majd a Budapesti barátai közül többen is ezt mondták. Hát megkapta a „többet” Vagy pont ezt érdemli?

Itthon van mindenhol megbukott, minden területen megbukott. Menekült innét, menekült Magyarországról, menekült Amerikából. Mindenhol legy?zte a démon. Megbukott tanárként, s itt áll szinte harminc évesen a sokadik csalódása után. Akit szeretett, mindben csalatkozott. Vagy azok csalatkoztak benne, mint Áron. Az a kézfogás… Mi mindent tud közölni egy egyszer? kézfogás… Amit szóban el nem lehet mondani. Felidézte magában azt a jelenetet. A kézfogást a parasztfiúval, aki plátói szerelemmel szerette. Mert úgy érezte, ? nem való a tanárn?höz. Aki több nála. Maga el?tt látta Áron arcát. Majd furcsán, Áron arcából Bronek nézett vissza. Hogy jön itt Bronek a képbe? Ja igen… Hát az is sokatmondó kézfogás volt. A következ? pillanatban már értette. Hirtelen hátrafordult. Egy nagymama állt mögötte, egy évesnél alig nagyobb unokáját tartotta az ölében, és lengyelül beszélt hozzá. Persze, a lengyel beszéd! Ez emlékeztette Bronekre.

A kislány oldalra nézett és meglátta Noémit. Észrevette, hogy ?ket nézi. Elmosolyodott. Milyen hatalmas er? lakozik a gyermekekben! Még egy depressziós arcból is képesek mosolyt kicsalni! A nagymama nem vette észre a közöttük kialakult kapcsolatot. Elindult. A kislány integetni kezdett.

– Do widzenia! – integetett vissza Noémi.

– Do widzenia! – felelt a kis szöszke leányka, s integetett is hozzá. 

Erre már a nagymama is megfordult. Valamit mondott lengyelül, amit Noémi nem értett. Erre Noémi kezdett angolul szabadkozni, hogy nem tud lengyelül. Azt a nagymama nem értette. Zavartan mosolyogtak egymásra. A nagymama végül annyit mondott

– Do widzenia! – mert hát ezt Noémi is használta. Majd elfordult, s sürget? hangon szólt oda valakinek, ki Noémi háta mögött volt.

– Remus! – A többit Noémi nem értette.

„Remuus[2]?” – hökkent meg Noémi. Az egy tipikusan román név… S lengyelül beszél hozzá. Tényleg, van Romániában is lengyel közösség. Vegyes házasság lehet. Noémi önkéntelenül hátra fordult. A következ? pillanatban azzal nézett szembe, akivel a legkevésbé akart találkozni.

– Noémi! Te itthon vagy? – futott ki Emese száján, majd észbe kapott. – Mutassalak be. ? Remus, a férjem. Emese, a legjobb barátn?m volt a középiskolában – fordult férje felé.

– Ti beszél magyarul. Én ért. De rosszul beszél… ek – szabadkozott Remus, hogy elejét vegye, hogy Noémi udvariasan románra fordítsa a szót.

Noémi torkán akadt a szó. A kézfogás után szinte kitépte a kezét Remus kezéb?l, s arcát a kezébe temette, mintha el szeretett volna t?nni a Föld színér?l.

– Azt hitted… – kezdte Emese, de nem folytatta a mondatot. Minek? Mindketten ennyib?l is tudják, ugyanarra gondolnak.

Noémi lelkében ott dobolt a bels? parancs: „Magyarázkodj! Magyarázd meg, azt a pillanatot, amikor menekülnöd kellett. Hogy Emese egy szimbólum volt számodra. A túlélés szimbóluma. Aki túlélte a 1987-es lázadás utáni megtorlást. S hogy ha már Emese is feladta önmagát, akkor úgy érezted, már nincs esély. Az utolsó is elveszett. Ha már Emese se látott más megoldást, mint egy román férjet, s beolvadni. Román férjet, aki védelmet nyújt számára. De majd gyermekei egy szót se tudnak magyarul… Mert neki is majd megtiltja a román házastárs, mint sok magyar anyának-apának, hogy magyarul beszéljen a gyermekeivel.

– …Hogy elárultam a törpefeny?t… – tette hozzá Emese. – S a szél kitépett gyökerest?l…

Noémi csak hallgatott. Képtelen volt kinyögni a szót: „Bocsáss meg!” Mert hát a bocsánatkérés önzés. Miután a másikat megbántottad, még te kérsz szívességet t?le, hogy elmúlhasson a lelkiismeret-furdalásod.

– Én is magyarázkodhattam volna… Hogy nem épp úgy van, ahogy te gondolod. De nagyon rosszul esett, hogy te is… Mert nem te voltál az els?… Vágytam, hogy legalább te… S betelt a keser? pohár… – folytatta Emese, s lefejtette a Noémi kezét az arcáról. – Gyere, tegyünk fátylat a múltra. Sok mesélnivalónk van, törpefeny?!

– Nem vagyok én törpefeny?… – sz?rte Noémi a szavakat a könnyei között. – Engem minden szell? kitép gyökerest?l…

– Szóval ez a baj. Ezért vagy itthon megint. Most sietnünk kell, mert lekéssük a vonatot. Apósomnak születésnapja van, Craiovára utazunk. De miután visszajövök, megkereslek. Megtörpítlek, magas szép szál feny?!

– Menjetek, mert lekésitek a vonatot… – felelte Némi lemondóan, mintha azt mondaná: „Nem érdemlem én azt meg!”

– Ott, amikor már az öngyilkosságra gondoltam, két dolog tartotta bennem a lelket. A te üzeneted, s Remus. Ti tartottátok bennem a lelket. Tartozom ennyivel – szorította meg Noémi alkarját. Mert hát egy kézszorításban minden benne van. Noémi karja megvonaglott.

Emese még távoztában egy habozó pillantást vetett hátra Noémi felé, mintha jelezte volna, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért most cserbenhagyja, majd utolérte anyósát, átvette a kislányt t?le, s sietve indultak az állomás felé.

Ez a jelenet egy újabb t?r volt Noémi szívében. Néha a megbocsátás rendkívül kegyetlen tud lenni. Milyen igaz az a híres B. P. HaÃ?Ÿdeu idézet: „A legkönyörtelenebb bosszú az, amikor ellenséged kénytelen beismerni, hogy ? a rossz, és te vagy a jó”. Hát igen. Emese igazi törpefeny?. ? Craiován, a szekuritáté megtorlása alatt se tört meg. Ott se tudta kitépni a vihar! Hazajött Brassóba. Emese az, akinek hitte. S ? megvonta t?le a bizalmat. Milyen rondán viselkedett vele! Megbukott barátn?ként, és emberként is!

 

Ámokfutóként menekült haza. Bezárkózott a szobájába, s szüleit is „kizárta”. Ebb?l a sündisznó-állapotból ?k se tudták kizökkenteni. Édesanyjának egy-két aggodalmas megjegyzése, édesapjának mély szenvedést tükröz? pillantásai, melyek görcsös igyekezetér?l árulkodtak, hogy lánya kívánságát: „Senkit sem akarok látni!” – tiszteletben tartsa, csak növesztették tüskéit. „Szüleim is miattam szenvednek!” – érezte, s ez még ingerlékenyebbé tette. A zárt ajtaján át besz?r?d? beszédfoszlányok, melyek arról árulkodtak, hogy szülei aggódnak, ?t „osztogatják” megoldást keresve a „Tenni kellene valamit”, és „Ha ezt akarja, tartsuk tiszteletben, de vajon meddig?” és az „Er?szakkal nem lehet” Szküllája és Kharübdisze között lavírozva. Minderre édesanyja félve kimondott tanácsa tette fel a koronát.

– Kislányom, vajon nem kellene pszichológushoz fordulnod? Ha barátaidat nem engeded magadhoz, t?lünk nem fogadsz el segítséget…

A „Neeeem!”, ami válaszként felhangzott, feltehet?en a szomszéd tömbházban is hallható volt. Semmi sem kellett neki, ami Amerikára emlékeztette. S ott volt személyes pszichológusa. Mert az ott kötelez? volt. Azt se tudja, fehér volt-e vagy színes b?r?, férfi-e vagy n?, fiatal vagy id?s. Az asszisztensénél iratkozott fel hozzá.

Ebben a hangulatában volt, amikor megszólalt a cseng?. Hallotta, amint:

– Kezicsókolom, Zsigmond néni, Nagy Eszter vagyok, Noémi volt kollégan?je.

– A Kiseszter… Tessék befáradni… – hallotta Noémi édesanyja udvariaskodó és egyúttal zavart hangját.

– Nem jövök be, csak ezt az esküv?i meghívót, szeretném, ha eljuttatnák… – hallotta Noémi a Kiseszter elakadt hangját. – Ez a kabát… Ez nem a Noémié? Itthon van?

– Hívd be a nappaliba. Mindjárt jövök én is, csak összeszedem magam… – szólt ki Noémi. Nem várhatja el édesanyjától, hogy hazudjon. Emese már úgyis tudja… Úgyis híre megy, hogy itthon van. Megvárta, amíg a hangok arra utaltak, hogy Kiseszter elfoglalta a helyét a fotelban, majd beosont a fürd?szobába, lemosni a könnyeit, s egy kis smink mögé rejtse lelkiállapotát, s a smink fölé er?szakolt mosollyal próbáljon szembenézni a szembesülés veszélyeivel. „Nem szabad meglátnia! Engem ne sajnáljon senki!”

Amint a napaliba lépett, Kiseszter boldogan pattant fel a fotelból. Az üdvözl?-puszi után átnyújtotta a végig a kezében szorongatott meghívót.

– Férjhez megyek … 28-án lesz az esküv?nk. Ugye el tudsz jönni? – kérdezte reménykedve Kiseszter.

„Mondj nemet!” – hangzott fel Noémi tudatában a vészjelzés. Ám szembe kellett néznie Kiseszter várakozó, tekintetével, szemébe mondania a nemet, és neki magyarázkodnia. „Tudod, én most egy akkora lelki válságon megyek keresztül, legszívesebben öngyilkos lennék, ha lenne bátorságom hozzá. Csak elrontanám ott a hangulatot.” Arra pedig azonnal aggodalmas kérdez?sködés következne, s az, amit?l a legjobban fél… „Egy jó kifogás kellene, mentsd ki magad!” – szólalt meg benne a vészcseng?. „De nem mondhatok egy átlátszó hazugságot” – intette óvatosságra racionalitásának utolsó maradéka. Jó ürügy volt a halogatásra a meghívó bontogatása.

– Kihez? Falubelid? Ismerem? Vagy egyetemi kollégád? – leplezte a benne dúló görcsös hadakozást.

Kiseszter elmosolyodott.

– Ismered…

„Özvegy Imre Jánosné valamint Nagy Gábor és neje, Ilona szeretettel meghívják gyermekeik Áron és Eszter menyegz?jére…”

– Taxi! – tette hozzá mosolyogva Kiseszter, nehogy Noémi arra gondoljon, valami véletlen névegyezés.

„Áron… Imre Áron…” – tudatosult Noémiben. De az is azonnal, hogy arcára ült a megdöbbenés.

– Tudom… – mosolyodott el Kiseszter. – Két évig csüngött kocsányon utána a szemem. Nem vett észre. Az egyik legjobb barátn?m miatt. Aki miatt nem mertem kezdeményezni. De neked nem kellett…

– Nem – helyeselt Noémi. – Nem volt szemem rá…

„Furcsa paródiákat játszik az élet!” – gondolta Noémi. Egy férfi plátói szerelmet táplál egy tanárn?ért, akihez nem valónak tartja magát. Mert egy tanult n?, egy tanárn?, ? pedig csak egy parasztlegény. Majd mégis egy tanárn?t vesz feleségül… Egy másikat. Aki mellett nem érzi „csak”-nak magát. Itt másban nem kereshetek hibát!” – hasított Noémibe a felismerés. – „Tulajdonképpen nincs mit felrónom Kiseszternek. Hiszen nekem nem kellett. G?gös voltam és arrogáns. Városi dáma.”

– Áron számára ott a gazdaság. Neki az az élete. Traktort is vett. Els?ként a faluban. Én, ha kell, ingázni tudok Szentgyörgyre, ha elvégeztem az egyetemet. Édesapám nekem adja öreg Dáciáját. Romlik a szeme… De lehet, még közelebb is kapok munkalehet?séget. Falun is sok a lelkileg sérült gyermek. S lelkileg engem is köt a falu. Itt n?ttem fel… Ugye eljössz az esküv?nkre?

Hiába próbálta a lelki vészcseng?je eljátszani a félrevert harang szerepét, Noémi képtelen volt nemet mondani. Csak Kiseszter távozása után lett úrrá rajta a kétségbeesés. Amikor itt volt, hivatkozhatott volna egészségi állapotára, elkerülve a részleteket, most már semmi kifogást nem találhat, ami a meghívó átvétele el?tt történt. Kiseszter megérdemelte volna legalább az ?szinteséget… De hát bel?le ez is kiveszett… „Két évig csüngött kocsányon utána a szemem. Nem vett észre. Az egyik legjobb barátn?m miatt. Aki miatt nem mertem kezdeményezni. De neked nem kellett…” ismételte magában e mondatokat, mint egy elromlott gramofonlemez. S ? most ?szintétlenséggel fizet érte.

Kiseszter és Áron. ?k igazi törpefeny?k. ?ket tartják a gyökereik. ?ket nem választja el a tanári diploma. Ne úgy, mint ?. ?t kitépte a vihar? Vihar volt egyáltalán, vagy három kis szelecske? Mert Emesét nagyobb viharban is megtartotta a gyökere. Édesapja és megjárta a román gulágot 56 után. ?t se tépte ki a szél. Itt mindenki törpefeny?. Csak ? nem tudott az lenni. S még csak magas szép szál feny?nek se mondhatja magát, nem állt ki a hegytet?re vakmer?en, kihívva maga ellen a sorsot.

Eltelt még két nap. Nem bírt szabadulni a lelki nyomástól, melynek örvényébe az elfogadott esküv?i meghívó kergette bele. Az esküv? ott csüngött a feje fölött, mint Damoklész kardja[3]. Ahogy teltek a napok, egyre jobban rettegett t?le… Nem, azt nem fogja túlélni…

 

[1] A maelström holland eredet? skandináv szó, melynek „világsikerét” az E. A. Poe novellája, ”A Maelström poklában” („Descent into the Maelström”) alapozta meg. Poe a norvég partok közelében, a Lofoten szigetek mellett kialakuló Moskenstraumenr?l (A Mosk-szigeti örvényr?l) mintázta meg világhír? örvényét, mely egy er?s tengeráramlat, és a sziklák kölcsönhatásaként alakul ki. Jelentése „malom-örvény” vagyis örvény, mely mindent elnyel, s szétaprít, s melyb?l nincs menekvés. Ma már szélesebb kör? jelentése van, olyan jelenségekre is alkalmazzák, melyeknek nagy a „szívóereje” (például függ?ség). Mi, magyarok ezt „A lejt?n nincs megállás” szólásmondással érzékeltetjük, mely talán nem annyira szemléletes, de talán e szólásmondás léte az oka, hogy a Maelström, mint szimbólum nálunk kevésbé elterjedt.  

[2] A legenda szerint Romulus és Remus, a farkasok által felnevelt két fiú voltak Róma megalapítói. A sok romániai nagyvárosban, köztük Brassóban is megvan a farkasanyától szopó szobruk.

[3] Damoklész kardja a minden pillanatban bekövetkezhet?, állandóan fenyeget? veszedelem jelképe. Egy Cicero által leírt legendán alapul a szállóige. Damoklész II Dionüsziosz I. E. IV. században élt Syracusai türannosz (kényúr) kegyeltje volt. Damoklész irigykedett a trónnal járó el?nyökre. Erre ?t a türannosz a trónjába ültette minden jóval ellátta, de egyetlen lósz?rön függ? kardot akasztatott a feje fölé. Ez a kard képviselte a királyra acsarkodó ellenségeket, irigyeket és általában az uralkodással járó felel?sség fenyeget? súlyát.

 

 

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

14 Komment

  1. Jana, én is bajban vagyok. Megírtam a végét és nem tetszik… ÃÅjra kell írnom…
    Avi, sajnos ém sem… Félek elrontom az egészert a végével…
    Laci, már megint kerítesz…
    Péter, milyen otthon ez az itthon?
    Kösz, Mara és Laci
    Ica, sajnos be kell fejezni… Ez most olyan, számomra, mint a Damoklesz kardja…

  2. A belső vívódást a kétségbeesést, az önmarcangolást is kitűnően érzékeltetted.
    Most kezdtem el azon gondolkodni, hogy ha innen nekem kellene tovább írnom mit tennék…,
    De szerencsére nem köteleznek erre .
    Nagyon várom a folytatást, a befejezést.
    Remek regényt írtál- írsz.
    Nem győzöm ezt hangsúlyozni.

  3. Na ez is egy “vandrás duplacsavar”. Nem nem “nyirtad ki” ahogy sokan gondolták és “kardot” igértek érte. Helyette egy olyan lassu lángra állított sütöbe tetted. Nem semmi de nagyon tetszik. Igazi lelki viaskodás amiből tényleg más az öngyilkosságot választaná, hogy nyughatatlan vadbarom nem volt jó nekem semmi és senki nem tudtam semennyit sem alkalmazkodni mert én vagyok a büszke törpefenyő. De hol van az már? Valóban mindenki gyökeret tudott valahol valahogy verni csak ő képtelen erre mert az első kis szellő kitépte mivel képtelen volt egy egy konfliktushelyzetet ami a magánéletében lépten nyomon érte megfelelően kezelni. Megmondom öszintén most nem szeretnék se az iró se Noémi irhájában lenni. De majd kiderül. Azért a Kiseszter esküvőjére ne tegyél be ilyen duplacsavarokat ámbár te irod de legalább neki jusson az akit én eleve Noéminek szántam. Hát most itt van nekem. Várom nagyon a folytatást és gratulálok, nagyon jó az egész úgy ahogy van. Bármit szánsz végkifejlettnek akkor is nagyon jó ez a regényed.

Hagyj üzenetet