De dédpapa koromban is emlékezni fogok a két kölyökbika sötétbe tőnő alakjára, és fiam – egy felnőtt vadásznak is dicséretére váló – megfontolt vadászetikát tartalmazó kijelentésére.
Azt hittük már, hogy nem érjük el a vonatot. Hiába voltam szabadságon én, vakáción a fiam, végül is csak taxival értünk időre a Nyugatiba, s ott is loholnunk kellett, mert ugye a pénztárak a jobb csücsökben vannak, a vonat pedig a bal külső végéből indult. Feltűnést is kelthettünk, amint gumicsizmában, vállamon puskatokkal szaladtunk a vonathoz.
Végülis elértük, s fél óra vonatozás után meg is érkeztünk. No nem a vadászterületre, hanem csak vendéglátóm lakhelyére, ahonnan még „némi” autózás várt reánk. De az alkony kezdete előtt már fent ültünk egy magaslesen, várva a jószerencsét.
*
Vendégek vagyunk. Én, mint vadász, a srác, mint díszkíséret. Valamennyire ismerjük a környéket, voltunk már itt néhányszor. S ráadásul igazán „jólnevelt” vendégnek tarthatnak, mert eddig még nem ejtettem el náluk semmit. Csak hibáztam — vagy lövéshez sem jutottam…
Ülünk hát kettesben a fiammal. A magamfajta városlakó tanárembernek igencsak ritkán van módja vadászatra kijutni, különösen kamaszfiával együtt. Ünnepnap ez számomra, s kamaszhoz képest feltűnően csendes és megfontolt, nálam lassan fél fejjel magasabb fiam számára is.
A magasles egy szántás szélén van, domboldalon. Tőle felfele hol sőrőbb, hol ritkásabb bokros; lefele sörétlövésnyi szántó, aztán egy erdős horhos. Rajta túl újra emelkedik az oldal, s nyugat felé, ahol véget ér az erdő látni az országút egy darabját. A szántó két végét – olyan száz méterre mindkét oldalon –, középkorú erdő zárja le, változó sűrűségű aljnövényzettel.
Barátom és vendéglátóm, Csőre Pali biztató szavak kíséretében irányított minket ide:
– Elég jó a vadjárás mostanában errefelé… És lőhetsz mindent, amit lehet, bár az őzsutákat kíméld inkább…
Bólintottam, aztán a felázott szántáson átbaktattunk a magasleshez. Mire odaértünk jónéhány kiló sár tapadt gumicsizmánkra, alig győztük levakarni felmászás előtt. Közben a les építménye alól néhány fácán rebbent ki méltatlankodó kakatolással, s tette át esti szálláshelyét máshova.
Egyébként azt mi is láttuk, hogy jó a vadjárás. Az erdő alja tele volt nyommal, sőt – még a túloldalon – egészen friss zsigereket láttunk. Legfeljebb tegnapiak lehettek. Az elejtő vagy nem szerette a májat, vagy szétlőtte, mert az is ott hevert két darabban.
De nem riasztja–e el ez a mai vadat? Viszont ide vagyunk irányítva, itt kell maradni. Félszavakkal, halkan tűnődünk a fiammal, míg elhelyezkedünk fenn. A puska egyelőre a sarokba, messzelátó a nyakba, s a tarisznya is az oldalunkon marad, hogy akár töltényért, akár elemózsiáért zörej nélkül lehessen belenyúlni.
De merre nézzünk? Végül a bokros felé figyelünk, háttal ülve a szántásnak. Valószínűbb, hogy ott hamarabb mozdul a vad.
Csönd van. Egészen gyengén szürkülni kezd, az országúton feltűnő autók lámpája már ég. És milyen enyhe az idő! Nem is emlékszem ilyen decemberi enyheségre.
Hallgatunk. Aztán a szemem sarkából inkább csak érzek, mint látok valami mozdulást a nyugati erdőszélen; s odafordulva még észreveszem egy őz tükrét, amint visszafordul. Úgy látszik, meggondolta magát, mégis korainak találta a kijövetelt.
A puskát mindenesetre kézbeveszem. Megsimogatom barna agyát – szinte elérzékenyülten –, aztán sokkal reálisabban oda– és visszaváltom a biztosítót. Minden rendben. Most már csak vad legyen!
Alkonyodik. Felkapjuk a fejünket, mert tőlünk jobbra mintha zörgött volna a bokor. Aztán újra elernyedünk, mert nincs folytatása. Az országúton kettős fénypont igyekszik valamerre tisztes sebességgel.
Fiam csendben rágcsálni kezdi a gondos anyai kezek által csomagolt zsemlyét. Aztán megmerevedik, és oldalt bök, ahonnan vagy negyedórája a zörejt hallottuk.
Hallok már én is valamit. Percen egy ág, aztán reccsen egy másik, és kisétál elénk, tán húsz méterre két rőtvad. Karcsúak, elegánsak. De van–e valami a fejükön? Merthogy már a lővilág szélén vagyunk. Távcsővel még látni…
Nézzük őket. Valami nem stimmel. Nem ünők. Vagy mégis? Mégis… Mégis! Állnak előttünk, mint egy kiállítás szobrai. Megcélzom a közelebbit. A fiam közben távcsővel nézi.
Mégsem ünő? Mégis az? A világosság rohamosan múlik. Kibiztosítok. Félszemmel a fiamra nézek. ő tovább távcsövezte a vadat, s most megvonja a vállát. Az utolsó pillanat, hogy lőni lehetne.
Aztán visszakattintom a biztosítót, és a két árnyalak, mintha csak erre várt volna, megmozdul, és elegánsan eltűnik.
Vége! Ma sem lőttem semmit!…
Felállunk, s a fiam vigasztalóan a vállamra teszi a kezét:
– Így volt jó, Apu!
Azért mégsem volt teljesen üres a mai nap. Együtt voltam a fiammal, s a két árnyalak – utólag úgy véljük, csapos kölyökbikák lehettek – tovább fog kísérni minket.
*
Azóta eltelt egy emberöltő. Fiam egy fejjel magasabb nálam és megfontolt családapa. Miből következően én őszülő nagypapa. De dédpapa koromban is emlékezni fogok a két kölyökbika sötétbe tőnő alakjára, és fiam – egy felnőtt vadásznak is dicséretére váló – megfontolt vadászetikát tartalmazó kijelentésére.
De ha megmozdul bennem a kisördög, újra és újra eszembe jut: vajon hányan nézték volna biztosan ünőnek őket? S ma jóval többen, mint akkor nézték volna…
(Első változat: 1983. január, rögtön a vadásznaplómból, kiegészítések 1998. nyár és 2010. december)
Legutóbbi módosítás: 2010.12.30. @ 13:10 :: Nagy Domokos Imre dr.
