A fegyelmi bizottság elnöke fontoskodva tett-vett olyan arckifejezéssel, mintha nem is a szaktanácsadó, hanem maga a legfelsőbb bíróság elnöke lenne. Balján az iskola igazgatója, szikár, humortalan férfi szórta szemrehányásait a munkafegyelem ellen vétő Korláth tanár ellen. Az elnök jobb oldalán pöttöm alak, az igazgató szerény helyettese feszengett. De jelen volt a szakszervezeti bizalmi, sőt, Hazagh Mihály, az iskolai párttitkár tagbaszakadt titkára is. Egyszóval az egész vezérkar, hogy ítéletet mondjanak egy magányos sztrájkoló fölött. Mióta törvénybe iktatták a sztrájkjogot, többen éltek vele, csupán így, egyénileg nem sztrájkolt senki még.
Az igazgató napokig töprengett, hova sorolja Korláth példátlan akcióját, végül a fegyelmi kihágás mellett döntött. Fogta magát, és a művelődési osztályra hajtott. Már régen begyében volt ez a Rákóczi—hajú taknyos, aki munkába állásának első percétől berzenkedik, lefitymálja a tankönyveket, szabotálja az utasításait, melynek következtében máris érezhetően lazult a fegyelem. Ugyanis sokan követték, s ha nyíltan nem is, hallgatólagosan szolidarizálnak vele. Hát nem. Amíg ő, Móres Mór igazgat, itt igenis rend és fegyelem lesz. Talán lefolytathatta volna a tárgyalást zárt körben, a tanári kar és szaktanácsadó nélkül is. Ám így kevésbé látványos, demokratikusnak sem éppen elég demokratikus egy olyan tantestület számára, amely megélte Nagy Imre, az 58-ban kivégzett miniszterelnök rehabilitációját. Elmondta, amit kiókumlált, majd a keszeg helyettes kért szót.
— Csak nyíltan, tömören — figyelmeztette helyettesét a keménykezű főnök. — Úgy, ahogy történt. Smink, cukor nélkül.
— Kérlek! — reszelte meg torkát a kopaszodó öreg. — A dolog úgy kezdődött, hogy Kari… Korláth kartárs meg én kicsit összekaptunk — törölte meg izzadt homlokát. — Egyik kartársnőnk gyesre ment, ezért megkértem, vállaljon el néhány túlórát.
— És?
— Visszautasított, helyesebben elvállalta volna, amennyiben adómentes vagy kiemelt órabért fizetünk.
A teremben élénk mozgolódás támadt.
— Nyugalom, kartársak, nyugalom! — kopogott zordan a Táncsics iskola direktora. — Folytasd, Robikám!
— Ekkor vesztünk össze — vont vállat a helyettes.
Már nagyon unta a komédiát, és szeretett volna gyorsan túlesni rajta. Tulajdonképpen sajnálta Korláthot, s titokban ő is rokonszenvezett vele. De hát a rokonszenv egy, a diplomácia kettő. Móresnek van sajnos pár protektora, másrészt itt—ott a kölyök is elvetette a sulykot, egy szó mint száz, jobb, ha továbbra is diplomatikus marad.
— Felhívtam a figyelmét a törvényre, melynek értelmében a pedagógusok ötven százalékos túlmunkára kötelezhetők — nézett át Korláth feje felett. — Mivel ő a legfiatalabb közöttünk, továbbá nőtlen, elsősorban bizony neki kell túlóráznia.
— Magától értetődik — bólintott a szaktanácsadó. — Mire ő?
— Racsítani kezdett, a tanügyi rendszer így, a szocializmus úgy…
— Pontosabban?
— Le van szarva — szusszantott a helyettes. — Bocsánat, ezek az ő szavai… Ugyanígy az igazgató, aki velem együtt jól tenné, ha nyugdíjba menne. Egyébként sztrájkba lép, és negyven százalékos béremelést követel, amit a kormány meg is ígért nekünk, de csak azért, hogy ezzel is időt nyerjen.
A délutáni napfény a tanáriba szökött, és megcirógatta a kipirult arcokat. Valahol kint egy kutya vonított.
— Ugye, megmondtam! — fakadt ki az igazgató újból vérig sértve. — Korláth kartárs, hogy finoman fogalmazzak, közösségünk leggyöngébb láncszeme. Nem veti alá magát a rendnek, fütyöl a törvényekre, röviden: destruktív, beilleszkedésre képtelen dolgozó.
Néhány tanár a Móres hívei közül tapsolni kezdett. A többiek csöndben, de kíváncsian lesték a Móres — Korláth párbajt.
Az igazgatót nem tévesztette meg a taps, tudta, mennyire népszerűtlen. Csakhogy mindnyájan a kezükben vannak, kivéve Korláthot és az iskola párttitkárát. Mindegy, nem gond! Az elsővel úgyis rögtön végez, a második meg egyelőre meg sem mukkan.
— Ne húzzuk a szót, az eset egyértelmű, ezért javaslom, váljunk meg a kollégától. Köszönöm a figyelmet, tessék hozzászólni!
— Tessék! — ismételte meg a tanácsadó. — Senki? Akkor átadom a szót Korláth kollégának.
Minden arc a fiatalember felé fordult. Korláth tétovázott. Mit mondjon, kinek, miért, amikor mindent előre eldöntöttek? A diri győzött, a többiek lapítanak. Hiába rehabilitálták Nagy Imrét, itt semmi, de semmi sem változott. A gárda zöme fonnyadt citrom, aminek a levét réges-rég kifacsarták. Regenerálódni nem tud, még ha akarna sem.
— Belenyugszol az ítéletbe?
— Először is nem vagyok vádlott — kapta fel a fejét sértődötten Korláth. — Másodszor: tiltakozom a fegyelmi tárgyalás ellen. Én sztrájkolok, jogom van hozzá, úgyhogy nem értem, mi ez a színjáték.
— Színjáték? — hördült fel az igazgató. — Válogasd meg a szavaid, mert…
— Felnégyelsz, kerékbe törsz?
— De kollégák! — rökönyödött meg az elnök. — Beszéljünk higgadtabban! Végeredményben mit kívánsz? — fordult Korláthoz.
— De hát már elmondtam. Mint dolgozó nagyobb bért. Mint pedagógus felkérem az illetékeseket, adják fel a bukásmentes iskola politikáját, melynek révén a tinókból évtizedek óta okleveles ökröket nevelünk. Továbbá: dolgozzanak ki egy valóban hatékony követelményrendszert, amely pontosan meghatározná, melyik tanulót milyen mértékben jutalmazzunk vagy büntessünk. A dicséret magában ritkán hatásos, ugyanez áll a figyelmeztetésekre is, amikkel a srácok inkább dicsekedni szoktak.
— Tudjuk, tudjuk, és?
— Hát éppen ez az! — csattant fel a harcias testnevelő. — Tudjuk, tudjuk. Milliószorta elhangzott, mégsem teszünk semmit sem ellene.
— Szabad?
— Parancsolj! — pislantott Móres a termetes párttitkárra, aki mindeddig csöndben, összevont szemöldökkel üldögélt.
— Szokott-e hiányozni Korláth kartárs?
— Nem.
— Késni?
— Azt sem.
— Órájára készül?
— Többé-kevésbé.
— Ezek szerint pontos, felkészült tanár. Minden gyűlésen jelen van stb., stb. Javítsatok ki, ha tévedtem volna.
— Igen, illetve nem, csak…
— Ebben az esetben ajánlom, hagyjuk békén a fiút. Igaz, nem abszolút hibátlan, de mi sem voltunk, sőt, most sem vagyunk azok. Szerencsére fiatal, sokat fejlődhet még — állt Korláth mellé váratlanul a párttitkár.
Minek szerezzen újabb ellenséget magának, amikor a napjai úgyis meg vannak számlálva? Most még párttitkár, de holnap… Újabban furcsa szelek fújnak, és ezek maholnap pártostul, kormányostul úgy elfújják, mint egy porszemet.
A pedagógusok egymásra néztek; először csak egy, aztán mindnyájan tapsolni kezdtek.
Móres elkomorult. Elszámította magát: az ördög sem pitizik itt neki! Ez a banda harap, mégiscsak megváltozott. Haragh sem döglött akna, bármikor felrobbanhat, s korántsem kizárt, hogy pont őt öli meg.
— Részemről megértem, nem is vacakolnék, ha a kolléga is enged, én… hm… szóval megbocsátok — változtatott taktikát a közelgő igazgatóválasztásra gondolva.
Lehet, hogy ezúttal senki sem szavaz rá? Hát… előfordulhat, de akkor sem Hazagh fogja őt földhöz vágni.
— Enged, ne félj, kivéve a béremelést, amihez magam is szívből csatlakozom — nyugtatta meg a pártitkár.
— Éljen! — harsogta a tantestület.
— Örülök, hogy végre mégiscsak megértettük egymást. Köszönjük tisztelt szaktanácsadónk pártatlan segítségét, akinek a révén ilyen szépen egymásra találtunk. Megjegyzem, nem csoda. A mi közösségünk olyan, mint egy nagy család, ahol mindenki teljes erőbedobással, egymást segítve dolgozik — szavalta patetikusan az igazgató. — Én…
— Úgy van! — vágott a szavába idegesen Hazagh. — Remélem, a jövőben sem lesz másképp, sőt, ha lehet, még jobban rákapcsolunk. Mostanában elég nehéz idők járnak, szilárdaknak és következeteseknek kell lennünk ahhoz, hogy sikerrel nevelhessük a szocialista palántákat. De hát ezért vagyunk tanítók, ez a feladatunk — kereste tekintetével az izmos tornatanárt. Korláth? Hol van Kari, főnök?
— Te mit gondolsz? — kérdezte vissza Móres, és a semmibe bámult.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.30. @ 14:13 :: Petrozsényi Nagy Pál