Petrozsényi Nagy Pál : FEGYELMI TÁRGYALÁS

*

 

 

 

 

A fegyelmi bizottság elnöke fontoskodva tett-vett olyan arckifejezéssel, mintha nem is a szaktanácsadó, hanem maga a legfelsőbb bíróság elnöke lenne. Balján az iskola igazgatója, szikár, humortalan férfi szórta szemrehányásait a munkafegyelem ellen vétő Korláth tanár ellen. Az elnök jobb oldalán pöttöm alak, az igazgató szerény helyettese feszengett. De jelen volt a szakszervezeti bizalmi, sőt, Hazagh Mihály, az iskolai párttitkár tagbaszakadt titkára is. Egyszóval az egész vezérkar, hogy ítéletet mondjanak egy magányos sztrájkoló fölött. Mióta törvénybe iktatták a sztrájkjogot, többen éltek vele, csupán így, egyénileg nem sztrájkolt senki még.

Az igazgató napokig töprengett, hova sorolja Korláth példátlan akcióját, végül a fegyelmi kihágás mellett döntött. Fogta magát, és a művelődési osztályra hajtott. Már régen begyében volt ez a Rákóczi—hajú taknyos, aki munkába állásának első percétől berzenkedik, lefitymálja a tankönyveket, szabotálja az utasításait, melynek következtében máris érezhetően lazult a fegyelem. Ugyanis sokan követték, s ha nyíltan nem is, hallgatólagosan szolidarizálnak vele. Hát nem. Amíg ő, Móres Mór igazgat, itt igenis rend és fegyelem lesz. Talán lefolytathatta volna a tárgyalást zárt körben, a tanári kar és szaktanácsadó nélkül is. Ám így kevésbé látványos, demokratikusnak sem éppen elég demokratikus egy olyan tantestület számára, amely megélte Nagy Imre, az 58-ban kivégzett miniszterelnök rehabilitációját. Elmondta, amit kiókumlált, majd a keszeg helyettes kért szót.

— Csak nyíltan, tömören — figyelmeztette helyettesét a keménykezű főnök. — Úgy, ahogy történt. Smink, cukor nélkül.

— Kérlek! — reszelte meg torkát a kopaszodó öreg. — A dolog úgy kezdődött, hogy Kari… Korláth kartárs meg én kicsit összekaptunk — törölte meg izzadt homlokát. — Egyik kartársnőnk gyesre ment, ezért megkértem, vállaljon el néhány túlórát.

— És?

— Visszautasított, helyesebben elvállalta volna, amennyiben adómentes vagy kiemelt órabért fizetünk.

A teremben élénk mozgolódás támadt.

— Nyugalom, kartársak, nyugalom! — kopogott zordan a Táncsics iskola direktora. — Folytasd, Robikám!

— Ekkor vesztünk össze — vont vállat a helyettes.

Már nagyon unta a komédiát, és szeretett volna gyorsan túlesni rajta. Tulajdonképpen sajnálta Korláthot, s titokban ő is rokonszenvezett vele. De hát a rokonszenv egy, a diplomácia kettő. Móresnek van sajnos pár protektora, másrészt itt—ott a kölyök is elvetette a sulykot, egy szó mint száz, jobb, ha továbbra is diplomatikus marad.

— Felhívtam a figyelmét a törvényre, melynek értelmében a pedagógusok ötven százalékos túlmunkára kötelezhetők — nézett át Korláth feje felett. — Mivel ő a legfiatalabb közöttünk, továbbá nőtlen, elsősorban bizony neki kell túlóráznia.

— Magától értetődik — bólintott a szaktanácsadó. — Mire ő?

— Racsítani kezdett, a tanügyi rendszer így, a szocializmus úgy…

— Pontosabban?

— Le van szarva — szusszantott a helyettes. — Bocsánat, ezek az ő szavai… Ugyanígy az igazgató, aki velem együtt jól tenné, ha nyugdíjba menne. Egyébként sztrájkba lép, és negyven százalékos béremelést követel, amit a kormány meg is ígért nekünk, de csak azért, hogy ezzel is időt nyerjen.

A délutáni napfény a tanáriba szökött, és megcirógatta a kipirult arcokat. Valahol kint egy kutya vonított.

— Ugye, megmondtam! — fakadt ki az igazgató újból vérig sértve. — Korláth kartárs, hogy finoman fogalmazzak, közösségünk leggyöngébb láncszeme. Nem veti alá magát a rendnek, fütyöl a törvényekre, röviden: destruktív, beilleszkedésre képtelen dolgozó.

Néhány tanár a Móres hívei közül tapsolni kezdett. A többiek csöndben, de kíváncsian lesték a Móres — Korláth párbajt.

Az igazgatót nem tévesztette meg a taps, tudta, mennyire népszerűtlen. Csakhogy mindnyájan a kezükben vannak, kivéve Korláthot és az iskola párttitkárát. Mindegy, nem gond! Az elsővel úgyis rögtön végez, a második meg egyelőre meg sem mukkan.

— Ne húzzuk a szót, az eset egyértelmű, ezért javaslom, váljunk meg a kollégától. Köszönöm a figyelmet, tessék hozzászólni!

— Tessék! — ismételte meg a tanácsadó. — Senki? Akkor átadom a szót Korláth kollégának.

Minden arc a fiatalember felé fordult. Korláth tétovázott. Mit mondjon, kinek, miért, amikor mindent előre eldöntöttek? A diri győzött, a többiek lapítanak. Hiába rehabilitálták Nagy Imrét, itt semmi, de semmi sem változott. A gárda zöme fonnyadt citrom, aminek a levét réges-rég kifacsarták. Regenerálódni nem tud, még ha akarna sem.

— Belenyugszol az ítéletbe?

— Először is nem vagyok vádlott — kapta fel a fejét sértődötten Korláth. — Másodszor: tiltakozom a fegyelmi tárgyalás ellen. Én sztrájkolok, jogom van hozzá, úgyhogy nem értem, mi ez a színjáték.

— Színjáték? — hördült fel az igazgató. — Válogasd meg a szavaid, mert…

— Felnégyelsz, kerékbe törsz?

— De kollégák! — rökönyödött meg az elnök. — Beszéljünk higgadtabban! Végeredményben mit kívánsz? — fordult Korláthoz.

— De hát már elmondtam. Mint dolgozó nagyobb bért. Mint pedagógus felkérem az illetékeseket, adják fel a bukásmentes iskola politikáját, melynek révén a tinókból évtizedek óta okleveles ökröket nevelünk. Továbbá: dolgozzanak ki egy valóban hatékony követelményrendszert, amely pontosan meghatározná, melyik tanulót milyen mértékben jutalmazzunk vagy büntessünk. A dicséret magában ritkán hatásos, ugyanez áll a figyelmeztetésekre is, amikkel a srácok inkább dicsekedni szoktak.

— Tudjuk, tudjuk, és?

— Hát éppen ez az! — csattant fel a harcias testnevelő. — Tudjuk, tudjuk. Milliószorta elhangzott, mégsem teszünk semmit sem ellene.

— Szabad?

— Parancsolj! — pislantott Móres a termetes párttitkárra, aki mindeddig csöndben, összevont szemöldökkel üldögélt.

— Szokott-e hiányozni Korláth kartárs?

— Nem.

— Késni?

— Azt sem.

— Órájára készül?

— Többé-kevésbé.

— Ezek szerint pontos, felkészült tanár. Minden gyűlésen jelen van stb., stb. Javítsatok ki, ha tévedtem volna.

— Igen, illetve nem, csak…

— Ebben az esetben ajánlom, hagyjuk békén a fiút. Igaz, nem abszolút hibátlan, de mi sem voltunk, sőt, most sem vagyunk azok. Szerencsére fiatal, sokat fejlődhet még — állt Korláth mellé váratlanul a párttitkár.

Minek szerezzen újabb ellenséget magának, amikor a napjai úgyis meg vannak számlálva? Most még párttitkár, de holnap… Újabban furcsa szelek fújnak, és ezek maholnap pártostul, kormányostul úgy elfújják, mint egy porszemet.

A pedagógusok egymásra néztek; először csak egy, aztán mindnyájan tapsolni kezdtek.

Móres elkomorult. Elszámította magát: az ördög sem pitizik itt neki! Ez a banda harap, mégiscsak megváltozott. Haragh sem döglött akna, bármikor felrobbanhat, s korántsem kizárt, hogy pont őt öli meg.

— Részemről megértem, nem is vacakolnék, ha a kolléga is enged, én… hm… szóval megbocsátok — változtatott taktikát a közelgő igazgatóválasztásra gondolva.

Lehet, hogy ezúttal senki sem szavaz rá? Hát… előfordulhat, de akkor sem Hazagh fogja őt földhöz vágni.

— Enged, ne félj, kivéve a béremelést, amihez magam is szívből csatlakozom — nyugtatta meg a pártitkár.

— Éljen! — harsogta a tantestület.

— Örülök, hogy végre mégiscsak megértettük egymást. Köszönjük tisztelt szaktanácsadónk pártatlan segítségét, akinek a révén ilyen szépen egymásra találtunk. Megjegyzem, nem csoda. A mi közösségünk olyan, mint egy nagy család, ahol mindenki teljes erőbedobással, egymást segítve dolgozik — szavalta patetikusan az igazgató. — Én…

— Úgy van! — vágott a szavába idegesen Hazagh. — Remélem, a jövőben sem lesz másképp, sőt, ha lehet, még jobban rákapcsolunk. Mostanában elég nehéz idők járnak, szilárdaknak és következeteseknek kell lennünk ahhoz, hogy sikerrel nevelhessük a szocialista palántákat. De hát ezért vagyunk tanítók, ez a feladatunk — kereste tekintetével az izmos tornatanárt. Korláth? Hol van Kari, főnök?

— Te mit gondolsz? — kérdezte vissza Móres, és a semmibe bámult.

Legutóbbi módosítás: 2010.12.30. @ 14:13 :: Petrozsényi Nagy Pál

Szerző Petrozsényi Nagy Pál 34 Írás
Nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár vagyok. Nagyváradról érkeztem, pontosabban menekültem a Ceaușescu-korszak elöl Kecskemétre. Hogy mindenem az irodalom, nyilván már a mesterségemből is következtethető. Nem törekszem eredetiségre, minőségre annál inkább. Elsősorban a "megfelelő kulturált formában közölt" magvas, kritikai jellegű műveket és kommenteket részesítem előnybe.