Bonifert Ádám : Írott malaszt víziója

Nyomtatás

Felsértett hittel múlnak a napok,

a gézbe csavart lélek fájón sajog,

hiába nyitok ajtót, ablakot,

a kétely bent maraszt,

mert egyre több az írott malaszt,

s a gyógyító csodára hiába várok,

az úton akna, csapda, gát és árok,

csukott szemmel fals képet látok,

a jövő minden ígéretet halaszt,

és nem találok kincsrejtő kutat,

biztos holnaphoz vezető utat,

rövidre zárja kedvem áramát

hogy elviseljek kudarcot, blamát –

a létbe hullott ősi hiszékenység

teríti rám naiv jelenlétét.

Nyomaszt a világot leszaró

kancsal hiúság, öntelt önimádat,

trükkös átverés, sok mellébeszéd,

a földre lógó jövőtakaró,

amely alól a bűz is kiárad!

Mannon megint uralja a létet,

már nem kapjuk, de vennünk kell a szépet,

s hiába mondjuk, hogy ez egyre bánt,

pállott fenekek sora virít ránk,

szánalommá szelídült szavak,

kinevetnek meghajló ég alatt,

üstökös csóvának hitt szalmalángok

füstös tüzében messze nem látok,

s pofoncsapottként tántorogva

terelnek be az előírt sorba.

Hüppögve mondom, megint gyengék voltunk,

nyitott markunkból kiesett a sorsunk,

hagytuk magunkat félrevezetni,

egy tál borsóért megint lett a semmi,

leraktuk régi józanész-ruhánkat,

s elárultuk ihlető múzsánkat,

hínár hivatalok teremnek sorra,

egyre kevesebb pénz jut a boltba,

besodornak egy egykapus karámba,

szájunkban zabla, nyakunkon pányva,

s nem tehetünk semmit ellene,

a korcsos ló csak szörnyet ellene,

Csitulj háborgó lélek, mért morogsz,

a Földdel és anélkül is forogsz,

akármi lett is, akármit kell bánni,

Canossát, búcsút nem akarok járni,

és nem akarom hinni, hogy késő,

van még kezünkben kalapács és véső,

még faraghatunk szobrot, ami jó lesz,

új Árpád, István, egy új magyar Mózes,

kik hazát s hitet adnak valahára,

és ennek nem lesz pusztulás az ára

kiknek ölébe szépen bebújhatunk,

és elhihetjük, hogy még megvagyunk!

Mert akármi lesz, megmaradni kell,

a kalandorság nem viheti el

azt az esélyt, hogy van még köztünk őrző,

nélkülünk nem lehet értelmes jövő,

mert szeretnék bízni, remélni, hinni,

álmot és tervet magammal vinni,

varázshegyet, tündértavat keresni,

repülő szőnyegről földre nem esni,

csodalámpás szellemeket lesni,

és szeretnék a remények hídján

melyet elborít a vidám szivárvány,

kézen fogva átmenni mindenkivel,

aki jönni akar, de nem vezényszóra,

hanem önmagától, vágyódva a jóra,

és megértve, hogy mit mutat a jel –

amely igazat, s őszintén felel:

a gond a jelen, de a tét a jövő,

a ma szorongás, a holnap félelem,

ezért annyi értelmet kapjon az erő,

mint amennyi erőt kap az értelem.